Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A romantika, a komikum és a dráma egyik zászlóvivőjét jól ismerjük keretes szemüvegéről, idiótán szétálló hajáról, izgága viselkedéséről, aki legtöbbször életének krízisét éli meg, nosztalgiával tekint vissza a múltba, áhítozik a nők után, vagy épp ódát zeng egy nagyvároshoz. A Vicky Cristina Barcelona 10 éve ment a mozikban, ennek kapcsán összeszedtünk mindent, amiért szeretjük Woody Allen filmjeit.
Woody Allen élete egy igazi sikersztori, tekintve azt, hogy már 16 évesen pénzért írt poénokat egy újságnak, majd szöveget előadóművészeknek, később a The Tonight Show-nak kezdett darabokat gyártani, 22 évesen pedig a legrangosabb tévés elismerést, az Emmy-díjat is hazavihette. Közben persze beiratkozott az egyetemre is, ahol filmművészetet és kommunikációt tanult, de nem nagyon járt be, így gyorsan ki is csapták. Mit sem számított, hiszen Allen tehetségét papír nélkül is felismerték: forgatókönyvek írásával bízták meg, ami aztán oda vezetett, hogy egy-kettőre a rendezői székben találta magát. A többi meg… történelem.
Séta a művészetek fővárosában
Woody Allennek hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy egy hely hangulatát megfogja és szavakba, képekbe öntse. Az Éjfélkor Párizsban pedig nem csak ódát mond a városhoz. Egyszerre keresi a szerelmet, és tesz egy nagy sétát a múltban. Owen Wilson a film főszerepében egy nem éppen összhangban éldegélő házasságából úgy tud egy picit fellélegezni, hogy egy csoda folytán visszarepül az általa oly nagyon szeretett 20-as évek Párizsába. A film szembeállítja a mai álintellektuel réteget az akkori alkotókkal, akik még valódi, mély szenvedéllyel éltek-haltak a művészetért. De persze régen már akkor is jobb volt minden...
Vidámdepresszió-faktor: 34/100. Cinizmusmérő: 74/100. Hangulatjelző: 100/100.
„Örök vesztes, mint én. Ezért szeretem.”
Woody Allen figurái örök balfácánok, akik jobbára életük derekán jönnek rá, hogy túl vannak két házasságon, a munkájuk fikarcnyit sem ér, és tulajdonképpen még annyi mindent lehetne csinálni. Persze közben ott lóg a levegőben a lehetőség, hogy sikeres emberek legyenek, ám kielégületlenségük gátolja őket ebben. Depressziójuk folyamatos panaszkodásra ad okot, érzelmileg instabilak, miközben teljesen tisztában vannak nyomorult helyzetükkel. Ám legtöbbször a sorok közt ott virít a szatíra és persze az önirónia, ahogy a Hannah és nővéreiben is.
Vidámdepresszió-faktor: 60/100. Cinizmusmérő: 80/100. Hangulatjelző: 75/100.
Csak semmi cécó, nálam van a stukker!
Sok mindent nem kell mondanunk, Woody Allen legparádésabb vígjátéka a Fogd a pénzt, és fuss egyben a rendező első filmje, mely a félszeg, enyhén szólva balfék Virgilről szól, aki miközben folyamatosan bankot rabol, és egyéb apró-cseprő bűntetteket akar végrehajtani, folyamatosan elhasal, de legalább egy picit itt is szerelmes lesz. Emlékezetes jeleneteiről itt látható egy összeállítás.
Vidámdepresszió-faktor: 55/100. Cinizmusmérő: 96/100. Hangulatjelző: 60/100.
Csak a beteljesületlen szerelem lehet romantikus
A Vicky Cristina Barcelona két barátnőről szól, akik a spanyol nagyvárosban keresik a kultúra és az élet értelmét. A film tökéletesen megmutatja, hogy Woody Allennek mennyire kitűnő érzéke van arra is, hogy a bölcs és mély gondolatok helyett csak egyszerű impulzusokat és életérzéseket adjon. Sosem telik el játékidő úgy, hogy az üresnek hasson, mert valamit biztosan találunk benne, ami rabjává tesz: egy mosoly, egy magával ragadó beszélgetés egymásba fonódó gondolatai, gyönyörű nők, sármos férfiak és a pezsdítő spanyol vér.
Vidámdepresszió-faktor: 20/100. Cinizmusmérő: 60/100. Hangulatjelző: 100/100.
A szerelem állattá tehet
Woody Allen azért nem csak azoknak lehet telitalálat, akik a bohókás, romantikus történetek örök rabjai. A Match Point például egy ízig-vérig feszült dráma, melyben egy fiatalember patthelyzetbe kerül: két nő közt őrlődik, és miután egyre kevesebb esélyét látja a megoldásnak, végzetes eszközökhöz folyamodik. A film inkább egyfajta szeszélyes thriller és dráma, amely ítéletet mond a ma élő álszent társadalomról, eközben pedig amolyan „vudielenesen” központban tartja a főszereplőt, érzelmi világát, krízisét, hasonlóan ahhoz, ahogy Dosztojevszkij tette Raszkolnyikovval. Ez sem véletlen, hiszen a Match Point is ugyanazt a kérdést teszi fel: egy magasabb cél érdekében meg szabad-e tenni a legfőbb bűnt is? Sokszor megvan az ára annak, hogy egy szerelem szép legyen. Ám lehet, ha ez az ár túl nagy, elveszti a szépségét.
Vidámdepresszió-faktor: 88/100. Cinizmusmérő: 56/100. Hangulatjelző: 89/100.
Nincsenek szexuális problémáim, én egy brooklyni gyerek vagyok
Allen leghíresebb filmje egyértelműen az Annie Hall, mellyel a Csillagok háborúja elől is elvitte az Oscar-díjat, és tulajdonképpen ezzel került a feledhetetlen nagyok közé. Az Annie Hall egy idegeskedő, hepciás, de mégis szerethető lúzer története, aki mikor barátnője elhagyja, depressziójában felidézi gyermekkorát és nőit. Köztük Annie-t, aki felé balga módon félt elköteleződni, és akit hagyott kilépni az ajtón. Allen páratlan humora szatirikusan mutatja be egy szenvedő férfi portréját. Miközben a film mégiscsak elbűvölően bájos. Hiszen Alvy Singer mégiscsak a szerelmet keresi, miközben nyers őszintesége is minduntalan kiütközik. És mégiscsak tanulságot von le a modern világ párkapcsolatairól: Alvy simán odamegy egy párhoz az utcán és megkérdezi: „Nagyon boldog párnak látszanak, azok ugye?” A férfi igennel válaszol. „És mivel magyarázzák?” A nő így felel: „Ó, én például nagyon felszínes és üres vagyok. Nincs egy önálló gondolatom, semmi érdekeset nem szoktam mondani.” Mire a férfi: „És pont ilyen vagyok én is.” A legvidámabb depressziós film, szokták mondani, mely kendőzetlenül mondja szemünkbe az ember és a társadalom sekélyességét.
Vidámdepresszió-faktor: 100/100. Cinizmusmérő: 100/100. Hangulatjelző: 100/100.
Olyan szép volna a világ, ha egyesek nem rondítanák el
Már megint az az édes nosztalgia: Woody Allen legszemélyesebb (és egyben talán leghangulatosabb) filmje A rádió aranykora, amely a második világháború idején egy brooklyni zsidó család történetét mutatja be. A rendező gyerekkorán alapuló epizodikus történet egy jóízű koridézés, jelenetek egy aranykorból, amikor az élet szépségei arra a féltekére menekültek. És minden apróságban van szépség: akár egy mexikói halászlében, villogó reklámokban, tipegő cipőkben, halk szavú muzsikában, fergeteges táncban, futó szerelmekben, füstölgő kéményekben, és persze a halk rádiószóban, ami abban az egyszerű korban az álmodozást jelentette.
Az évek múlnak, mi pedig öregszünk. És meg se tudjuk, miről szólt az élet.
Pedig pont ezekről.
Vidámdepresszió-faktor: 39/100. Cinizmusmérő: 88/100. Hangulatjelző: 100/100.
