Hétvégén reggelente omlettel indítok. Nem mindig, de az uram nagyon szereti, főleg, ha levegős, habos. Ehhez fel kell verni a fehérjét, a habot finoman elkeverni a sárgájával, megsózni és pár csepp tűzforró olajra a serpenyőbe öntve megsütni. Teljesen más íze lesz így, mint a sima rántottának, megéri a munkát.
Még az olaszországi éveinkből úgy maradtunk, hogy a habot a férfi készíti, nem volt nekünk robotgépünk, sőt, csak villánk, azzal pedig az már férfimunka.
Szombat reggel elszállt a robotgép, és miután visszanyomtam a biztosítékot és kianyáztam magam, már vittem is a tálat és a két villát a fürdőköpenyben a laptopja előtt kávézónak: -Anna, ne! De!
Fúr, mit fúr? mert az egész fürdőszoba beleremegett a semmihez sem hasonlítható, szombati, lakótelepi fúrógépezés hangjához. Lementem, szerszámosláda szanaszét, majdnem ráléptem egy flexre, átestem a kompresszoron, rámdőlt a bringám.
Hát a kis gyösz robotgép habverője kompatibilis a fúrógéppel, tíz másodperc alatt kőkemény tojásfehérjét kaptam kézhez, ember kajánul tartotta fejjel lefelé a tálat. Hölgyeim, csak semmi pánik, lehet élni robotgép nélkül, csak egy fúró kell hozzá.
