Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Magyarországon 2009 óta ismerkedünk a dizájnerdrog kifejezéssel, de az elmúlt 10 év nem volt elég arra, hogy kiismerjük ezeket a szereket, és hatékonyan fellépjünk a terjedésük ellen. Az azóta eltelt évtizedben drámai folyamatok zajlottak: emberek, családok és egész közösségek mentek rá arra, hogy könnyen és olcsón lehet a testet és lelket megnyomorító drogutánzatokhoz jutni.
Hogy milyen hatást gyakorolnak a dizájnerek egy nagyon kiszolgáltatott csoport, a szegregátumokban élő cigány emberek életére? Erről, és a lehetséges kiútról volt szó a Bagázs Közhasznú Egyesület drogpolitikai konferenciáján.
Mik azok a dizájnerdrogok?
A dizájnerdrog kifejezés összefoglaló elnevezés azokra a pszichoaktív szerekre, amelyek felépítésükben illegális drogokhoz hasonlítanak, de az azoktól némileg eltérő szerkezetük révén legálisan forgalmazhatók. Az ismert illegális szerek kémiai összetételének kisebb módosításával az eredeti hatáshoz hasonlót érnek el, a módosult szerkezet leírását, feltérképezését és illegálissá nyilvánítását pedig azzal késleltetik a gyártók, hogy ezeket nem emberi/állati fogyasztásra szánt áruként, fürdősóként, füstölőként vagy növényi tápszerként árulják.
Az új „cucc” sokszor a tiltott szerek piacán is megjelenik, olcsóbb alternatívát kínálva a fogyasztóknak, de ezeknek a szereknek önálló eladóterük is van: az interneten egyperces keresés alatt találtam olyan beszállítót, akitől kristályt vagy herbált rendelhettem volna – házhoz szállítással.
A dizájnerdrogok alakulására és folyamatos változására nemcsak a hatóságok reagálnak lassan – a fogyasztók sincsenek (nem is lehetnek) felkészülve arra, milyen hatást vált majd ki belőlük a legújabb összetételű (többnyire Ázsiából érkező) anyag. Az összetevők folyamatos módosítása azt eredményezi, hogy a különböző generációjú szerek hatása gyökeresen eltérhet egymástól, kérdésessé téve, hogy milyen rövid és hosszú távú hatásokra számíthat a felhasználó. Míg a régebb óta piacon lévő fősodrú illegális drogok jellemző adagolásával, hatásaival és mellékhatásaival – a különböző ismeretterjesztő programoknak hála – már egy iskolás gyerek is képben lehet, az, hogy pontosan mi történik majd velem, ha felhívom a fentebb említett hirdetésben megadott számot, és el is füstölöm az anyagot, amit kapok – megjósolhatatlan.
Dizájnerek
„Nagyon olcsók, így lassan átveszik a kannás bor szerepét. A gettókban és az elszegényedett falvakban lassan elterjedtebbek, mint az alkohol. Előfordul, hogy a családok több generációja használ együtt drogokat. Nagyszülők és szülők alkoholt, gyógyszert vagy ezek kombinációját, míg az unoka dizájnereket” – mondja szakértőnk Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő.
Attól függően, hogy milyen hatóanyagú szer módosítgatásával jönnek létre, a dizájnerdrogoknak többféle típusuk létezik. A herbál/műfű/bio stb. néven futó cuccok például valamilyen mesterségesen előállított kannabinoiddal bepermetezett növényi törmelékeket tartalmaznak, melyeket a fogyasztók legtöbbször cigarettában füstölnek el – itt a fogyasztási rítust is leutánozza a pótszer. A dizájnerek másik nagy családjába az amfetaminszármazékok, a kristály, a penta és társaik tartoznak. Ebbe a fehér porba, helyesebben ennek egy már sokadik és beazonosíthatatlan összetételű változatába 2016-ban csaknem belepusztult néhány fiatal, köztük két terhes nő Törökszentmiklóson.
A dizájnerdrogok olcsóbbak az alkoholnál (300-500 forint közötti összegért lehet egy-egy adaghoz jutni). És még így is (sőt épp ezért) elképesztően nagy üzletet jelentenek a terjesztőknek, és rövid úton emberi roncsot csinálnak a felhasználókból, akik közül egyre több a tizennyolc év alatti fiatal, sőt gyerek.
A ma forgalomban lévő dizájnerek többségének pontos összetételéről és hatásairól nemcsak a fogyasztóknak, de sokszor még a terjesztőknek sincs ismeretük. Ráadásul, mivel ezeket az anyagokat például füstölőként vagy növényvédő szerként forgalmazzák, sokan úgy próbálnak beállni, hogy a boltok polcain lévő hasonló szereket próbálják elszívni/szúrni, halálos mérgezést kockáztatva ezzel.
A dizájnerek terjedését megfékezendő, a tiltott szerek listája folyamatosan bővül. Épp a napokban (2018.11.14-én) jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, hogy a számuk 74-ről 85-re bővült, de ezek az intézkedések egyelőre nem tudják lekövetni az előállítók ütemét. A döntéshozók az analóg szabályozás felé próbálnak elmenni, vagyis arra törekednek, hogy ne egyes szereket, hanem szercsoportokat tiltsanak. Ezt ugyanakkor megnehezíti, hogy egyes származékokat a gyógyászatban is használnak, ezért nehezen kivitelezhető egy effajta kettős szabályozás.
A szegregátumokról
Ma Magyarországon több százezer ember él (mintegy 1300 telepszerű közösségben) különböző falusi vagy akár városi szegregátumok területén, vagyis olyan elkülönülő, zárt világú gettókban, ahonnan és ahová nincs átjárás. Olyan településrészek ezek, ahol az aktív korú felnőtt lakosság legalább felének nincs munkaviszonya, illetve mindössze 8 osztályt vagy (jellemzően) annál kevesebbet végzett el. A kisebb falvak egy részében a folyamat egyértelműen a teljes gettósodás felé tart: a falutól elkülönülő telep lassan egyre nagyobb lesz, míg előbb-utóbb a település teljes egésze kilátástalan, jövőkép nélküli hellyé válik.
Ahogy a konferencia egyik felszólalója fogalmazott:
A no-go zónák már rég itt vannak.
A BAGázs Közhasznú Egyesület két Pest megyei szegregátum, a bagi és a dányi cigánytelepen kialakuló aggasztó helyzetre lát rá: Bagon 2011, Dányban 2017 óta dolgoznak. Az innen érkező hírek nagyon riasztóak, de ennél is ijesztőbb, hogy ez tényleg csak a jéghegy csúcsa.
A konferenciát tulajdonképpen egy, szervesen az egyik (dányi) közösséghez kapcsolódó kezdeményezés indította el. A helyi Párbeszéd a roma nőkért projekt résztvevői (roma lányok, asszonyok, egyébként droghasználók feleségei, szülei, rokonai) jelezték a szervezet felé a problémát, és kértek segítséget a helyzet megoldásában.
Bag és Dány
A két telep közül a bagin súlyosabb a helyzet: a 300 fős lélekszámú, és a település egészétől fizikailag is elkülönülő gettóban 8-10 állandó díler teríti az anyagot, nyílt színen zajlanak a konfliktusok, a családok nagy része valamilyen formában érintett, a probléma pedig az iskolába is beszivárog. Burai Csaba, a ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona szociális munkása szerint a náluk megforduló (nem csak telepi) gyerekek 90 százaléka az iskolában találkozik először a droggal. Akár már 9-10 éves korban. Míg Bagon nők, férfiak, családok egyaránt érintettek, Dányban elsősorban a férfiak használnak dizájnereket, de az már most látható, hogy a folyamat közbeavatkozás nélkül könnyen a bagi úton haladhat tovább.
Kanalas Aranka, a dányi telepen elindult Párbeszéd a roma nőkért projekt egyik résztvevője szerint körülbelül 5 éve érezhető náluk a dizájnerdrogok hatása. Elmondása szerint a telepiek a kristályt, a herbált és a „füves cigit” használják – ez utóbbi mondatból is látszik, hogy összemosódott fogalmak és információk mentén próbálnak tájékozódni a tiszta helyiek is.
Ahogy Aranka fogalmaz: egyes telepiek a függés olyan szintjén állnak, hogy a
hűtőjükből adják el az ételt,
ha éppen droghoz kell jutni. A Párbeszéd program résztvevőinek és az aggódó családok tagjainak elszántságát jelzi, hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek a telepen annak érdekében, hogy az önkormányzat figyelmét is felhívják a problémára. Az, hogy a fenyegetések ellenére a nevüket adták a kezdeményezéshez, elszántságuk mellett a probléma súlyosságát is jelzi. Az aláírásgyűjtéssel is demonstrált igénnyel az önkormányzathoz fordultak, mely hatáskör hiányában a rendőrségnek továbbította az ügyet. Ott viszont – ahogy a telepiek fogalmaznak – a nagy hal becserkészésére várnak, a kisebb dílereket nem kapják el.
Mindeközben a feszültség nemcsak a telepen belül, de a településiek és a telepiek között is nő, mert a drog okozta fenyegetettségérzés nem áll meg a telep határainál. A helyben lakó rendőrök nem könnyű szívvel intézkednek (a telepiek szerint egyszerűen nem is mennek ki), mivel rendszeresen fenyegetések érik az ő családjaikat is. Többször felmerült, hogy a térfigyelő kamerák kihelyezése megoldást jelenthetne legalább arra, hogy a dílerek ne teljesen gátlástalanul terjesszék az anyagot. Bár kamera azóta lett, az ellenőrzés azon vérzik el, hogy az önkormányzatnak nincs arra kapacitása, hogy állandó embert foglalkoztasson, aki nézi (és jogilag is nézheti) a felvételeket. Kovács Dorottya főhadnagy elmondta, a telepiek is hozzáférhetnek a rendőrség által biztosított drogprevenciós programokhoz, melyben összekötő tiszt nyújt segítséget. De a telepen dolgozó segítők szerint ezek a rendszerek korántsem működnek olajozottan, sőt a beszélgetés utáni hozzászólások között olyan is elhangzott, hogy a rendőrök eleve nagyon keveset tudnak ennek a drogproblémának a jellegéről, és nem igazán ismerik a családsegítési folyamat lépéseit sem: nem minden esetben tudják, kinek kellene jelezniük, ha egy-egy, a gyerekek számára problémás családi körülménnyel szembesülnek.
Hogy mit tapasztal a függők családja a drogozásból?
Ha nincs drog, tör-zúz, hol az asszonyt veri, hol a gyereket szalasztja újabb adag drogért.
– mondja Aranka.
A dányi telepen jelenleg minden második háztartás érintett, és a segítségnyújtás formái még csak most körvonalazódnak.
Miért a dizájner?
A dizájnerdrog tünet, és a dizájnerezés nem elsősorban drogpolitikai, hanem szociálpolitikai és szegénypolitikai kérdés.
A cigánytelepen nincs semmi jó
– jelentette ki a beszélgetés után felszólaló egyik résztvevő. És valóban: a gettóban se munka, se lehetőség, se pénz, se kilátások. Nincs hova menni, kihez fordulni, miközben férfiként családot kellene eltartani. Annak ellenére, hogy a régióban lenne munkalehetőség, a telepi férfiak számára csaknem lehetetlen az elhelyezkedés. Képzettség híján eleve csak nagyon alacsony presztízsű munkát vállalhatnak – már ha ad nekik valaki. És ha ad is: egy olyan ember számára, akiknek 1-2 osztálya van csak meg, aki soha nem járt még a telep határain túl, aki nem látta szüleit munkába menni, beláthatatlan távolság egy 20 kilométerre lévő másik település, és ismeretlen keret bármiféle rendszeresség. A lakhatási és általános szegénység, a halálos életmód és a kilátástalanság mellett szinte törvényszerű, hogy megjelenik a drog.
A dizájnerek használatának legijesztőbb tendenciája, hogy a könnyű elérhetőség és alacsony ár miatt egészen fiatalok is hozzájutnak, az igény pedig pár év alatt biztosan kiépül az érintett családok gyerekeinél. Az elmúlt 5-10 évben egy egész olyan generáció nőtt fel, mely számára szüleiket bedrogozva látni a mindennapok része volt. A drogok jelenleg felmérhetetlen hatása leképeződik az iskolákban is, ahol egyre több és súlyosabb a konfliktus, a folyamat pedig öngerjesztő. A gettókkal összenőtt településeken élő módosabb (nem cigány) családok megtehetik, hogy a gyerekeiket nem a helyi iskolába, hanem 1-2 településsel arrébb járatják, így a helyi iskolákból előbb-utóbb teljesen szegregált intézmények lesznek. Azt pedig ne gondoljuk, hogy az itt dolgozó pedagógusok birtokában vannak (nem is lehetnek!) azoknak az ismereteknek, amelyekkel segítenék őket az egyre nehezebb helyzet kezelésében.
A drogozás itt menekülés, a kitörés illúzióját, a totális kikapcsolás lehetőségét kínálja, ráadásul a korábban ugyanerre a célra használt alkoholnál sokkal olcsóbban. Csakhogy míg az alkoholizmus kezelésére vannak bizonyos rutinjaink, a dizájnerekről való lehozással kapcsolatban még csak tapogatózunk.
Le lehet jönni?
Az első kipróbálástól addig, míg valaki eljut egy rehabilitációs intézménybe, hosszú évek telhetnek el. A többség soha nem is jut el addig, hogy beismerje a függőségét. A szegregátumokban élők leszokását megnehezíti, hogy nagyon kevés információval rendelkeznek arról, kihez és hogyan lehetne fordulni. Sokáig élt az a tévhit a bagiak és a dányiak körében is, hogy például mentális segítséghez csak súlyos anyagi áldozatok árán lehet jutni. A valóságban a szolgáltatás ingyenes, de a hozzáférés így is szűkös. Dányban például kéthetente van lehetőség néhány órában az utazópszichológushoz fordulni. Illetve makacsul téves elképzelés volt az is, hogy nem lehet lebuktatni a drogozókat és terjesztőket, mert a dizájnereket egyáltalán nem lehet tesztekkel kimutatni. A valóságban ki lehet, csak az összetételük folyamatos változása miatt nehéz.
A telepiek számára már más településre, pláne valamilyen járási központba eljutni olyan kaland, amit kevesen kockáztatnak meg. És sokáig úgy vannak vele, miért is tennék. A drogmentes telepi élet, a fentebb vázolt kilátástalansággal csak azoknak jelent a droghasználattal szembeni alternatívát, akik nagyon mélyen benne vannak már a dizájnerezésben, és például gyerekeik elvesztését kockáztatják, vagy más magánéleti poklot járnak be. Egy kamasz számára még nehezebben jön el ilyesfajta mélypont. A legtöbb itt élő függő számára nem az a kérdés, hogy miért drogoznak, hanem az, hogy miért ne tennék.
Sokan félnek a stigmatizációtól (a „börtöntöltelék” után a „drogos” a második legsúlyosabb szitokszó) és attól is, hogy a rehabilitáció valamilyen börtönszerű hely, ahol elzárva, és szabadságukban korlátozva hozzák le őket a szerről. A telepiek nem tudják, mi fog történni velük a rehabon, a közösség rendszerint elzárja ezt a problémát.
A roma férfiak kultúrájában éppúgy nincs benne a saját fájdalmukról való beszélgetés, az érzelmeik kifejezése, mint ahogy a telepi asszonyoknak a szülőséget kell sok szempontból tanulniuk. Ahhoz, hogy például egy rehabilitáción átesett kamasz a kijövetele után ne essen újra vissza, támogató közegre lenne többek között szüksége. Olyanra, ahol a szülők nem csak úgy tudják elmondani, hogy aggódnak a gyerekükért, hogy
agyonütlek, ha még egyszer drogozol.
A kamaszok rehabilitáció utáni reintegrációja (amire az elmúlt évek alatt többször volt kísérlet) mégsem csak a rossz családi dinamikán bukik el. A droghasználó tinik, hiába épülnek fel a rehabon, ha a kijövetelük után ugyanabba a mikrokörnyezetbe kerülnek vissza, ahonnan eljöttek, ugyanazok az ingerek, helyesebben ingeréhség éri őket, mint amelyek korábban is a drog felé fordították sokukat. Pedig a felnőttek számára még mindig a gyerek a legnagyobb megtartó erő. Azok a droghasználó szülők, akik először elutasították a rehabilitációban való részvételt, elfogadták, hogy muszáj lépniük, amikor a gyerekeik családból való kiemelését helyezték kilátásba.
Van kiút?
A közvélemény (és a telepiek egy része is) azonnali, hathatós és demonstratív közbelépést szeretne például a rendőrség részéről, ez azonban inkább tüneti kezelés lenne.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy ahhoz, hogy a problémára megoldást lehessen találni, a rendőrség, a gyermekvédelmi jelzőrendszer, az ügyészség és a civilek, valamint az addiktológus szakemberek együttes fellépésére lenne szükség.
Még egyszer: a drog itt csak tünet, egy olyan pótszer, amely a könnyű, gyors és olcsó hozzáférhetőség miatt rombolja végletekig a közösségek életét. Míg a rendőrség elsősorban a kínálati oldalt tudná kontrollálni (a BAGázs szerint épp a „kishalak” elfogása lenne szimbolikus jelentőségű a telepiek számára, mert azt üzenné, nem lehet megúszni, és a telepiek nincsenek magukra hagyva), addig a segítő szakemberek és a civilek abban segíthetnek, hogy az érintettek minél több információhoz juthassanak, hogy tudják, kihez fordulhatnak, honnan kérhetnek segítséget. A legaggasztóbb a drog világába belenövő gyerekek sorsa: jelenleg az ő jogaik és érdekeik sérülnek a leginkább.
Hosszú távon viszont az egyetlen megoldás a telepek felszámolása lehetne, mert a szegregált, lehetőségek nélküli alternatív valóságból jelenleg csak a drog ígér kiutat. Ez sajnos annak ellenére utópisztikus, hogy több felszólaló szerint az uniós csatlakozás óta a telepek mintegy felének felszámolásához elegendő támogatás áramlott az országba.
A szociális szférában dolgozók, elsősorban a szociális munkások és családgondozók, valamint a civilek szerepe a helyzet megoldásában megkerülhetetlen. Ezekre a szakemberekre óriási teher hárul a mindennapi munkájuk során, miközben azért sem anyagi, sem erkölcsi, sem szakmai megbecsülést nem kapnak. A legnehezebb körülmények között próbálnak segíteni. Mindennél többet elmond, hogy bár a konferenciára elvárták volna a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság osztályvezetőjét vagy más képviselőjét, a szociálpolitikának erről a szintjéről senki se tudott részt venni a beszélgetésen. Az érintettek számára úgy tűnik, hogy a kormányzati lépések inkább látszatintézkedések: 2018 szeptemberétől a család- és gyermekjóléti központok feladatai között szerepel, hogy óvodai és iskolai szociális segítőt kell biztosítaniuk, de ennek háttere egyáltalán nincs meg. Az egyik szociális szakember szerint olyan munkatársakat kell erre a nagyon nehéz terepre küldeniük, akik erre sem szakmailag, sem emberileg nincsenek felkészülve.
Ne legyenek illúzióink. Amit Bagon és Dányban látunk, az tényleg csak a jéghegy csúcsa. Ez a kettő már csak azért is más, mint sok száz hasonló adottságú telep, mert „látszanak”. Ezen a két településen egy olyan szervezet dolgozik, amely kiterjedt önkéntesi hálózattal, gondosan kidolgozott metodikával, felnőttoktatási és álláskeresési mentorprogrammal, több lépcsőben próbálja segíteni a romák integrációját, az esélyteremtést, és átvállalni bizonyos állami feladatok megoldását. Azokon a borsodi vagy szatmári cigánysorokon, ahol a helyiek tényleg a totális magukra hagyottságban, információk, segítség és alternatívák nélkül tengetik mindennapjaikat, gyorsabb és pusztítóbb utat járnak majd be a dizájnerek is.
