Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A legutolsó bábfilmes élményem a Szezám utca volt. Nehéz lenne felidézni, hogy mit szerettem benne hatévesen, mindenesetre aligha lehet tagadni, hogy az életre kelő báboknak van valamilyen sajátos varázsa. Mondhatnánk, hogy ez az az eszköz, az a bizonyos titkos hozzávaló, amitől A sötét kristály az animációs filmek világában mestermű lehet. Pedig ennél sokkal többről van szó: gyönyörű történetben fogalmazza meg a 21. század legnagyobb társadalmi problémáit.
A sötét kristály 1982-ben debütált Jim Henson és Frank Oz rendezésében. Az egész estés bábfilm egy fiktív világban, Thrán, a koboldok földjén játszódik, ahol eluralkodott a sötétség, miután megrepedt a bolygó életerejét adó Fehér Kristály. Az idén indult Netflix-sorozat, A sötét kristály: Az ellenállás kora Jim Henson klasszikusának előzménytörténete lélegzetelállítóan gyönyörű köntösbe csomagolva. Thrán a szkeksziszek uralkodnak, akik a kristály kiszipolyozásával tesznek szert az örök életre, miközben mindent elemészt a sötétség. A sötét kristály csak egy sok-sok kalanddal fűszerezett fantasynek tűnhet, pedig a mi világunkról, a mi jelenünkről szól.
Megcsapolni a bolygót? Mi sem egyszerűbb!
A koboldok kristályát réges-régen Aughra őrizte, az ő helyébe léptek a szkeksziszek, akik megajándékozták egy planetáriummal, hogy amíg ő a csillagok között tölti az idejét, büntetlenül kiszipolyozhassák a kristályt. Minél több erőt vesznek el, annál kevesebb marad Thrának és élőlényeinek, ráadásul miután megfertőzik a kristályt, a sötétedésnek nevezett jelenség söpör végig a bolygón, és elpusztít mindent, ami az útjába kerül. A szkeksziszek nem vesznek tudomást róla, hiszen őket nem fenyegeti veszély. Új módszert találnak, hogy még több erőt csapolhassanak maguknak.
Nem ezt tesszük éppen mi is? Kihasználjuk a föld minden erőforrását anélkül, hogy egy pillanatra is elmerengenénk azon, hová vezet az életmódunk, és sosem látott mértékben szennyezzük a lakóhelyünket. Szén-dioxid-kibocsájtásunk egyre fokozza az üvegházhatást, ami globális felmelegedéshez vezet. Élőhelyek tűnnek el, állatfajok halnak ki. Az általunk termelt hulladék és részecskéi pedig az Északi-sarktól az óceánok fenekéig jelen vannak.
Carpe diem!
Élj a mának! Egy életed van, ezért hozz ki belőle mindent! Élvezd a pillanatot, és ne törődj a holnappal! Kezdődhetne így egy 21. századi életvezetési tanácsadás, de ezek a mondatok akár a szkeksziszek között is elhangozhatnak, akik mindennapjaikat a carpe diem szellemében élik. Bőséges lakomákat rendeznek vagy éppen valamilyen spakezeléssel kényeztetik magukat. Számukra a mértékletesség fogalma ismeretlen.
Miután a Tudós kifejleszti a kristályból – és néhány ártatlan életből – kinyert elixírt, kiderítik, mennyit kell belőle évente fogyasztaniuk, hogy kicselezzék a halált. De minél többet isznak belőle, annál többre vágynak, és ha kell, képesek feláldozni Thra összes élőlényét a hedonizmusuk oltárán. Az ember a természet ura, vagy nem?
Szeretjük azt hinni, hogy az ember a tápláléklánc csúcsa, és a föld minden teremtménye azért él, hogy őt szolgálja. Nagyüzemi állattartás címszó alatt élőlényeket kis helyeken zsúfolunk össze, hormonnal, antibiotikummal kezeljük őket és elválasztjuk tőlük az utódaikat, sőt a nagyobb haszon érdekében módosítjuk a génállományukat.
A szkeksziszek is éppen ezt teszik. Igába hajtják Thra összes teremtményét, azok a lények, akiket nem fogyasztanak el vagy akikből nem nyernek ki elixírt, közvetve vagy közvetlen módon őket szolgálják. Azonban hamarosan több faj is fellázad és ellenük fordul, ezért a Tudós egy olyan fajt hoz létre, ami egyedül nekik engedelmeskedik. A koboldokat pedig vágóhídi állatokként csapolják le.
Nekünk nem ellenségünk a halál
A sorozat legérdekesebb kérdéséhez érkeztünk: mégis miért teszik ezt a szkeksziszek? Ezek a lények több koboldöltőnyi óta uralkodnak, a kristálynak köszönhetően képesek meghosszabbítani az életüket, vagy ahogyan ők gondolják: halhatatlanná válni. A szkeksziszek nem a hatalmuk elvesztésétől rettegnek, hanem a haláltól.
A kristály egykori őrzője, Aughra szembesíti őket azzal, hogy míg a koboldok haláluk után visszatérnek Thrához, vagyis tudják, mi vár rájuk, addig ők, mint másik világból származó lények, egyszerűen megszűnnek létezni. Ennél borzasztóbbat el sem tudnak képzelni, kivéve persze azt, hogy a túlvilágon azok a rémálmok várják őket, amikkel minden éjjel találkoznak.
Nem a szkekszizek az egyetlenek, akik nem szeretnek arra gondolni, mi lesz akkor, ha letelik az idejük. Lehet, hogy a tudomány megoldja az örök élet kérdését, mielőtt meghalunk, de ha mégsem, messze van még az, hogy törődjünk vele, és különben is az egy szörnyű dolog, miért kéne egyáltalán beszélnünk róla? Hiszen megszűnünk. Nem leszünk többé. Ezért facsarjunk ki minél többet az életből, és ha kezd meglátszani rajtunk az idő nyoma, biztosan akad majd valami kence vagy beavatkozás, ami eltünteti.
A végzetüket persze a szkeksziszek sem kerülhetik el: miután nem sikerül megmenteniük a Vadász életét, úgy tesznek, mintha meg sem halt volna. Mivel nem hisznek a halálban, ezért temetési szertartásuk sincs, nem tudják elengedni a holtat. Felöltöztetik a legszebb páncéljába, kifestik és kiállítják a trónteremben. Még ekkor sem képesek szembenézni a halandóságukkal.
Vissza a természethez
Bolygónk szénája sajnos elég rosszul áll: nyakunkon a klímakatasztrófa. De szerencsére egyre többen vannak, akik értik, hogy milyen fontos harmóniában élni a természettel, hogy a föld nemcsak a miénk, hanem még számtalan más fajé, és nem utolsósorban az elkövetkező generációké is.
A sötét kristály legfontosabb mondanivalója, hogy tisztelnünk kell a bolygónkat, hiszen ez az otthonunk. A koboldok számára egyértelmű, hogy Thrától függ az ő sorsuk is, ezért akármilyen aprók és akármilyen kilátástalannak tűnik a helyzetük, felveszik a harcot a szkeksziszekkel, hogy megállítsák a világuk pusztulását.
