Történelmünk tele van színészlegendákkal, akik tragédiákkal tűzdelt életutuk ellenére zseniális alakításokkal örvendeztették meg a közönséget. Hát csoda, hogy mindenki beléjük szeretett?
A Kossuth-díjas színművész, táncos-komikus, koreográfus, érdemes és kiváló művész az operett koronázatlan királyaként vonult be a történelembe. Annak ellenére, hogy apró termetű, jellegzetesen selypítő beszédű férfi volt és jellemzően félénk karaktereket játszott, bolondos mosolyával, kitűnő tánctudásával, kisugárzásával sorra hódította meg a női szíveket.
Feleki Kamill Tivadar 1908-ban született Törökbálinton, apja címíróként dolgozott. A vékony, alacsony – és emiatt a végletekig gúnyolt, Tökmagnak csúfolt és rendszeresen a kilincsre akasztott – kis Kamillt sok minden érdekelte, de a tanulás és az iskola éppen nem, helyette focizott, és a Vígszínház körül leste a híres színészeket, próbálta utánozni őket. Még csak 11 éves volt, amikor eldöntötte, hogy ő is színész lesz, ha törik, ha szakad. Két év múlva már artistától vett magánórákat, hogy minél ügyesebben mozogjon és elsajátítsa a különleges trükköket. Z. Molnár László segítségének köszönhetően még tizenévesen bejutott Rákosi Szidi színészképzőjébe, ahol olyan tehetségesnek bizonyult, hogy egy év múlva szerepajánlatok között válogathatott. Lázár Ödön szerződtette a Király Színházba, Gombaszögi Ella pedig pártfogolta, így a kis Felekit a színészek különös társadalma is hamar befogadta. Miután a Királyi Színház és a Magyar Színház is versenyzett érte első szerepajánlatakor, meglehetősen magas fizetéssel kezdte meg a pályáját.
Fejest ugrott a sztáréletbe
Eleinte szinte minden szerepében csak a tánctudását csillogtatta. Nagyszerű koreográfusnak bizonyult, kitartóan edzett, szaltózott, kötélen táncolt, zsonglőrködött, egyszerűen elbűvölte a közönséget, de aztán idővel színészi szerepekben is bizonyított. Játszott az Operettszínházban, sőt szinte az összes jelentős színházban, 1929–1931 között pedig külföldre járt, hogy a határokon túl is megismerjék Camillo Feleky tehetségét. Mindemellett nemcsak csodálta a korszak legnagyobb színészeit, de tanította is őket: Felekitől tanult táncolni a Latabár család, Kiss Manyi, Fedák Sári. Ők már tudták róla azt, amit a közönség nem: a híres táncos lámpalázas, félős, időnként kifejezetten kellemetlen ember tudott lenni. Különös szabályok szerint élte az életét, még telefonálni sem lehetett neki egyszerűen, előzetes bejelentkezés nélkül pedig senkit sem fogadott. Akire megharagudott, annak nevét felírta a noteszébe, és addig még csak köszönni sem volt neki hajlandó, amíg az a Feleki-féle büntetését le nem töltötte.
Így talált rá a szerelem
A tánc volt az, ami összehozta a feleségével is. A Moulin Rouge egyik, nála öt évvel idősebb táncosnőjébe szeretett bele, ám meghódítani már nem volt olyan egyszerű. Feleki végül csak úgy vállalt el egy külföldi munkát, hogy két táncosnőt kért maga mellé, akik közül az egyik természetesen szívszerelme, Metzger Fini volt. Ettől kezdve a két tehetség élete összefonódott: 1932-ben összeházasodtak, és nemcsak együtt éltek, de táncórákat is közösen adtak. Az általuk működtetett Feleki Táncszalon kifejezetten sikeresnek bizonyult: koreográfiákat készítettek, illemtant, balettet, sztepptáncot oktattak. Feleki nevéhez fűződik a Magyar Televízió híres Tudni illik, hogy mi illik című sorozata is.
Háború Honthy Hannával
Feleki gyakran játszott együtt a kor ünnepelt sztárjával, Honthy Hannával. Miközben a színpadon tökéletesen dolgoztak együtt, a magánéletben marták egymást. Rendszeresek voltak a veszekedések, a sértődések, utána a kibékülések, és ez így folyt volna tovább, ha a rivalizáló, olykor kifejezetten goromba Honthy nem haragítja magára végleg a híres táncost. Kamill jó koreográfusként az utolsó mozdulatig eltervezett mindent, a színésznő azonban szeretett bele-belerögtönözni az előadásba, akár azon az áron is, hogy színésztársa lebőg, és a tapsot is igyekezett ellopni előle.
Feleki egy ponton túl nem tűrte tovább a dolgot, és kijelentette, hogy nem áll többet színpadra Honthy Hannával. Állta is a szavát, a közönség legnagyobb bánatára. 1972-től az Operettszínházban sem volt hajlandó tovább játszani, úgy érezte, lejjebb adták a színvonalat. Fellépéseket továbbra is vállalt más színházakban, utoljára 1978-ban állt a színpadon, bár mozifilmes karrierje tovább kitartott. Tehetségét mi sem mutatja jobban, mint hogy 1986-ban Eperjes Károllyal megosztva megnyerte a chicagói filmfesztivál legjobb férfi alakításért járó díját Gárdos Péter Uramisten című filmjével. 1993-ban, megözvegyülve, szerény életkörülmények között hunyt el. A zseniális táncos és nevettető 85 éves volt.
