Tudatosan étkezni menő. Avokádós pirítóst instára pakolni pláne. De a hipszterségünk ára döbbenetes. Divatos kaják, amiket inkább kerülni kéne.
Ahogy régebben a mekis burger volt a menő, annyira kúl ma gluténmentesen, laktózmentesen, mindenmentesen, tisztán meg tudatosan étkezni, és vannak olyan hipszter kajatrendek, amiket külön kúlság megfelelő szűrővel és lehetőleg márványszínű, vagy fehér háttérrel, egy MACbook vagy iPhone mellett fényképezve megosztani az instagramon.
Kérdés persze, mennyire tudatos az egész… főleg annak az ismeretében, ha megtudjuk, egyes menő ételtrendek milyen komoly környezetvédelmi, gazdasági gondokat okoznak. Összegyűjtöttünk pár olyan trendi ételt, amit, ha felelősnek érzi magát a jövőért, inkább ne, vagy csak ritkán fogyasszon…
Quinoa: amit azok már nem tudnak megfizetni, akik alapélelmiszere volt korábban
A quinoa valóban remek dolog, a köleshez hasonló ízű álgabona, nagyon alacsony szénhidrát,- és meglepően magas fehérje,- és ásványi anyagtartalommal. Az előnye, hogy amellett, hogy könnyű elkészíteni, elég semleges, de alapvetően kellemes, kissé édeskés gabonaíze van (miközben nem gabonaféle).
Az elmúlt húsz évben kapták fel a leginkább a fejlett országok tudatosan étkezői, sorsát leginkább az pecsételte meg, hogy Oprah Winfrey tisztítókúrája egyik alapélelmiszereként emlegette. A quinoával az egyetlen baj, hogy eredetileg Bolíviából származik, ahol a szegények eledele.
Volt. Amíg az ára közel a tízszeresére nem nőtt, ami kisebb élelmiszerválságot okozott az országban, ahol most már a helyi lakosok nem jutnak hozzá a saját, tradicionális élelmiszerükhöz, helyette olcsóbb, importált, rossz minőségű táplálékot fogyasztanak.
A quinoa a helyi árak viszonylatában drágább lett, mint a csirkehús. A quinoát egyébként elvileg lehetne más éghajlaton is termeszteni, csak elég nehézkes.
Kesudió: gyakorlatilag rabszolgák pucolják az enyhén mérgező héjat
Az egyik legfinomabb rágcsa. Édes, zsíros, mindenki szereti… csak azok nem, akik feldolgozzák. A kesu ugyanis a kesualma gyümölcse, egy furcsa növényé: ahhoz, hogy fogyasztható legyen, először minden egyes darabot meg kell fosztani kettős, kemény héjától, ami ráadásul enyhén mérgező is.
A kesuimport java része Indiából származik, ahol mondani sem kell, az ott dolgozó nők szinte sosem kapnak védőkesztyűt, és a napi tíz órai munkáért kb. 600 forintnak megfelelő díjazásában részesülnek. Bár voltak megmozdulások a bérük emelése miatt, a termesztők patthelyzetben vannak: a nyugati világ importőrei most kezdenek rálelni a vietnámi kesupiacra, ahol még ennél is embertelenebb körülmények között, viszont még olcsóbban állítják elő a kesutermést.
Vietnámban gyakran a börtönökben lévő elítéltekkel pucoltatják a kesut, fizetség nélkül, súlyos testi fenyítések között. Nem véletlenül nevezték el ezt a rágcsálnivalót „véres kesu”-nak.
Avokádó: viszlát esőerdők, helló, insta fotó!
Milyen finom, milyen egészséges, mennyi mindenre jó! És bárcsak ne tudna erről az egész világ… Ha egy szendvicsre, falatkára, akár egy darab száraz kétszersültre teszünk egy szelet avokádót, vagy egy kanálka avokádókrémet, azonnal instagramolható tartalmat kapunk. Nem beszélek a levegőbe, megnéztem: avocado hashtag alatt per pillanat 4 794 285 megosztott kép vagy videó van az instán.
Az avokádó ráadásul nem csak az egészséges életet élők kedvence, hanem a mexikói konyha egyik alapanyaga, ami a mexikói éttermek világméretű térhódításával egyre keresettebbé vált. A probléma csak az, hogy a mexikói farmerek azért, hogy kielégítsék a világ mohó avokádóéhségét, egyre nagyobb mértékben irtják az esőerdőt, számukra egyébként alapvető fontosságú fajokat veszélyeztetve (pl egyes, a beporzásban segítő lepkefajok, vagy a legfontosabb, a tömegesen vándorló nagy királylepke).
Hiába hozott a mexikói kormány szigorú törvényeket az esőerdők védelmére, olyan trükkös megoldások születtek, mint például az, hogy a talajrétegre, a fák alá ültetik a csemetéket, majd miután eléggé megerősödtek, irtják ki körülöttük az eredeti növényzetet. Az avokádóültetvényeknek ráadásul a vízigénye is kiemelkedően nagy. A mexikói farmerek kapzsiságának okolása helyett persze inkább az lenne a megoldás, ha nem mindig az egész világon átutaztatott avokádóval próbálnánk meg egészségesnek tűnni….
Mandulatej: ott kell hozzá őrült sok víz, ahol amúgy is kevés víz van
Mióta divat lett mindenmentesen étkezni, a tejtermékek száműzése az étrendből abszolút trendi. Pótlásukra különböző növényi tejeket és tejtermékeket fogyasztunk, ezek közül pedig az egyik, ha nem a legkeresettebb a mandulatej, mivel összehasonlíthatatlanul lágyabb és finomabb ízű akár a rizstejnél, akár a szójatejnél.
A különböző egészségügyi okok mellett lelkiismereti okokra hivatkozva is tagadják meg sokan a tejtermékek fogyasztását: a boltokban elérhető pasztőrözött tejek többsége tele van különböző gyógyszerekkel, antibiotikummal, gennyel, szennyezéssel, stb., az állatok embertelen tartási körülményei miatt, ezért a nem-fogyasztásuk védi a környezetet.
Mindez rendben is volna, de tudta, hogy a mandula olyan vízigényes növény, hogy 1 deci mandulatej előállításához a termesztés során 100 liter vízre van szükség? Mit is mondtunk a környezetvédelemről? Mivel a mandula napfényes, mediterrán vidékeken terem, ezért a vízutánpótlás megoldása komoly gondokat okoz az érintett területeken. (Természetesen a tehéntej előállítása is elég sok vizet követel, a különbség abban van, egyrészt fajlagosan kevesebbet, másrészt hogy teheneket földrajzilag sokkal jobban elosztva lehet tartani, mint ahol a mandula termeszthető.)
Kaliforniában, ahonnan a világ mandulatermésének nyolcvan százaléka származik, a víz egyre mélyebb talajrétegekből való kiszivattyúzása környezeti katasztrófával fenyeget.
Lazacfilé, tonhal: pusztul minden, ami még ott van
A tengero halfélék fogyasztása általánosan elterjedtté vált. Egy példa: az ötvenes években a világ tonhalfogyasztása évente 600.000 tonnát, míg ma évente 7 millió tonnát (!) tesz ki. Ez hatalmas különbség. A tonhalat jellemzően mélyhálós megoldással fogják: ezek a hatalmas, száz méter hosszú hálók rengeteg kárt okoznak a környezetben, a zsákmány jó része nem tonhal, hanem veszteség, amit feldolgozás nélkül visszadobnak a tengerbe (javarészt halottan).
A tonhalhalászat annyira eredményes, hogy a kék tonhal a jelentések szerint már képtelen reprodukálni az évente kihalászott mennyiséget, vagyis fokról fokra a kihalás szélére sodródik.
De a lazacfilé pártolói sincsenek jobb helyzetben, bár a lazacot tenyésztik is. Azonban a lazacfarmok extrém módon károsítják a környezetet. Egyrészt a különböző kémiai anyagok, és antibiotikumok, amik a nyílt hálós farmok falain át háborítatlanul a környező vizekbe jutnak, nagy veszélyt jelentenek.
Másrészt vannak olyan, kifejezetten a farmok halain megtelepedő élősködők és paraziták, amik szintén fenyegetik a környezetet.
Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy azokat az élelmes fókákat és egyéb tengeri ragadozó emlősöket, akik a farmok körül próbálnák a lepattanót becserkészni, a lazacfarmok tulajdonosai tömegével vadásszák a tenyésztett állatok védelmében…
