Receptek helyett most öt visszaemlékezés jön, öt felnőttől, mire emlékeznek, mit ettek gyerekkorukban 1956 októberében-novemberében. Egy olyan korszakból, amikor ha kenyér volt, már minden rendben volt.
Az első
"Kérdezed, hogy mit ettünk 56 őszén. Már nem volt jegyrendszer. Kenyér volt, kivéve a belvárosban néhány nagyon lövöldözős napon. Húsféle addig is ritkán és nagy sorállások után volt kapható.
Főként a sertésért volt hiszti, gyenge minőségű marha inkább akadt. A mamám ezekből sokszor csinált fasirtot. De az októberi napokban nem volt hús a városban. Felvágott esetlegesen, valami párizsiféle, töpörtyű. Növényi olaj és disznózsír volt általában. Személy szerint én irtóztató mennyiségű zsíroskenyeret ettem. Tej is lehetett, mert emlékszem házi aludt tejre. Túró biztosan nem volt, tejföl talán.
Jellemző volt a krumpli, a hagyma, a káposzta, a kelkáposzta, sárgaborsóra is emlékszem. Nem volt még fagyasztott áru, egyébként is csak szezon zöldségek és gyümölcsök voltak. A mamám hatalmas paradicsomos káposztákat készített, tócsni feltéttel. Sokszor volt főtt tészta, krumplis, grízes és
nálunk diós. Barackfa és dió volt a kertünkben, a lekvár így nem volt gond.
Ettünk zöldséglevest, paprikáskrumplit, paradicsomos krumplit, grízből és tejből készített deszerteket, pl. hamis túrógombócot. Ha az üzletekbe áru érkezett, azonnal nagy sorok alakultak ki és üresre vásárolták az üzleteket. Nemcsak az élelmiszert, bármit, például rövidárut, fehérneműt, vasárut. (Éltek még az emlékek a második világháború utáni teljes nincstelenségről.)
Nagy változás november végén, december elején történt. Ugrásszerűen javult az ellátás, pl. a henteseknél rengeteg pulyka jelent meg. Ezek azt hiszem exportra készültek, de helyette eladták belföldön."
A második
"Október 23-án éppen az iskolából tartottam haza, amikor nagy csoportosulásra lettem figyelmes. Sokan voltak, és lelkesek. Akkor 16 éves voltam, nem igazán értettem, mi történik, gondoltam, otthon majd megkérdezem anyámat. Amikor hazaértem, anyám arcán nagy megkönnyebbülést láttam, és a lelkemre kötötte, hogy ne menjek sehova, és vigyázzak az öcsémre is.
Éhezés nem volt, mert a házunkban lakott Fuchs néni, akinek a két fia pék volt, ők minden nap hoztak kenyeret, nem csak Fuchs néninek, de minden lakónak a házban, ingyen. Akkoriban úgy voltunk, hogy ha kenyér volt, már jó volt. Napokkal később, amikor elcsendesedett a város, már ki lehetett mennünk, akkor arra emlékszem, hogy ezt-azt lehetett kapni a boltokban.
A legjobban mégis az maradt meg a fejemben, hogy elromlott a rádiónk. Akkoriban nem lehetett rádió nélkül élni, ezért felkerekedtem, hogy vegyek egy rádiót. A körúton gyalogoltam, szétlőtt házak között, végigjártam a Széna tértől az Oktogonig, ott végül tudtam venni egy új rádiót. Erre jobban emlékszem, mint az ételre."
A harmadik:
"Lent voltunk a pincében. Napokig ott voltunk, anyu főzött valahogy, kicsi voltam még, hat éves, nem sokra emlékszem. Krumplira, szalonnára, kenyérre. Sokszor ettünk krumplilevest meg szalonnás paprikás krumplit. Ami volt, abból főzött anyám.
Éhezés, úgy emlékszem, 1956-ban nem volt, de az sem, mint ma, amikor elvárják, hogy minden nap egyél háromszor háromféle zöldséget. A boltok sem olyanok voltak, ha volt áru, akkor is egy-két féle legfeljebb, és sokszor emlékszem, hogy nem volt. Tartalékoltunk, amit lehetett, bödön zsír, szalonna, ha ilyesmihez jutottál, igyekeztél bespájzolni belőle."
A negyedik
"A Bartók Béla úton laktunk, egész közel a Gellért térhez. A Gellért hegyről lőttek a tankokkal. Szemben volt egy pék, apu ment, rengeteget állt sorba kenyérért. Egyszer jött a hír, hogy belelőttek a sorba, és valaki meghalt. Sírtam, hogy biztosan apu az, de nem ő volt.
Volt egy cukrászda is a házunkban, ami ott volt, azt szétosztották a lakók között. Emlékszem, süteményeket ettünk. Főzni nem tudtunk, mert a legtöbbször lent ültünk a pincében. Volt egy öreg házaspár a házban, lent laktak a földszinten, de nem akartak lejönni a pincébe, mert féltették a lakást. Aztán végül csak rábeszélték őket, az ő lakásuk volt az egyetlen a házban, ami belövést kapott. A néni ágyában volt a golyó. Még arra emlékszem, hogy a belga barátaink küldtek csomagban csokoládét, nagy, vastag táblákat, mint most a sütőcsokoládé. Kilenc éves voltam, az egészet nem fogtam fel, csak, hogy lent vagyunk a pincében, játszunk a többi gyerekkel.
Nekünk spájzolni nem volt miből. Napról napra éltünk, a hó végére már nem volt pénzünk. Nagyon szerettem a dianás cukrot, 20 fillér volt egy darab. Kértem anyut a trafiknál, vegyen egyet, de azt mondta, nincsen rá pénze, majd a jövő héten."
Az ötödik
"Éhezés nem volt, de gondok igen, azért nem sok kaja volt, ha volt valami, azt próbáltuk bespájzolni. Sorbanállás a pékségben, egy teherautóról belelőttek a sorba, meghalt az egyik lakó az utcából. Elég nagy harcok voltak nálunk a Széna tér környékén, sokat voltunk lent a pincében. Mi gyerekek nem értettük, csak élveztük, hogy lent vagyunk, sokan együtt. Nyolc éves voltam akkor.
Arra is emlékszem, hogy osztottak vajat, szép sárga vaj volt, dobozokban, és rá volt írva, hogy a dán nép ajándéka. Később vidéki rokonok hoztak tojást. Akkor még jégszekrény volt, de nemigen járt a jegesember azokban a hetekben. Az utcán sok volt a betört kirakat, sok üzletet kifosztottak. Egy házat szétlőttek, és az emeletről kilógott egy kibelezett gyönyörű zongora."
