Világszerte sokféleképp viszonyulnak a borravaló intézményéhez: nemcsak a mérték tér el, de az is, hogy melyek azok a szakmák, ahol a dolgozók számíthatnak ilyesféle pluszra. Itthon elsősorban a vendéglátó- és szolgáltatóiparban találkozni a baksissal, de hálapénz néven az egészségügyi dolgozók zsebébe is kerülhet némi plusz.
A vendéglátásban a számla végösszege + 10-15 százalék számítási mód dívik, míg az egészségügyben beavatkozásonként eltérő a fizetendő (papíron persze nem elvárt) összeg. Vannak, akik számára alap, hogy extra pénzt fizessenek ezekben a szituációkban, míg mások egyáltalán nem, vagy csak kifejezett elégedettségük esetén jattolnak. Cikkünkben a felszolgálók munkakörére szűkítjük a kérdést, ami így szól: jár-e a pincérnek a borravaló?
Mi is az a borravaló?
Szótári megfogalmazás szerint:
Hivatásszerű, de személyes szolgálatért, a rendes járandóságán kívül vkinek juttatott, kisebb pénzösszeg.
A jatt kialakulásával kapcsolatban több különféle, inkább városi legendának tűnő történet ismert, melyek legtöbbjében közös, hogy eredetileg is a mi témánknak választott szituációhoz kötik a szokás létrejöttét.
A szótári meghatározás alapján tulajdonképpen le is zárhatnánk a vitát, mert egyértelmű a javaslat: akkor adj, ha elégedett vagy. Hogy miért adnak sokan mégis, még gyenge szolgáltatás esetén is? Hogy miért érzi magát kellemetlenül, aki nem, vagy csak keveset tud adni? Miért büszke az, aki elvből nem ken pénzzel? Nézzük a leggyakrabban felmerülő érveket!
Miért adjuk?
Akár a bőkezűségre, akár a szűkmarkúságra számtalan okunk lehet. Vannak, akik megszokásból adnak, sokszor akkor is, ha nemhogy extra, de még csak jó szolgáltatást se kaptak. Ők így szokták meg. Vannak, akik a sokszor rendkívül feszített munkatempóban dolgozó munkavállalók iránti szolidaritásból adnak, sokszor akkor is, ha csak az igyekezet volt a nagy. Vannak, akik hálából adják: ezzel fejezik ki köszönetüket, hogy a vendéglátóhelyen valami pluszt, a megszokotton, az elvárton túli figyelmességet kaptak. Ahogy olyanok is vannak, akik azért adnak (jellemzően sokat), mert mutatni szeretnék, hogy van miből, és nem szeretnének „garasoskodónak” tűnni.
A borravalóadás pszichológiája egyébként nagyon érdekes, szerteágazó vizsgálati terület, ami kitér arra is, milyen a fentieken túli ingerek (például alulöltözött felszolgálónő, randevú- vagy pénzügyiebéd-helyzet) adnak okot a kivételes vagy a szokásosnál nagyobb összegű jattolásra.
A Kutyaszorítóban című film (tarantinósan explicit) jelenetében Steve Buscemi és Harvey Keitel érvelnek pro és kontra:
Mennyi az annyi?
Nehéz összegszerűsíteni, mennyi jöhet be borravalóból egy-egy felszolgálónak, mint ahogy azt is, egy évben mennyit költ egy „átlagos” étterembe járó (és ezzel persze rögtön nem átlagos magyar) erre. Sokat számít, milyen kategóriájú az adott vendéglátóhely, van-e beépítve szervízdíj a számla végösszegébe, az egész borravalót megkapja-e a kezébe a felszolgáló, vagy a főnök osztja-e újra, és persze sok függ a pincér kvalitásain is. A vendégoldali kiadást szintén befolyásolja a vendéglátóhely árfekvése és a szolgáltatás színvonala is. De akárhogy is nézzük, az összeg nem kevés.
Egy-egy vendéglátóhelyen könnyedén lehet akár 50 fizető vendéggel/asztallal is dolga egy nap a pincérnek. Ha asztalonként csak 200 forint is a jutalma (ha étteremről, és így személyenként legalább 3000 forint körüli fogyasztásról van szó, akkor sokkal több), tízezer forint simán összejön egy nap, 20 munkanappal számolva (jól tudjuk, hogy a vendéglátásban ennél jellemzően többet dolgoznak) ez már 200 000 forintot tesz ki.
Figyelembe véve, hogy ez adómentes jövedelem, és elvileg a fix fizetésen túl jön össze, nem kevés. Ha havi egyszer költünk étteremre, és heti 1-2 alkalommal mondjuk, kávézásra, alkalmanként bulizásra, és maradunk a bevett 10-15 százalék körüli összegnél, a legóvatosabb becslés mellett is (500 forint borravaló a heti egy éttermi ebédnél,1000 forint a heti egy buli kapcsán és 250 forint a heti két kávé ügyén) éves szinten akár húsz-huszonötezer forintot is könnyedén elborravalózunk.
Ez a szokás
Sokan vannak, akik a borravalót is a társas érintkezés egyfajta íratlan szabályaként fogják fel: ha házon kívül eszünk-iszunk, és mindeközben kiszolgálnak bennünket, borravalót illik adni, és kész. Ennek alapján az éttermekben, kávézókban a legtöbb ember számára alap, hogy kisebb vagy nagyobb összeget hozzátoldjon a számla végösszegéhez, amikor fizet. Sőt, napjainkban erősödő tendencia, hogy egyre több helyen érezzük szükségét a jattolásnak. Az esetek többségében kap a taxis, a fodrász, a manikűrős, elvár a vécés néni, a pizzafutár és tetoválómester is.
Azok, akik nem, vagy nem automatikusan borravalóznak, elsősorban azért kérdőjelezik meg a szokást, mert úgy vélik, teljesen esetlegesen alakult ki azon szakmák köre, ahol extra juttatást adunk, és nem igazságos, hogy más olyan munkákban, ahol legalább ilyen fontos, akár sokkal felelősségteljesebb feladatot végeznek, nem jött szokásba ez.
Miért nem kap akkor a bölcsődei gondozó vagy a buszvezető is?
– kérdezik. A borravalót pártolók válasza jellemzően az, hogy a jattot a kiszolgálásért kapja a pincér, és ha nem is rendszeresen, de év végi ünnepek vagy évzáró kapcsán a pedagógusok felé is kifejezzük a hálánkat, elsősorban ajándékcsomag vagy utalvány formájában.
Belekalkulálták
A borravalót szívesen adók sokszor hivatkoznak arra, hogy a pincéreket, vendéglátósokat foglalkoztatók eleve úgy állapítják meg a dolgozók bérét, hogy az átlagosan összegyűjthető borravaló összegével kevesebbet fizetnek, mondván, azt a pluszt („vagy ha ügyes, akkor többet”) úgyis megkeresi az illető napi munkája során. A helyzet sok helyen tényleg így áll, ezt a mozgó bért (melynek összegét az évek tapasztalata alapján határozzák meg), eleve adottnak veszik, így a pincérek, futárok sokszor egy viszonylag alacsonyabb fix bér mellett a saját zsebükre keresik a többit.
Ez a megoldás nyilván kedvező a munkáltatónak, aki így kisebb bért és emiatt kevesebb járulékot is fizet be, és jó lehet akár még a dolgozónak is, aki így ráadásul motiváltabb lesz arra is, hogy magas szintű szolgáltatást nyújtson. Azok, akik ellenzik a rendszert, joggal hívják fel a figyelmet ugyanakkor arra a visszás elvárásra, hogy a vendégek gondoskodjanak ennyire közvetlenül az alkalmazottak megfelelő bérezéséről. Ők úgy vélik, nem az ő, hanem a munkáltató dolga (és egyben a munkavállaló felelőssége is), hogy a jó színvonalú munkáért méltányos bérezés járjon.
A borravaló „kifehérítése” kapcsán merült fel korábban a kötelező szervízdíj bevezetésének javaslata, ami szintén nem jelent megoldást a felmerülő kérdések egy részére, és éppen azok kardoskodnak ellene, akik egyébként sincsenek a borravaló pártján. Ők úgy vannak vele, kötelezően még ennyire sem fizetnének pluszpénzt. Ők úgy gondolják, inkább az ételek alapárába kellene egy, a pincérek részére kifizetendő hányadot építeni, a vevő így szabadon dönthet, hogy ezek mellett (az immár mindent magukban foglaló) árak mellett szeretne-e az adott helyen fogyasztani.
Motiváció
Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy az automatikus, nem a szolgáltatás színvonalától függő borravaló, illetve az egyes vendéglátóhelyeken bevezetett szervízdíj jelentősen csökkenti az éttermi dolgozók motivációját, hiszen ha tevékenységük színvonalától függetlenül kapnak pluszjuttatást, akkor egy idő után nem lesz érdemes megerőltetniük magukat. Olyanok is vannak, akik eleve „félelemből” adnak, vagyis azért fizetnek többet, mert csak így látják szavatoltnak, hogy megfelelő minőségű szolgáltatást fognak kapni.
Ennek a kockázata főleg a szezonális munkát végzők kapcsán merül fel, ahol eleve nagyobb a fluktuáció, és az egy-egy szezont vállaló dolgozók célja elsődlegesen az, hogy rövid idő alatt a lehető legmagasabb bevételre tegyenek szert, így az, hogy egy-egy vevő vajon a következő szezonban is visszatér-e majd a vendéglátóhelyre, már nem az ő problémájuk. Sokan vannak ugyanakkor, akik kiemelik, hogy az utóbbi évek gasztroforradalma a felszolgálás kultúráját is átalakította kissé, és egyre többen vannak a pincérek között is, akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat, ők pedig mindenképpen megérdemlik szolgáltatásuk elismerését és az anyagilag is megkülönböztető figyelmet.
Fekete vagy fehér?
Sokakban felmerül a kérdés, vajon mennyire fehér-/szürke-, esetleg feketejövedelem a borravalóként adott összeg, különösen, ha készpénzben cserél gazdát. Bár a legtöbbünk teljesen szabályozatlan területként tekint a kérdésére, a NAV-nak van ide vonatkozó szabályozása: a borravaló adómentes jövedelemnek minősül, az viszont, hogy a munkavállaló nyugdíjjárulékot például fizet-e utána, egyéni döntésének kérdése lehet. Sokakban felmerül a kérdés, fair-e egyes szakmák dolgozóit ilyen nagy mennyiségű, ráadásul nem adóköteles jövedelemhez juttatni, főleg egy olyan világban, ahol egy-egy elmaradt blokkért súlyos bírságokat szabhatnak ki a hatóságok, és ahol az aluljáróban árusítók hasonló szankciókra számíthatnak.
Kellemetlenség?
A borravalóhoz kapcsolódó szokások sem teljesen egyértelműek: sokan tanácstalanok még akkor is, ha pontosan tudják, hogy adni szeretnének. Mennyit adjak? Hogyan adjak? Ezek a kérdések sokakban keltenek frusztrációt, és nem kevesen vannak, akik ezek miatt nem szeretnek fizetni sem: nem akarnak túl sokat, se túl keveset adni, és az is zavart okoz, hogyan mondjuk szépen, ha többől kérünk, vagy egyáltalán nem kérünk vissza. Van olyan, hogy túl kevés borravaló? Van az az összeg, amit megköszönni már a felszolgálónak kínos? Van olyan, hogy túl sok, aminek a kapcsán meg az asztaltársaságunk néz majd furcsán?
És te mit gondolsz? Jár a borravaló a pincérnek?
A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik:
