A hangyák mindennapjaink részei. Nem sétálhatunk anélkül a szabadban, hogy ne jönnének velünk szembe, néha pedig a konyhánkban vagy a táskában felejtett tízórain is feltűnnek. Régóta és rengetegen élnek közöttünk, mégis keveset tudunk róluk, pedig kivételesen érdekes lények.
Tudtad például, hogy sokkal előbb vágtak bele a növénytermesztésbe és az állattenyésztésbe, mint az emberek? Vagy hogy évmilliókkal ezelőtt feltalálták a spermabankot? Csősz Sándor Földi idegenek – A hangyák világa című könyvében rántja le a leplet a hangyák titkos, sokszor királydrámákra emlékeztető életéről.
A világ urai
A hangyák a sarkvidék kivételével minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatók. Ott vannak a sivatagokban, a tundrákon és a magashegységekben a hóhatárig. Jelenleg több mint 16 ezer fajt ismerünk, és ez a szám napról napra növekszik. Becslések szerint ebben a pillanatban is körülbelül ezer billió hangya él a földön, ami azt jelenti, hogy minden emberre 150 ezer egyed jut. Ha pedig a világon élő minden dolgozó hangya sorba állna (fél centiméteres átlag testhosszal számolva), egy 5 millió kilométer hosszú láncot kapnánk, amivel százhuszonötezerszer lehetne körbetekerni a földet.
Nőuralom
A hím hangyák szerepe a kolónia életében a párzás, vagyis a szűz királynők megtermékenyítése. Jelenlétük a fészekben megtűrt és ideiglenes, mindössze pár hetet élnek ott kifejlett korukban. A bábból kibújva súlyuk egyre csökken, a dolgozók ekkor már nem szívesen etetik őket, ugyanis a szűz királynőt kell kövérre táplálniuk. A hímek élete a nászrepülés és a párzás után hamarosan véget is ér.
Őskori spermabank
Léteznek olyan fajok, amelyeknek egyszerre több királynőjük is lehet. Ők általában nem önállóan alapítanak kolóniát, hanem már egy meglévőbe költöznek be. Ezek a rovarok egész életükben mindössze egyszer párzanak, ilyenkor pedig hosszú évtizedekre elegendő hímivarsejtet gyűjtenek. A kirepülő szűzkirálynők több hímmel is igyekeznek párzani, hogy biztosíthassák a kolónia genetikai sokszínűségét a jövőben. A hímivarsejteket egy kifejezetten a spermiumok tárolására kifejlődött spermatékában tárolják el, itt történik a táplálásuk, mialatt nyugalmi állapotban várják, hogy akcióba léphessenek.
Rituális háború
A hangyák birodalma sok esetben tűnhet úgy, mintha középkori díszletek között létezne. Területeik határát feromonnyomokkal jelölik ki, amik bár nem hosszú életűek, a járőröző hangyák folyamatosan pótolják őket. Igen ám, de télen ezekre senki sem ügyel, ezért a tavasz beálltával újra kell jelölni a határokat, ami bolyok közötti véres háborúkat indíthat el. De nem minden faj folyamodik éltre-halálra menő küzdelemhez.
A kis létszámú kolóniákkal rendelkező fajok tisztában vannak vele, hogy egy összecsapás akár az egész fészek vesztét is okozhatná, ezért színlelt harcokban mérik össze erejüket. Ilyen például a sivatagi mézesbödönhangya, aki harc nélkül képes felmérni az ellenfél erejét, ha pedig a rituális küzdelemből vesztesen jön ki, áldozatok nélkül fogadja el a vereséget.
Az erőviszonyok felmérésére legalább három módszerük van. Ha kevés számú hangya gyűlt össze az ellenség soraiban, meg tudják számolni a fejeket, képesek érzékelni az ellenség nagy dolgozóinak arányát, ha pedig egy-egy fenyegető közlésre azonnal érkezik válasz a szemben álló seregből, valószínűleg létszámfölényben vannak.
Hangyabeszéd
A hangyák több kommunikációs eszközzel is rendelkeznek. Az információt feromonokkal, hangadással vagy tapintással adják át egymásnak. A testükben található külső elválasztású mirigyek száznál is több, eltérő típusú és funkciójú vegyületet termelnek. Egy mirigyük több összetevőből álló keveréket alkot. Elsődlegesen minden egyed ezen a feromoncsatornán kommunikál, és ezzel nyomjelzésre, toborzásra vagy akár riadóztatásra is képesek. Ha szeretnénk emberi hangokra lefordítani azt, ami a fészekben zajlik, zsibvásári hangzavart kellene elképzelnünk.
Ezek a rovarok vegyi úton nem csak feromonokkal kommunikálnak. Testüket hosszú, szénhigrogén-vegyületekből álló zsírszerű bevonat borítja, amit ők maguk termelnek. Ennek egyedisége az emberi ujjlenyomatéhoz hasonló, ezért segítségével könnyen azonosíthatják egymást fészektársaikkal. A bevonatot csápjaikon lévő receptoraikkal képesek érzékelni.
A feromonokkal történő kommunikációt sokszor hangjelzéssel erősítik meg, ami nekünk azért nem tűnik fel, mert a frekvenciája sokszor kívül esik az érzékelésünk határain. A legtöbb hangyafaj képes valamilyen hangadásra, legyen szó a potrohlemezek összedörzsölésével elért ciripelésről vagy a fejük talajhoz ütögetéséről.
A királynét megölni nem kell félnetek
A hangyafészek a rovarvirág egyik legbiztonságosabb helye – már annak, aki odatartozik. Nem meglepő, hogy számtalan faj igyekszik hozzáférni az előnyeihez. Az úgynevezett szociálparaziták általában olyan hangyák, akik más hangyafajok fészkeinek kiaknázására törekszenek. A szociálparazitizmusnak sok fajtája létezik, az egyik ilyen, amikor az adott rovarnak a kifejlett dolgozókra csak egy kolónia megalapításához van szüksége. A hangyakirálynők egy része képes önállóan fészket alapítani, a másik része viszont egy már meglévő fészket foglal el.
Ezek a királynők már-már shakespeare-i csellel élnek. Vegyünk például egy citromsárga szociálparazita királynőt, aki rágói között egy elhullott fekete fahangya dolgozót tart. A fészek környékén tevékenykedő egyik rovart kapta el, hogy átvehesse az egyenruháját, vagyis magára kenhesse a fészekre jellemző kutikuláris hidrokarbonát-réteget, és ennek segítségével átjuthasson a kapuőrökön. Az álca nem tökéletes, de ha elég gyors, azelőtt juthat el az eredeti királynő kamrájába, hogy a dolgozók rájönnének a turpisságra. Vetélytársát megfojtja vagy hamisítatlan középkori módszerrel lefejezi.
Miután trónra lépett, és a dolgozók elfogadták királynőjüknek, már nem kell aggódnia. Őt is ugyanúgy etetik, tisztogatják és óvják, mint elhalálozott anyjukat, nem sejtik ugyanis, hogy a helyébe már más lépett. A királynő citromsárga utódai egy ideig együtt élnek a szürkésfekete faj egyedeivel, de a béke nem tart sokáig: amint fölénybe kerülnek, kihordják fekete szolgáikat a fészekből vagy egyszerűen lerekesztik azt a részt, ahova cipelték őket, és át is vették a hatalmat.
Az álcázás mesterei és a drogdílerek
Néhány rovar egyenes vágyik rá, hogy együtt éljen a hangyákkal. A boglárkalepkék lárvastádiuma például hozzájuk kapcsolódik: hernyóik egy idő után felhagynak a levélevéssel, és a földre vetve magukat reménykednek a jó szerencsében, hogy megtalálja őket a megfelelő hangya, és a fészkébe vonszolja. Itt egy elhagyatott zugban nagyjából egy hét alatt felveszik a fészekre jellemző szagokat. Ezután az egyik dolgozó megtalálja és beviszi őket a lárvakamrába, ahol sajátjaikhoz hasonlóan táplálják és tisztogatják egy éven keresztül, amíg kifejlett rovarokká nem lesznek.
Más rovarok pedig úgy költöznek be a hangyák otthonába, hogy különleges váladékuktól függővé teszik vendéglátóikat. Hazánkban is sok olyan csalogató nedvvel rendelkező bogárfaj él, amelyik ezzel a csellel él.
A világ első farmerei
Elődeink tízezer éve kezdtek gazdálkodni, növény-, állat- és gombafajokat háziasítottak, hogy képesek legyenek ellátni a közösségeiket. Mégsem az emberek voltak a világ első farmerei, a hangyák ugyanis mintegy 60 millió évvel ezelőtt léptek a gazdálkodás útjára.
A gombatermesztő hangyák növényi részeket hordanak a fészkükbe, de ahelyett, hogy megennék őket, a gombáikat táplálják velük. De a hangyák nem csupán ügyes kertészek, az állattartásban is remekelnek. A nálunk is előforduló négyfoltos hangyák például a levéltetveket háziasították. Dolgozóik a juhászokhoz hasonlóan terelgetik a tetveket, ha kell, elkergetik természetes ellenségeiket, jó időben kiviszik és a növényekre helyezik őket nedvet szívogatni, rossz időben pedig a fészekbe szállítják őket.
Vegetáriánusok, kannibálok és vámpírok
A hangyák általában mindent tápláléknak tekintenek, ami ehető, de léteznek különleges étrendű fajok is. A vegetáriánus maggyűjtők zsákmányukat a fészek alján található magtárban halmozzák fel, amit pont annyira tartanak szárazon, hogy se megromlani, se kicsírázni ne tudjon, ezért akár évekig eláll.
A hazai vöröshangyafajok a saját lárváikat is képesek megenni az ínséges időkben, mégpedig elsősorban a hímeket. Képesek pontosan megállapítani, hogy az elfogyasztani kívánt hangyalárva mennyi idős és milyen nemű.
Létezik egy olyan faj is Madagaszkár erdeiben, amelynek kifejlett egyedei szájszervük különleges kialakulása miatt képtelenek szilárd táplálékot fogyasztani. A lárvák viszont képesek rá, ezért minden összegyűjtött élelem a lárvakamrába kerül. Cserébe a dolgozókat a lárvák táplálják. Mivel a vámpírhangyának nevezett faj vérrel táplálkozik, ivadékait lecsapolja, tehát ha megéhezik, addig harapdál egy lárvát, amíg az vérezni nem kezd, majd kiszürcsöli a hemolimfát, vagyis a vérnyirkot.
Tisztaságmánia
Ugyan nekünk, embereknek semmi bajunk a hangyákkal, az otthonunkban mégsem szeretjük vendégül látni őket, pedig nem terjesztenek betegséget, mi több, tisztaságmániások. Számukra nagyon fontos, hogy fenntartsák a fészek higiéniáját, ellenkező esetben a megjelenő kórokozók egy járvány kitöréséhez is vezethetnének, ami a kolónia pusztulását jelentené.
A hangyák rengeteg energiát fordítanak arra, hogy tisztán tartsák a járatokat és egymást. Naponta tartanak nagytakarítást és tisztálkodást, ilyenkor a fészekben felgyűlt ételmaradékokat is eltávolítják. Úgynevezett metapleurális miriggyel rendelkeznek, aminek a váladéka gomba- és baktériumölő, ezzel kenegetik egymást és a fészek falát.
Gyilkos hangyák
Magyarországon nem kell tartanunk a veszélyes hangyáktól. A hazai fajok felének van csak fullánkja, de ezek sem különösebben veszélyesek. Igaz, képesek átszúrni a bőrünket, de csípésük kevésbé fájdalmas, mint a darazsaké.
Az 1930-as években az Egyesült Államokba telepített észak-amerikai tűzhangyát eleinte a csótányok irtására használták, de azzal nem számoltak, hogy a probléma megoldása után mi lesz velük. Azóta évente körülbelül egymilliárd dollárt költenek a megfékezésükre, kevés sikerrel. Az elmúlt évtizedben több halálesetet okoztak, amiknek az áldozatai általában gyanútlan természetjárók voltak. A bajhoz már néhány szúrás is elég, amire egyesek különösen érzékenyek. A halált az emberi szervezet túlreakciója miatt kialakuló anafilaxiás sokk okozhatja.
Ausztrália és Tasmánia szintén a magáénak tudhat egy veszélyes hangyafajt, az ausztráliai ugróhangyát. A több mint egy centiméter hosszú rovar ráugrik prédájára, és a fullánkjához kapcsolódó méregmirigy váladékával végez vele. Az ő szúrásuk is anafilaxiás sokkot okozhat az embereknél. A világ legveszélyesebb hangyafaja elterjedési területén több halálesetet okoz, mint a pókok, darazsak, skorpiók, kígyók és a cápák összesen.
Afrika legrettegettebb hangyája a vándorhangya, szuahéliül a siafu. Ez a faj csak a száraz évszakban jelent veszélyt, amikor az 50 milliós boly vándorlásba kezd, hogy új otthont találjon, eközben pedig mindent felfal, ami az útjába kerül. A helyiekben nem tudnak kárt tenni, viszont szinte mindent bekebeleznek, amit azok falvaikat elhagyva maguk után nagynak.
Hangyakaviár
Ma már bizarrnak tűnik a hangyát egy lapon emlegetni az ételekkel, pedig a múlt században még léteztek hangyatojásgyűjtők. A foglalkozást űzők a hangyafészkek mélyéről gyűjtötték össze a tojásokat, aminek kilójáért a két világháború között két pengőt kértek (akkoriban egy átlagos napszámbér 1,5-2 pengő volt). Dél- és Közép-Amerikában a hangya, pontosabban a lárvája, az escamol még mindig ínyencségnek számít, mexikói kaviárnak is nevezik, és általában vajban sütve készítik el.
