Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Érdekes kísérlet változó eredménnyel. Goulascht, salamét és tocait teszteltünk Olaszországban.
Az olasz konyha meglehetősen jól ismert mindenhol a világon, és azért a spagetti-pizza szintnél Magyarországon is többet szokás tudni arról, mit és hogyan főznek Itáliában. De ha mi ismerjük az olasz konyhát, vajon ők is ismerik-e a magyar konyhát? - merül fel a kérdés. Illetve nem merül fel, mert biztosra vesszük, hogy nem ismerik. Én legalábbis biztosra vettem. Aztán ért néhány meglepetés.
Először is a "tokaji" név széles körben ismert Olaszországban. Gasztronómiai különlegességeket kínáló boltokban gyakran kapható itthonról importált Tokaji Aszú, de amint az a fenti fotón (nagyjából) látható, hosszú éveken át volt "Tocai" nevű olasz bor is. A név tehát leginkább a most már Friulano néven futó bor-, illetve szőlőfajta révén ismert Olaszországban. A magyar név használatát ugyanis tavaly az EU segítségével végleg megtiltották az olaszoknak, így "Tocai" borral leginkább már csak fényképen lehet találkozni. És ha az alkohollal kezdtük: a magyar bornál sokkal ismertebb Olaszországban az Unicum. Majdnem minden nagyobb közértben árusítják, bárok polcain rendszerint ott figyel a keserűk között.
Fent a borosüveg mellett továbbá néhány szelet "salame ungherese" látható. Ezt az adagot egy teljesen hétköznapi külvárosi hentesnél vettem, és ízre a megtévesztésig hasonlít az igazi magyar téliszalámihoz. A különbség annyi, hogy ez a "magyar szalámi" sokkal vastagabb annál, amit itthon megszoktunk, általában szeletben árusítják a hentesek és nincs hozzá rendes kenyér. Olaszországban nem is szokás úgy kenyeret felvágottal fogyasztani, ahogy az nálunk egy hideg vacsora keretében rendszerint történik.
A "salame ungherese" mindenesetre szintén meglehetősen ismert Olaszországban, és egészen sok helyen beszerezhető. A múltkor még a bergamói reptér szuvenírüzletében is láttam belőle néhány rúddal a sok crudo és cotto között.
És a boron, az Unicumon és a szalámin kívül persze van még egy magyar étel, amiről az átlagolasz egyszer-kétszer azért hall életében. Igaz, akiknek van valami fogalmuk a "goulasch"-ról, azok sem szoktak teljesen biztosak lenni abban, hogy ez nem egy német étel-e. Valószínűleg az sem véletlen, hogy életem első olasz "goulasch"-át egy (egyéb) németes kajákat is kínáló elegáns velencei étteremben ettem. Kíváncsiságomért húsz eurót kellett fizetnem.
A fenti fotón látható, amit kihoztak nekem "goulasch" címén. Kiváló minőségű marhahúsból készült, remek salátával és savanyított pepperonékkal tálalták, de paprika egy gramm nem volt benne. Kinézetre még valamennyire emlékeztetett egy pörköltre, ízre egyáltalán nem.
Ezek után félve állítottam oda nemrég a Ligúr tengerpart egyik szintén németekre specializált (értsd: van többféle csapolt sör) kocsmájához, amely a fenti nagy táblán hirdette, hogy "goulasch all'ungherese" is kapható. Választhattam, hogy főtt krumplival kérem-e, és azzal kértem, mert a másik lehetőség annyira bizarr módon nem passzolt a fejemben a pörkölthöz, hogy a döbbenettől meg se bírtam jegyezni, hogy mi volt az.
Az ár itt csak tíz euró volt, az adag azonban busás és a rossz előérzethez képest meglepően finom. Itt legalább eszébe jutott a szakácsnak egy kis paprikát beszerezni, mielőtt a gulyáskészítésnek nekifogott, és az eredmény annak ellenére kifejezetten élvezhetőre sikerült, hogy az állagot elég bizonytalanul valahol a gulyásleves és pörkölt sűrűsége közé félútra lőtték be. Még az sem rontott sokat az összképen, hogy az alapanyagok távolról sem voltak olyan jó minőségűek, mint Velencében.
Szóval nem feltétlenül tragikus a helyzet, de azt azért továbbra sem ajánlom, hogy ezentúl tessenek magyar kajákat követelni Olaszországban. Mindenesetre azt jó tudni, hogy ha halványan és bizonytalanul is, de azért fenn vagyunk a térképen.
