Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Vissza a jövőbe nagygyerekkorom egyik meghatározó mozija volt, sokan együtt éltük meg Dokival és Martyval az időben ide-oda mászkálást. Akkor még nem sejtettem, hogy – noha egészen másként – részem lehet hasonló élményben. Az én időgépem ugyan nem egy DeLorean volt, bár nem kevésbé menő, egy Boeing–747-es.
Először is a jó tízórás repülőút alatt az általános iskolás földrajzórák elevenedtek meg, amikor megláttam az Európát és Ázsiát határoló Ural hegyvonulatát. Aztán Szibéria szabályozatlanul tekergő folyóin ámultam el, melyek a jégkorszakból visszamaradt, szabályos kört formázó tavakkal váltakoztak. Mongólia fölött a tatárjárásra gondolva történelemórák is fölrémlettek, majd ismét visszacsöppentem a földrajzhoz, amint kirajzolódott az édesvíztartalmára gondolva – egyre kevésbé, de még mindig – ámulatba ejtő Bajkál-tó körvonala. A Japán-tenger felett pedig már úgy érzi magát az ember, mintha a Niña fedélzetén készítené a hangszálait a „föööld” kiáltásra.
Ez persze csak az emlékeknek köszönhető illuzórikus időutazás, de tényleges is történt, hiszen a még létező óraátállítástól függően 7-8 órát röppen előre az ember Japánban landolva, ahol aztán ennél különlegesebb időbeli kiruccanásba csöppen. A moziban anno nem tudtam eldönteni, mi lenne az érdekesebb, előre vagy hátra nyomkodnám a gombokat az időgépben, Japánban azonban nem merült fel ez a dilemma, mivel mindkettőben részesülhettem egyszerre.
A szupermodern technológia a nálunk megszokotthoz képest jóval fejlettebb kort jelenített meg, ám a japánok a múltjukat is hasonló gonddal ápolják, vagyis a legmodernebb, magasba törő épület mellett például nem ritkaság egy-egy aprócska sintó szentély. És hogy mennyire nyúlhat vissza a történelem? Narában – a réges-régi fővárosban – a Tódaidzsi nevű templomba lépve könnyen elámul az ember, amikor meglátja a 15 méter magas Buddha-szobrot, az igazán döbbenetes azonban az, hogy ez a nyugodt alak már akkor így trónolt itt lótuszülésben, amikor elődeink még be sem léptek a Kárpát-medencébe.
Az istenek hófedte lakhelyétől a pokol tűzéig
Fudzsi
Oszakától a japánok – szó szerint – az egekig kiemelkedő szimbólumáig, a Fudzsiig többféleképpen el lehet jutni. Ha más távolabbi úti célja is van az embernek, akkor érdemes a belföldi repülőjárat és a sinkanszen nevű szupervonat mellett a buszt is kipróbálni. Az egész éjszakán át tartó buszút részleteit a városból kigördülve hosszasan ecseteli a fehér kesztyűs sofőr. A BKV-n szocializálódott magyar számára megmosolyogtató és elgondolkodtató, ahogy vezetőnk minden egyes mondatát a válogatott udvarias kifejezések barokkos sorával toldja meg. (Nem mintha a mi egyes sofőrjeink mondatai nem végződnének hasonlóképpen cifrán, csak azokban éppen más típusú szavakat szokás egymás mögé sorakoztatni.)
Ki nem állom a hosszú buszutakat, mert csak ágyban tudok aludni, de ezúttal még ez is más volt. Már a buszba toppanáskor egyszerű benti papucskát kapunk, ami biztató jelként mutat a komfortosság felé. A következő pillanatban újabb meglepetés, hogy az általunk ismert belső elrendezéstől eltérő fogad: három üléssor, egy-egy a széleken, egy középen, ezzel két folyosó könnyíti meg a belül közlekedésünket. A kényelmes üléseket elhúzható függönyök szegélyezik, a támla pedig közel a vízszintesig dönthető, van hozzá hely is, nem akarták telezsúfolni a járművet. Mire kialussza magát az utazó, már ott is tornyosul előtte a tökéletes kúp formájával elhíresült Fudzsi-szan.
És milyen maga a hegy? Nyáron, amikor leolvad róla a hó, a japánok valósággal elözönlik, mivel közismert mondásuk szerint „mindenkinek meg kell másznia a Fudzsit egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer”. Az ország szimbóluma, melyet számos művészeti alkotás is megörökített, nemcsak a tradíciókhoz ragaszkodó sintó és buddhista hívők célpontja, de a hegymászók, turisták számára a csúcsról páratlan élményt garantáló napfelkelte látványa miatt is igen vonzó. Állítólag elsőként egy buddhista szerzetes mászta meg a 7. században, aki a megvilágosodást kereste. Az ő élményéhez hasonlóan nagyobb varázsa van, amikor nem a nyári tömegben, hanem tavasszal, még hóban gázolhatunk. Bolygónk kolosszális ereje itt valóban nyilvánvaló, tiszteletet ébresztő. Az aprócska égerfáktól fölfelé csak a hó és a szikrázó kék ég fogad, ahol már az istenek birodalma kezdődik, melynek varázsát a szavak ereje aligha képes visszaadni.
Hirosima
Miért filozófusok a japánok? Megalkották a csodálatosan gyors vonatot, melynek a hikari, vagyis a fény nevet adták. Talán hirtelen nem gondoltak arra, hogy egyszer még ennél is lehet majd gyorsabban utazni. Nem is kellett olyan sokat várni a peronunk elé besikló szerelvény megalkotására, amely a nozomi nevet kapta, hiszen mi más lehet gyorsabb a fénynél, mint a remény.
A háromszázzal száguldó sinkanszen belseje nem véletlenül a repülőgépekre hajaz. A magát ősembernek érző magyar turistának nem egy utolsó élmény vele az utazás. Az elszaladó házakat, tájakat alig lehet követni, sűrűn váltják egymást az alagutak, az utazás ideje is elröppen, már csak egy különös jelenetre lehet figyelmes a hazánkfia, aki az előbbi buszsofőr után már a most látottan sem csodálkozik. Mint ahogy szükségtelen bemondani az utazás előtt, hogy a kalauz nem arra szolgál, hogy ellássák a baját, maga a jegyellenőr is sajátos jelenség ezen a vidéken. Amíg innen hazatérve első vonatutamon azt láttam, hogy a zabolátlan ajtót egy jól irányzott jobbossal berúgja a helyére a jegyvizsgáló, a japán szerelvényen egészen másra lettem figyelmes, nevezetesen arra, hogy munkahelyét megtisztelve hátrálva hagyja el a kocsit, sűrű hajlongások közepette.
Megérkezve átszállás a villamosra, mely ugyan nem a 21. század kiemelkedő remeke, annál különlegesebb az utazóközönség. A menetdíjat fizetők miatt ugyan kissé lassan halad a leszállók sora az első ajtó felé, a többi tárva nyitva a felszálló utasok számára, a türelem zokszó nélküli mintaképeit követve képtelenség renitenskedve lepattanni.
A város ominózus pontjára érve a mementóul meghagyott épület romjait látva ismét megelevenedik a történelem. A tér egyik végén Szaszaki Szadako emlékhelyén számtalan origamimű, sok ezer daru emlékeztet az együttérzésre és az élni akarásra. Ő az a 12 évesen, az atombomba miatt leukémiában meghalt kislány, aki egy régi japán hiedelem hatására kezdett darvakat hajtogatni abban a reményben, ha végez az ezer darabbal, az istenek segítségére sietnek majd, ám haláláig csak 644 darabot sikerült elkészítenie.
A tér közepén lobogó tűz annak a jele, hogy az atomfegyvereket még mindig életben tartja a gyilkos bizalmatlanság. Az Atombomba Múzeum közelében pedig élő szoborként áll egy fa, mely magán viseli a robbanás nyomait, olyan sebeket, amelyekhez hasonlók beleégtek a város és lakói identitásába is. Egy túlélő szerint
„ha bemegyünk abba a múzeumba, az olyan, mintha saját sírunkat látogatnánk meg”
– írja Edita Morris a Hirosima virágai című regényében.
Némi hezitálás után belépve, a fényképek és tárgyi emlékek között bolyongva az auschwitzi múzeumban is rám törő szívfacsaró érzések kerítenek hatalmukba. Zseni fizikusok és nagy formátumú politikusok gyermeke a Little Boy nevű atombomba, mely 1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor nemcsak az órákat állította meg, hanem az idő folytonosságát is megtörte, ezzel kimerevítve rögzült a hirosimaiak tudatában. Nos, itt is elfogynak a szavak, habár egészen másképp, mint a Fudzsi istenei előtt.
A múltból a jövőbe
Kiotó
A gyönyörű régi fővárost a 8. század végén a kínai feng shui alapján alkották meg, miszerint úgy kell elhelyezkednie, hogy Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó védelmezze. Templomaihoz regények fűződnek: Krasznahorkai László ez előbbi műve az Enrjakudzsi nevű tendai buddhista központhoz kalauzol, amely irányzat főpapja avatta szentté, pontosabban bodhiszattvává, azaz megvilágosodott személlyé Kőrösi Csoma Sándort. Az Aranytemplom története Misima Jukiót ihlette meg, a világirodalom első regényének tartott Gendzsi szerelmei megírásának pedig vélhetően a Rozandzsi adhatott otthont Muraszaki Sikibu számára a 11. század elején.
Másfél milliós lélekszámához viszonyítva minden bizonnyal az egyik legélhetőbb nagyvárosnak számít. Szűk, hangulatos utcáin olykor felbukkan egy-egy sietős gésa, vagy a hagyományos építésű házak valamelyikéből épp az általa pengetett háromhúros samiszen hangja szűrődik ki. Sekély vizű folyójában alig férnek el az óriási halak, a parton zenészek gyakorolnak, akik mögött nem autók, hanem biciklisek és kocogók suhannak el a vénséges törzsű, de ifjú virágokkal teli cseresznyefák árnyékában piknikező vidám társaságok mellett.
Ahogy Yutaka Yazawa, a Scolar gondozásában megjelent Hogyan éljünk japánul című könyvben megjegyzi, Kiotó régimódi bája a város konzervatív értékeinek köszönhetően maradhatott meg, „polgárai felvértezték magukat a kívülről érkező, változást hozó könyörtelen szelek ellen: mindmáig izzanak a viták a városban az urbanizáció modern és rút hatásait illetően”. Mintha egy kicsit belepillanthatnánk az egykori Tokugava-sógunátus által elzárt japán világba.
Oszaka
A város pereméig föld alatt közlekedő emeletes vonat hamar átröpít a középkori hangulatból Oszaka ultramodern rengetegébe, ahol az üzleti élettől a gyalogosforgalomig mindent áthat a működőképesség. A fehér külföldit rendszerint amerikainak nézik, és nem ritka, hogy meg is szólítják. Részben kíváncsiak, részben az angoljukat szeretnék polírozni. Az sem zavarja őket, ha hosszú percekig két nyelven folyik a társalgás, ők angolul, a külföldi japánul válaszol. Beszélgetőpartnerem igencsak elcsodálkozik azon, hogy Magyarországról érkeztem. Rögtön azzal reagál, hogy a magyarok (a messzi nyugatra vándorolt ázsiai nép ivadékai) milyen okosak, bezzeg a japánok milyen buták, amit azzal igyekszik kontraproduktíve alátámasztani, hogy Nobel-díjasaink felsorolásába kezd, majd Budapest nevezetességei kerülnek sorra. Elönt az otthonosság érzése, csak azt nem tudom eldönteni, minek köszönhetően: a hazai értékeink felidézésének, vagy inkább annak, hogy ő, az őszintén szerény művelt ember a szellemi javakat becsüli a legtöbbre.
