Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szilágyi Áron kétszeres olimpiai, világ- és Európa-bajnok kardvívó a MOL Alapítvány jószolgálati nagyköveteként Down-szindrómás, autizmussal élő és tanulásban akadályozott gyerekek kutyaterápiás foglalkozásán vett részt. Az eseményen mi is ott voltunk, és utána alkalmunk nyílt beszélgetni is vele.
Szilágyi Áron színes személyiség, aki nemcsak a sportért él-hal, de a társadalmi munkája is kiemelkedő. Jövőre a tokiói olimpián újra az aranyért versenyzik, emellett olyan fontos ügyek mellé is odaáll, mint például ez a kutyaterápiás foglalkozás, ahol lelkesen játszott a gyerekekkel. Ezt követően kérdeztük a sportról, a foglalkozásról, de még a pszichológiáról is.
Magyarország több évtizeddel ezelőtt nagyhatalom volt a kardvívásban. Jelent-e bármilyen nyomást a múlt a sportágban? Mint például a fociban az Aranycsapat meg Puskás, akik még mindig benne vannak a focihoz való viszonyunkban?
Nekem így, kétszeres olimpiai bajnokként nem. Én úgy érzem, hogy mindent, amit meg tudtam tenni erőm teljéből, azt megtettem a sportágért. De azt azért fontos megemlíteni, hogy például a magyar kardvívásban 1960-ig tartott ez a hegemónia. Azóta azért csipegettünk ugyan olimpiai bajnoki címeket, de ezeken kívül nem nagyon voltak nagy győzelmek.
Mi azzal tudunk foglalkozni, hogy minél eredményesebb legyen a jelen,
a múltat már nem tudom befolyásolni, és egyelőre a jövőt is csak nagyon kis mértékben. Úgyhogy nem nagyon foglalkozunk a „mi Aranycsapatunkkal” – ha mondjuk a Gerevich, Kovács, Kárpáti trióra vetítjük ezt –, nem állítjuk melléjük az éppen aktuálisan belépő csapattársakat.
A két olimpiai aranyérmed miatt érzel-e bármilyen nyomást, elvárást, ha a tokiói olimpiára gondolsz?
Nekem ez inkább önbizalmat ad. Én vagyok az egyetlen versenyző, aki úgy tudok majd Tokióban a pástra lépni, hogy ezt már kétszer is végigcsináltam. Izguljanak a többiek, nekik sokkal nagyobb veszítenivalójuk van. Ha nem sikerülne a verseny, akkor is kétszeres olimpiai bajnokként utazom haza. Úgyhogy azt várom, hogy én legyek a könnyedebb, a többiek feszüljenek, remegjenek csak a lábak.
Nyáron azzal volt tele a sajtó, hogy a Japán elleni világbajnoki meccs pályafutásod mélypontja volt, legalábbis így fogalmaztál. Gyanítom, hogy utólag már tisztábban látod, mi miért történt. Hogy lehet egy ilyet feldolgozni?
Nagyjából tisztáztuk, mi vezetett odáig, hogy a 32 között kiestem egy világbajnokságon. Tudni kell, hogy nálunk egyéves kvalifikációs időszak van, ami április végével kezdődött el. Ezek nagyon fontos versenyek voltak, ahol a csapattal kellett jól szerepelnünk, mert elsősorban csapatra osztják ki a kvótákat. Nagy nyomás volt rajtunk rögtön az első világkupán, az Európa-bajnokságon, majd az itthoni világbajnokságon is, amihez jött az, hogy rendre egytusos vereségeket szenvedtem egyéniben, még a csapattal is nagyon szoros csörtéket vívtunk, és néha még a zsűri is tévedett. Ez halmozódott, és egyre nehezebb volt, és közben tudtam, hogy életem egyik legfontosabb versenye egy hazai világbajnokságon lesz. Ezt a nyomást rosszul kezeltem. Pont ezért is úgy vágunk neki a tokiói felkészülésnek, hogy az évközi versenyek kevésbé fontosak, inkább edzésnek fogjuk fel őket. Persze elmegyünk és komolyan vesszük, de teljesen tiszta, hogy jövőre csak egy verseny van, és azt Tokióban rendezik.
Pszichológusnak is tanultál. Nyáron hasznát tudtad venni ennek a tudásnak?
A kudarcfeldolgozás olyan folyamat, amit mindenképpen végig kell járni, bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy ez pontosan hogyan néz ki és miért van. De az, hogy három éven át tanultam a Károlin pszichológiát... Persze, jobban értem a lelki folyamatokat, amik bennem lezajlanak, de az édeskevés ahhoz, hogy egy kudarcot jól fel tudjak dolgozni.
Hogy jött éppen a pszichológia?
Nagy utat jártam be, a Fazekasban matektagozatra jártam, reál beállítottságú voltam, villamosmérnöki szakon kezdtem a BME-n, nemzetközi tanulmányokat végeztem az ELTE-n, onnan vezetett az utam a pszichológiához. Rájöttem, hogy az emberi viselkedés, a lelki folyamatok, gondolatok, érzések azok, amik érdekelnek, és nagyjából meg is találtam a helyemet. Az, hogy ez a mentális felkészülésemen is tud valamit dobni, az csak egyfajta extra.
Hogy tudja egy ismert sportoló szétválasztani azt, hogy szerepel, és közben például élete legfontosabb meccsét vívja? Egy színész a nézőknek játszik, egy énekes a rajongóinak énekel, egy sportoló kinek sportol?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Természetesen szoros viszonyban vagyunk a szurkolókkal, támogatókkal, nemcsak a versenyen, hanem a versenyen kívül is. Szeretem annak a hangulatát, amikor egy arénában több ezer ember szurkol nekem vagy akár ellenem, érdeklődik a sportág iránt. Az egésznek értelmet, tétet ad. Alapvetően jó versenyzőtípus vagyok, bírom a téthelyzeteket, és ezért tudtam jól kezelni mind a londoni, mind a riói játékokat, ott is higgadt tudtam maradni. Az, hogy a páston kívül az ember hogy kezeli a népszerűségét, az ismertségét, az személyiségfüggő.
Nem vagyok egy magamutogató, extrovertált valaki,
én a közösségi médiában is nagyon visszafogottan nyilvánulok meg, kerülöm a bulvársajtót, így érzem kényelmesen magam. De abszolút megértem azokat, akik ezt kihasználják.
A foglalkozásról
A MOL Gyermekgyógyító Program krónikusan beteg, fogyatékkal élő, vagy a lelki egészség szempontjából veszélyeztetett gyerekek gyógyulását, rehabilitációját segítő élmény- és művészetterápiás programokat támogat. A támogatottak közt van 2018 óta a Kutyával az Emberért Alapítvány, melynek munkatársai többek között a Csodavár inkluzív fejlesztőközpont és játszóházban 7-14 éves autizmussal élő, Down-szindrómás és tanulásban akadályozott gyerekeknek tartanak kutyaterápiás foglalkozásokat. A terápiás állatok jelenléte jótékonyan hat az ember érzelmi állapotára, motivációjára. A kutyás foglalkozás hatására a gyerekeknek nő az önbizalmuk, fejlődik a mozgáskoordinációjuk, javul a kedélyállapotuk, ahogy a szociális, kommunikációs készségük is. A Csodavárban fogyatékkal élő és átlagos fejlődésű gyerekek egyéni és csoportos fejlesztése zajlik, valamint játszóházként is működik családi napokkal, táborokkal, egyéb programokkal.
A MOL Alapítvány jószolgálati nagykövete vagy 2017 óta. Ebben a minőségedben milyen szerepeket vállalsz?
A MOL Tehetségtámogató Program keretein belül számos támogatást kaptam, és amikor olimpiai bajnok lettem, akkor természetes volt, hogy én az alapítvány másik oldaláról is becsatlakozom, és megpróbálom népszerűsíteni az ő tevékenységüket, ami akkorra már nemcsak a sport volt, hanem például a Gyermekgyógyító Program. Mert amíg a sportról mindenki tud, addig az olyan helyszínekről, mint ez, vagy az olyan gyerekekről, akik például Down-szindrómával vagy autisztikus zavarokkal küzdenek, nagyon keveset tud a társadalom. Illetve az olyan terápiákról is, amikkel lehet nekik is segíteni, hogy be tudjanak illeszkedni. Úgyhogy nagy lelkesedéssel állok az ilyen projektek mellé.
Hogyan lehet még inkább megismerni ezt a közeget?
Nyitott szemmel kell járni, hiszen minden közösségben megvannak azok a hátrányos helyzetű, segítségre szorulók, akikre több figyelmet érdemes fordítani, és ha valaki elindul ezen az úton, akkor megtalálja a segítségnyújtás módját.
És mennyit kapsz vissza? Egy ilyen tevékenység sok energiát igényelhet, mégis hálás feladat.
Egy ilyen 45 perces foglalkozás ennyire készséges és aranyos gyerekekkel feldobja a napomat, a hetemet, nagyon jólesik az ember lelkének. Hálás dolog azt látni, hogy segíteni akarnak ezeknek a gyerekeknek, és hogy mindez valóban segít is nekik. Így egyértelműen szívesen vállalom ezeket, szívesen vagyok itt.
Hogy fog telni a következő kilenc hónapod a tokiói olimpiáig?
Természetesen a felkészülésemnek a gerince ugyanúgy fog kinézni, mint az elmúlt években, az eddigi olimpiáim előtt. Illetve a vívás melletti dolgaimat nem szeretném feladni, mert pontosan ezek az események – hogy van az életemben valami, ami nem a vívás – engednek kikapcsolni, hogy utána újult erővel tudjak az edzésen részt venni, felkészülni.
