Forrest Gump valójában többet szívott, mint Snoop Dogg

Voltál már úgy, hogy beharangozták: kedvenc könyvedet filmre adaptálják, ráadásul a kedvenc színészeddel, majd a moziban ülve méretes nagy csalódás áldozata lettél? Nem vagy egyedül, Hollywood a trükkös forgatókönyvírók otthona.

De hogy mennyire, az néhol igencsak meredek és fájdalmas. Persze sok szempontból érthető, miért hagynak ki bizonyos, fontosnak tűnő részeket a filmből. Ám az is meglepő, amikor egyes karakterek teljesen új feladatot, személyiségjegyet, külsőt vagy épp végzetet kapnak. Persze az alkotói szabadság a forgatókönyvírók kezében is ott van, viszont a legtöbb esetben mégis ezek az adaptált karakterek épülnek be a köztudatba, és nem az eredeti alkotó által megálmodottak. De nézzünk is pár kimagasló példát.

Veszélyzóna: a Trónok harca, A Gyűrűk Ura és a Forrest Gump könyvekkel, illetve filmekkel kapcsolatban komoly spoilerveszély lehetséges.

Catelyn Stark bosszúszomjas zombi lesz

A Trónok harca Vörös násza volt a tévétörténelem egyik legnagyobb durranása, amikor is az alkotók (pontosabban George R. R. Martin) úgy látták jobbnak, ha egy elegáns mozdulattal kinyírják a fél stábot. A könyvet olvasó rajongók természetesen lakatot tettek a szájukra, hogy aztán a jelenetnél élvezettel nézzék a többiek megdöbbenését. A Stark család tulajdonképpen eltűnik a térképről. Viszont egy fontos dolog ki lett hagyva a tévésorozatból: egy rendkívüli momentum, amikor valaki végre nem meghal, hanem visszatér az életbe. Catelyn Stark.

A könyvet nem olvasók úgy hitték, azok a Stark anyuka utolsó pillanatai, és nem lesz semmi, mi feltámassza, kész, függöny, vége.

De George R. R. Martin kuncogott egyet, és keresztülhúzta minden számításukat. Legalábbis a könyvekben. Ugyanis Beric Dondarrion az, aki visszahozza Catelynt, mégpedig egy csókkal. Túlságosan is Disney-nek hallatszik így elsőre, de várjuk ki a végét: Beric a csók által meghal, és tulajdonképpen átadja életét neki, de ez sem elegendő, hogy teljes épségében visszahozza őt. Catelyn habár visszatér... zombiként. Lady Stoneheart furcsa járással, falfehér arcszínnel, kócos hajjal és kevésbé barátságos hanggal, miután egy határozott mozdulattal elvágták torkát.

Egy bosszúszomjas szörnyeteg lett, aki arra teszi fel életét, hogy mindenki életét kioltsa, aki csak egy picit is a Lannisterek felé tendál. Persze több oka is lehet annak, hogy kimaradt: egyrészt nem akarták az alkotók idő előtt elsütni azt, hogy egy fontos főszereplő visszatér a halálból − így erre egyedülálló példa lett Jon Snow esete, valamint kétségek merülnek fel arra nézve, hogy egy tekintélyes asszonyt ilyen formában vajon hogyan tudták volna a nézők komolyan venni. Sokszor van, ami a könyv „látványvilága” szerint rendben van, ám a mozgóképes megjelenítésből kilóghat.

Gandalfnak nincsenek heréi

Egy kritika gyakran felmerül Tolkien Gyűrűk Ura-trilógiája kapcsán: hogy mennyire férfiközpontúak a regények. Persze, egy másik korban íródott, de ha kicsit távolabbról megnézzük, akkor láthatjuk: tulajdonképpen egy csapat kan mezőkön és dombokon, völgyeken és hegyeken keresztül vándorol, zabál, harcol, a tesztoszteron pedig néha igencsak túlteng. Talán ezt próbálták Frodóval és Samuval ellensúlyozni?

Viszont egy dolog mindenképpen megelőzte korát, sőt. Habár erről nem nagyon esik szó a filmben, de tulajdonképpen Gandalf maga választotta a nemét. Ugye, mennyire előrehaladott gondolkodásmód? Bár akkor feltehetjük a kérdést, hogy a jó öreg varázsló miért nem nőként akart a világra jönni.

Gandalf (Ian McKellen) és Zsákos Frodó (Elijah Wood) A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége c. filmben
Gandalf (Ian McKellen) és Zsákos Frodó (Elijah Wood) A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége c. filmbenFotó: New Line / Getty Images Hungary

A viccet félretéve, a történet nem ennyire fekete-fehér. Tulajdonképpen arról szól a fáma, hogy Gandalf nem ember, ami nemcsak azt a képességet adja neki, hogy halhatatlan, de azt is, hogy nincs egy stabil fizikai létformája. Évszázadokat töltött azzal, hogy Középföldét keresztül-kasul bejárta, segítse az embereket, adjon nekik látást és jó tanácsot, ami teljességgel érthető: még nem emberként is jobb ember, mint mi.

Gandalfot egyébként eredetileg Olórinnak hívták, erre utal is egyszer, de hozzá is teszi, hogy ez a név már feledésbe merült. Viszont arról nem beszél, hogy a nem emberi formájában közelebb áll-e a férfi nemhez, így minden valószínűséggel nem. Így hát ugyanúgy lehetett volna akár Bangó Margit is, ha úgy akarta volna. Ám minden bizonnyal úgy gondolta, hogy egy bölcs, idős varázsló mégis csak több hitelességet sugároz a Középfölde kérges lábú lakói felé. Pff, szexizmus.

Forrest Gump szmókolt, mint a kémény

Amerika történelme a 20. század zajos évein keresztül, az amerikai álom mögött rothadó bűz, az emberi őszinteség, kitartó barátság és szerelem. Könnyek és fel-feltörő nevetések. Ez a Forrest Gump filmen. A könyvben viszont egy hangyányit máshogy néz ki a dolog. Winston Groom regénye nem más, mint egy zsebnyi őrület, aminek se eleje, se vége, és talán ez esetben kifejezetten hálásak vagyunk, hogy igen körültekintően gyomlálták ki mindazt a könyvből, amik nem biztos, hogy sikerre vitték volna a produkciót. Történetesen a „Könyv Gump” fel se ismerné a „Film Gump”-ot, még akkor se, ha órákon keresztül beszélnének egymásnak észveszejtő életútjukról egy Savannah városbeli buszmegálló padján.

Az 1994-es Forrest Gumpot ismerjük: csupaszív, csupa szeretet, csupa vicc és csupa… szóval minden annyira szirupos, de pont ezért szeretjük. A könyvváltozatban ugyancsak harcolt Vietnámban, ugyancsak pingpongbajnok, és ugyancsak felfuttatott egy sikeres rákhalászati céget; ezenkívül járt az űrben, profi pankrátor volt, ügyesen kislisszant a kannibálok tányérjából, egy filmben is szerepelt az anyaszült meztelen Raquel Welch-csel, majd három napon keresztül megállás nélkül szeretkezett Jennyvel a ház minden pontján. Robert Zemeckis ehhez képest egy igen családbarát filmet tett le az asztalra, most már kíváncsi vagy te is a 18+ karikás verzióra, ugye?

Nemcsak kalandjaiban, de ránézésre sem tudnánk összekeverni a két Gumpot: a könyvben ugyanis egy 170 centis, 110 kilós melák, aki sokkal inkább John Goodman, mint Tom Hanks. Ráadásul egy idegeskedő, pattogós emberke, aki sokkal kevésbé bölcs megjegyzéseket durrogtat, de ehelyett inkább szerencsejátékkal üti el a pénzét, és rengeteg marihuánát szív. El tudod képzelni, hogy Tom Hanks ilyen lenne? Ugyan már, Hanks arra is képtelen lenne, hogy egyenes háttal biccentve ne kívánjon jobbulást azután, hogy valaki tüsszentett.

Szomorú vagy éppen áldott dolog, hogy a filmkészítők olyan filmet szerettek volna, amely minél szélesebb közönség felé eljut. Így aztán persze a dráma érdekében azt választották, hogy Jenny meghaljon (a könyvben lelép egy másik férfival) Forrest édesanyja után (dupla giccs, a könyvben él és virul). Persze az Oscar felé vezető út sokszor inkább megható könnyekkel van tele, mint idétlen humorral és őrült kalandokkal, ám a Forrest Gump esetében mégis megbocsátjuk mindezt a pénzéhes stúdiónak, mert egy ízig-vérig zseniális filmet tettek le az asztalra, amit bármikor érdemes megnézni!

Mustra