Mindig is szerettem volna egy füveskönyvet – mondta dr. Csernus Imre pszichiáter, és legújabb, Egy életed van című könyvével ezt a vágyát teljesítette is. A könyvben a vidéki élet szépségei mellett a halálhoz való hozzáállásunkról és a félelmeink legyőzéséről is ír a tőle megszokott szókimondással.
A Villa Bagatelle emeleti különtermének hosszú asztalánál pocakos, ötvenes férfi ül, fehér ingén feszülnek a gombok, miközben beszél, a keze ügyébe került ásványvizes kupakkal játszik. Elnézést kér, amiért csak délután tudott időt keríteni a sajtónak szervezett könyvbemutatóra, délelőtt ugyanis orvosnál volt, ahol kiderült, semmi akadálya, hogy megműtsék az arcán talált daganatot. Aztán – mint a noszvaji Csendülő rutinos vendéglátója – körbekérdez minket, ittunk-e kávét, kaptunk-e mindent. Nyoma sincs a „kiabálós Csernusnak”, akit majd egy évtizede a Bevállalja? című műsorban ismertünk meg.
A Jaffa Kiadó könyvbemutatója után a vidéken töltött évek hatásáról, könyvéről, boldogságról és halálról beszélgettünk a magánpraxisától visszavonult pszichiáterrel, és részünk lehetett az újságírókon előszeretettel gyakorolt elemző módszerében is.
Néhány éve a városi életedet vidékire cserélted. Milyen tapasztalatokat szereztél?
Azt, hogy a bekötőutakon nagyon figyeljek, mert bármikor jöhetnek az őzek. Például. Milyen lett az életem azóta? Kerek, mert amíg itt a MOM Parktól hazacsorogtam tizenöt-húsz perc alatt, nem láttam mást, csak fényeket, autókat, rengeteg embert és agresszivitást. Most, amikor megyek haza, látom a búzaföldeket, a szép eget, a napot, ahogy esik az eső. Tiszta állapotokat látok, és azt hiszem, hogy ezek a tiszta állapotok jól hatnak rám. Szép érzések vannak, mosolygok, mint a kutya, ha esik az eső és ázom. Ez azt eredményezte, hogy élem az életemet, az életem adott pillanatát. Megázom? Fázom? Jó. Majd meleg lesz, tüzet rakok. Tudom, hogy ezt munkával érhetem el. Kézzelfoghatóvá vált az életem, se nem gépies, se nem rutinszerű.
Az elején volt, hogy elmentem egy szombati napon tíz-tizenegykor kenyeret venni. Nem volt. Hát bazmeg, nincs kenyér? Akkor megtanultam azt, hogy tényleg csak annyit rendelnek, amennyit elvisznek, és ez egy nagyon fontos dolog. Régen az ősi népek is annyit szedtek le a fáról, amennyit fel tudtak dolgozni. Az indiánok annyi bivalyt öltek le, amennyit meg tudtak enni. Nem mindet. A vidéki élet összességében közel hozott önmagamhoz.
Hogyan hatott vagy hatott-e egyáltalán e z az új életforma a munkamódszeredre mint pszichiáter?
Igazából nem hatott. Hosszú évekkel ezelőtt jöttem rá arra, hogy nagyon sok embernek van gondja az agresszivitással, mert az életében rengeteg agresszív emberrel találkozott, amikor egy konfliktust nem oldottak meg. Amikor ezt az önbecsapást agresszívan fogalmaztam meg, a legtöbb ember rám vetítette a dühét meg a frusztrációját. Menjen a Csernus a kurva anyjába, a Csernus az oka ennek. Nem értettem, hogy ezt miért mondják. Nem is beszélgettek velem. Nem is ismernek.
Rájöttem arra, hogy valójában ezek az agresszivitásnak szólnak, nem nekem, ők csak önmagukról beszéltek, felidéződött bennük egy olyan emlék, amit nem oldottak meg. Ekkor váltottam kommunikációs stratégiát. Ugyanazt mondom, csak már nem agresszívan, nem elfelejtve azt, hogy nem én döntök, nem én oldom meg a másik ember helyett az életét. Tudja ő menedzselni az életét, de a lehető legkönnyebb átdobni a labdát a terapeutának.
Ez a nyugalom, amit árasztasz, az új könyveden is érződik. Szeretted írni?
Kurva jó volt írni, megmondom őszintén. Végig lendülete volt az egésznek, nagyon jó érzéssel fejeztem be.
Van olyan élet, amely teli van tűzzel, és van olyan, amelyben sok a hamu. Te melyiket éled?
– ez az egyik legfontosabb mondat. Nincs véleményezés, nincs számonkérés.
Nagyjából két éve adtad fel a magánpraxisodat, már csak sportcsapatokat vállalsz. Nem hiányzik néha?
Az a helyzet, hogy ha én meghozok egy döntést, azt érzésből és racionalitásból is hozom, és nem bánom meg soha, mert ha bezártam egy kaput, akkor kinyílik valami más. Azóta rengeteg minden más lett. Új információk, új élmények, új lehetőségek. Rengeteg előadásom van, és ez a könyv is egy olyan ajánlatsorozatot tesz, amit a legtöbb ember a maga életében nem kap meg így összefoglalva. Én valójában megmaradtam segítőnek, miközben törekszem az egyensúlyra, hogy én is éljek, és ne csak egy szobában üljek.
Magánemberként elő szokott jönni belőled a pszichiáter?
Nagyon figyelek, hogyne. Kivéve, ha megkérdeznek. Az egy más szín, de ott is mérlegelem azt, hogy milyen szavakat használjak. Olyankor megkérdezem, hogy tutira akarod? Ha azt mondják, hogy oké, akkor viszont ami a csövön kifér. De egyébként nem. Huszonöt év borzasztó nagy tapasztalat, nagy erő.
Az életed folyamán változott a boldogságról alkotott fogalmad? Létezik a boldogságnak egy olyan fogalma, ami minden élethelyzetet lefed?
Nagyon egyszerű: akinek nincs önbizalma, annak nem jár boldogság. Amit ő boldogságnak hisz, az csak biztonság. Amíg valaki azt érzi, hogy önbizalomhiánya van, felnőtteknek kijáró párkapcsolata nem lesz soha.
A könyvedben utalsz arra, hogy a városi ember nem olyan boldog, mint a vidéki. Azért megtalálhatja a boldogságot?
Meg, ha ki meri magát húzni önmaga előtt. Csak akkor. Akkor lesz töltete, és ha az illető nőnemű, akkor nőből lesz, és nem csak annak látszik. Akkor az illető helyretette a félelmeit, helyretette a szüleit, lerendezte az apját, az anyját, észrevette a vámpírokat, azokat rövidre zárta. Akkor igen. Egyébként nem. A boldogság a belső bizonytalanságnál nem jár, mert amit bizonytalan boldogságnak hívsz, az valójában a biztonságban levés. Biztonságban lenni nem boldogság. Az egy állandó rettegés, hogy meddig fog ott maradni a másik. Csak sokan boldogságnak hívják. De nem az.
A betegséged kapcsán is megfogalmaztad, hogy milyen a halál közelségét érezni.
A halálközeli állapotot huszonvalahány éves koromban tapasztaltam meg, mert akkor egy baleset kapcsán majdnem meghaltam. Nagyon érdekes, hogy amikor jött ez a daganat, én nem ijedtem meg, hogy én most meg fogok halni, hanem azon filóztam, hogy mik a megoldási lehetőségek.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy félelem nélkül tudjunk szembenézni a halállal?
Soha ne felejtsük el, hogy képesek vagyunk dönteni. A döntés egyik lehetősége, hogy beleállunk a félelembe, a másik, hogy menekülünk. Megmutathatom?
Igen.
Add a kezed. Érzed, hogy milyen?
Nyirkos.
És hideg. Érzed, hogy az enyém milyen?
Meleg és száraz.
Te félsz, és egy csomó mindent nem oldottál meg, egy csomó mindenben önbizalomhiányod van, és nem teszel meg ez ellen mindent, amit tudsz, és közben gyártod a kifogásokat. Ezért ilyen a kezed. Az enyém nem, mert én nem gyártom. Érzed a különbséget?
Visszakanyarodva az előző kérdéshez, szerinted egy vallásos ember könnyebben meg tud birkózni a halál gondolatával?
A hit az, ami fontos, teljesen mindegy, hogy egy vallásban hiszünk vagy valami másban. A lényeg, hogy abban hiszel, amit csinálsz. De ha bizonytalankodsz, az nem hit. A hitet érzed, tüzel a kezed.
Te mit gondolsz, vár még ránk valami a halál után?
Fogalmam sincs. Majd ott meglátom.
