Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Téved, aki azt hiszi, hogy borjúhús, libamáj és francia sajt nélkül nincs gourmet konyha.
Bevallom őszintén, nem igazán vagyok “fine dining” típus. Félreértés ne essék, nagyon nagyra értékelem az efféle éttermek séfjeinek emberfeletti tehetségét és munkáját, és sokszorosan megbizonyosodhattam róla, hogy egy igazi foodie-nak a tökéletes étel megéri az arany-árat is.
Azt is tudom, hogy egy jó ízlésű séf perfekcionizmusa valóban olyan ízekben és textúrákban manifesztálódhat, hogy ahhoz foghatót nem kap az ember akármilyen étteremben. Engem rendszerint inkább a közeg zavar – nem értem, hogy a “fine dining” élmény miért áll összefüggésben az öltönnyel és nyakkendővel, illetve miért beszél szinte suttogva olyan sok ember a Michelin-csillagos éttermekben.
Úri passzió, de nem hülyeség
Persze hozzáteszem, a “savanyú a szőlő” elv is befigyel a dologba – valószínűleg ha multimilliárdos lennék, és eszembe sem jutna pénzen aggódni, nem csinálnék nagy ügyet a számomra kissé ingerszegény környezetből, így viszont, hétköznapi halandóként sokszor átgondolom, mielőtt extrém összegeket fizetnék ki egy minden kétséget kizáróan fergeteges vacsoráért, amit múzeumi környezetben kell elfogyasztanom.
Ennek ellenére semmiképpen sem gondolom, hogy a “fine dining” hülyeség, sőt még azt sem, hogy elszállt árakkal dolgoznának ezek az éttermek – ha egy kézzel készített, egyedi dizájner kabát kerülhet többszázszorosába egy gyártósoron készült dzsenkinek, miért ne lehetne premium-kategóriás, luxus (jaj de utálom ezt a szót) kulináris élményt biztosítani azoknak, akik erre vágynak... és meg is engedhetik maguknak. És egyébként is – ahogy a Gucci és Versacce cuccok sem kizárólag a milliárdosoknak készülnek, fine dining-élményre is lehet spórolni, ahogy mondjuk táskára és cipőre.
Féladag persze nincs, de osztozni lehet
Akárhogy is, pár héttel ezelőtt Berlinben tavaszoltunk pár napot, és miközben szenvedélyesen keresgéltük a város legizgalmasabb vegán evödéit, belefutottunk a Trip Advisoron a Lucky Leek nevű étterembe, és a vendégek véleményeibe az oldalon. “Életemben először fordult elő, hogy ételtől libabőrös lettem, olyan csodálatos” – írta egy vendég, majd egy másik az “ízek mélységét”, és “a menü összeállítása mögötti átgondoltságot” dícsérte.
Na, mondtam magamban, ezt kérem a szülinapomra – majd miután észrevettem, hogy az ötfogásos menü ára a hozzá illő borokkal 100 euróra rúg, úgy határoztam: bevállalom, hogy “ciki” vagyok, és ketten fogjuk elosztani a “tasting menu”-t. Ez ugyanis a hivatalos neve a nagy műgonddal összeállított ételsornak fine diningéknál. Nem állítom, hogy a pincért nem lepte meg a döntésünk, de nem ellenkezett, én pedig másodpercek alatt túltettem magam az “illik –e ezt egyáltalán” dilemmán.
A menü, lépésről lépésre
Már csak azért is, mert elkezdtek érkezni az ételek – ahogy az az efféle helyeken szokás, hatalmas tányérokon, baba-adagokban - szépen sorban. Az első fogás egy cékla-carpaccio volt, töltött csiperkével, füstölt édesburgonyával, pirított mandulával megszórva. A papírvékony céklaszeletek szinte olvadtak a szájpadlásomon, a füstölt aroma és a ropogós mandula együttesen igazi partit nyomtak a számban.
Ezt egy aranyló, lélekmelengető zöldségleves követte, metélőhagyma gombóccal, zellersóval fűszerezve – tökéletes, nincs mit szépíteni rajta. Azt entrée gesztenyével töltött ravioli volt, vöröshagymalekvárral, mángold levelekkel. Ez volt az a pont, ahol megadtuk magunkat, és a szarkazmus leghaloványabb foltja sem maradt meg bennünk, amint az ételeinkről beszélgettünk.
És még csak ekkor jött a főétel: a szejtán, azaz búzahústekercs volt, balzsamecetes áfonyamártásban, gyökérzöldség-pürével. Ahogy korábban meséltem, minden fogást elfeleztünk, és parányi adagok ide vagy oda, ekkorra már egyikünk sem volt éhes. A desszert kókuszos csokoládétorta volt málnával, lime és bazsalikom jégkrémmel, és nagyon szomorú voltam, hogy a fogás végeztével ráeszméltem: túl puccos helyen vagyok ahhoz, hogy a mutatóujjammal végigszántsam a tányért, majd leszopogassam róla a maradék mártást. Mindezt az egyes fogásokhoz válogatott német és osztrák borok kísérték – amelyeket szintén elosztottunk, mégis kellemesen becsiccsentettve vetettük magunkat a berlini éjszakába.
Veganpower!
Visszatérek –e még valaha a Lucky Leekbe? Ha nem nyerem meg a lotto ötöst, vagy sokszorozódik meg a fizetésem varázsütésszerűen, nem valószínű – ha pedig megvan a menüre való pénzem, azt hiszem inkább további kulináris kalandozásokra költeném, máshol. Megbántam –e, hogy “invesztáltam” a vacsorába? Egy másodpercre sem. Szülinapi élménynek fergeteges volt, volt néhány fogás, amelyre visszagondolva még most is összefut a nyál a számban, és összességében nagyon izgalmasnak találom, hogy ma már olyan aktív vásárlóréteg a vegán populáció, és olyan lelkesen kísérleteznek a húsevők is, hogy lehet létjogosultsága egy vegán fine dining étteremnek Berlinben.
Ezeken a méregdrága és puccos helyeken sajnos a szofisztikáltság csúcsa gyakran a rövid élete során csak és kizárólag sört ivó borjú húsa, és a túlhalászásnak köszönetően rendkívül ritka tengeri herkentyűk. Néhány éve, amikor egy budapesti fine dining étteremben érdeklődtem vegán menüről, udvariasan a tudtomra adták, hogy állat-származékok nélkül nem képesek átadni mindazt, amit a vendégeiknek szeretnének nyújtani, így nem áll módukban alternatívát kínálni. Azért jó érzés tudni, hogy egyre többen vagyunk, akik nem teszünk egyenlőségjelet a minőségi ételek és a húsfogyasztás közé.
