Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Rotterdamban felállt egy úr és kikérte magának az előadást, hogy hogy képzeljük ezt. Azt hitte, hogy amit lát, tényleg megtörténik – mesélte a fiatal színész-énekes-zeneszerző, Szemenyei János Mundruczó Kornél legújabb, Nehéz istennek lenni című színházi rendezéséről, amelynek nem csak zeneszerzője, de szereplője is. A hírek szerint egyszerre brutális és vicces előadás egy évvel a brüsszeli bemutató és egy európai körút után most a Trafó meghívására érkezett Magyarországra.
Bevallom, meglepődtem, amikor megláttam a nevedet a Nehéz istennek lenni szereposztásában. Bár Tasnádi Istvánnal többször dolgoztál együtt független produkciókban, az alternatív színházi közegben eddig nem sűrűn találkozhattunk veled. Hogyan kerültél a darabba?
Igen, ez az alternatív vonal eddig teljesen kimaradt az életemből, egész más irányban mozogtam, abszolút kőszínházi berkekben. Amikor a Nehéz istennek lenni beindult, Láng Annamáriával épp a Hegedűs a háztetőnben játszottam együtt - ő és a Fédra Fitness című produkció révén megismert kollégák ajánlottak engem Kornélnak (Mundruczó Kornél, a rendező - a szerk.), mivel az volt a terve, hogy szintetizátorokkal és többszólamú a cappella-dalokkal teremtik meg az előadás trash-hangulatát. Eredetileg csak zeneszerzőként vettem részt a dologban, aztán az egyik színész (Frecska Rudolf - a szerk.) kiesett a darabból, így kerültem bele ilyen minőségben is.
Az a hír járja, hogy ez az előadás Mundruczó Kornél korábbi színházi rendezéseihez hasonlóan brutális és megdöbbentő, de van benne egy jó adag humor és irónia is.
Nagyon bírom, hogy ironizál a darab, mert ezek a durva hatáselemek - például a nyíltszíni abortusz vagy hogy leégetjük valaki hátát - nagyon sok emberben ellenérzést kelthetnek. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy most, a magyarországi premieren fog csak igazán kiderülni, mennyire működik az iróniája, mivel külföldön mindenhol fülhallgatót kaptak a nézők és fordítógép segítségével értették meg az előadást. Ez azért volt rossz szerintem, mert mindig pár másodperccel később jutott el hozzájuk minden mondat, és még mielőtt reagálhattak volna, már más történt a színpadon.
Most már feliratozzuk, ami egy fokkal jobb, mert a látottakat szinkronba lehet hozni a szöveggel, de szerintem még így sem jön ki igazán az a humora az előadásnak, amit a magyar közönség sokkal jobban fog érteni. Legyen szó akár egy töltelékszóról vagy arról, ahogy egy színész elmond egy adott mondatot.
Ennek köszönhetően megerősödött bennem az a tudat, hogy magyar színészként nagyon nehéz érvényesülni külföldön: teljesen más a jelrendszerünk, máshogy beszélünk. Egy musicalben persze lehet jól teljesíteni külföldön is, de az egy egészen más történet. Dolgoztam már külföldi musicalrendezővel, akinél szinte be volt rácsozva a színpad, mint egy sakktábla: ennél a mondatnál két lépést lépsz jobbra, annál pedig oda nézel. Azért, hogy tényleg az a licenc működjön, amit egyszer már megrendeztek máshol.
Jól sejtem, hogy ebben a csapatban nem konkrét elképzelésekkel szembesültél, hanem az együttgondolkodás volt a fő csapásirány?
Én azt a fajta színházat szeretem, amikor a rendező közösen dolgozik a színészekkel, partnerként kezeli őket, és Kornél is azon ritka rendezők közé tartozik, akik tényleg megkérdezik a színészeket, hogy mit gondolnak, hogy legyen. Érdekes volt számomra, hogy egészen másfajta munkamódszer alapján dolgoznak, ami nagyon szimpatikus volt, de teljesen újszerű. A Szikra Moziban, hihetetlen körülmények között folytak a próbák, ahova az előadás díszleteként szolgáló két kamion be volt állítva. A mozi akkor még nem volt felújítva, előfordult, hogy beázott a tető, szóval teljesen passzolt a próbahelyszín ahhoz, amilyen maga az előadás is.
A zene megkomponálásában mennyire kaptál szabad kezet a rendezőtől?
Igazából nem mondott sokat, csak egy-két szót, hogy milyen stílusú zenét szeretne. Szerintem bízott abban, hogy a próbákat látva megérzem, milyen hangulatú zenére van szükség. Adott volt 4 szintetizátor, amik valamikor a nyolcvanas évek elején készülhettek, és mindegyiknek hiányzik két billentyűje – tehát még arra is kellett figyelnem, hogy ne írjak bele olyan hangokat, amiket nem tudnak leütni a színészek. A szintetizátorokba beépített dobok eleve adnak egy dobozhangzást, de ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy 6-7 színész elkezd több szólamban, gyönyörűen, a cappella énekelni, az a nézőben egy olyan defekt, egy olyan jel, amit hirtelen nem is tud hova tenni.
Ebben az előadásban pont azt szeretem, hogy a színpadon megjelenő brutális dolgok sokszor improvizációnak tűnnek: félig film, félig színház, mégis olyan, mintha teljesen realista lenne. Persze ez nem igaz, mert ha jobban odafigyelsz, észreveheted, ahogy egy-egy pillanat átmegy szürreálisba, másszor meg szinte már ripacskodásnak hat. És amikor az ember már éppen kezdene besokallni attól, amit lát, egyszer csak azok a színészek, akik korábban még ordibáltak a fájdalomtól, gyönyörű hangon énekelni kezdenek: ez általában fejbe vágja a nézőt.
Voltak extrém nézői reakciók a turné során?
Igen, Rotterdamban például felállt egy úr és kikérte magának az előadást, hogy hogy képzeljük ezt. Azt hitte, hogy amit lát, tényleg megtörténik. A nők kevésbé bírják egyébként: sok olyan elem van benne, ahol a nőknek bántódása esik, de nem több szerintem, mint amit az ember az utcára kilépve is lát - csak éppen itt ez bele van sűrítve egy óra negyvenöt percbe.
2005-ben zenés színész osztályban végeztél a Színművészetin, majd a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházba szerződtél. Kezdőként miért döntöttél úgy, hogy a vidéket választod?
Két lehetőségem volt, hogy merre menjek: a musicalszakma, és akkor csak azt csinálom – mert sajnos az a tapasztalatom, hogy azt, aki egyértelműen leteszi a voksát a musical mellett, egy idő után már nem igazán hívják sehova. Előbb-utóbb beskatulyázzák, és letudják annyival, hogy "á, ő csak énekelni és táncolni tud", de semmi egyéb. A másik irány Bagó Bertalan (rendező, a Hevesi Sándor Színház akkori művészeti vezetője - a szerk.) iránya volt és Zalaegerszeg, ahol 4 évet töltöttem. Ez azért is volt egy nehéz döntés, mert igaz, hogy régen divat volt, hogy a színészek a főiskola után vidékre mentek gyakorlatra, most már viszont sokkal nehezebb szerintem vidékről felkerülni Pestre.
Több vidéki és pesti színházban megfordultam, de az egyik legerősebb hatás Zalaegerszegen ért, ahol tényleg az összes színész az ügyért volt, azért az előadásért, amit éppen csináltak. Most nem tudom, hogy mi van ott, mert 2 éve átjöttem a Vígszínházba, de nekem nagyon megérte az ott töltött idő. A pesti lét viszont többek közt azért vált előnyömre, mert az utóbbi 2 év alatt 13 produkcióhoz szereztem zenét, és a Vígszínházon kívül 7 szerepet, köztük 4 főszerepet játszottam el, amit Zalaegerszegen nem tudtam volna megtenni a nagy távolság miatt.
Ennyi felkérés mellett van egyáltalán időd pihenni?
Ritkán, pedig figyelek arra, hogy most már ne vállaljak sok mindent, de valahogy mindig belecsúszom abba, hogy nem nagyon tudok nemet mondani. Most is úgy áll a helyzet, hogy délelőtt próbálok Kecskeméten, ahol Bagó Bertalan rendezésében elkezdtük próbálni a Bánk bánt - ebben Biberachot játszom -, aztán jövök fel Pestre, ahol minden este megy a Nehéz istennek lenni, illetve még a Vígszínházban is futnak előadásaim.
Autodidakta módon kezdtél el zenélni és zenét szerezni, az utóbbi években írtál már tévés főcímdaltól kezdve a színházi előadások zenéjén keresztül musicalig mindent. Egyszer azt mondtad, hogy ilyen sok megkeresés mellett nem maradhatsz "kontár zeneszerző", ezért jelentkezel a Zeneakadémia zeneszerző szakára. Ezzel hogy állsz?
Gyerekkoromban hiába érdekelt a zongora, Várpalotán nőttem fel, ahol cikinek számított, ha egy fiú zeneiskolába jár. Aztán később, a főiskolán már magunknak írtuk a darabokhoz a zenét, most pedig már tényleg sok felkérésem van. Előfordult, hogy beleestem abba a hibába, hogy nem készültem fel rendesen, ott álltam egy idősebb zongoristánál és nem tudtam neki azt mondani, hogy tessék, itt a kotta, hanem hogy "kellene fogni egy ilyet, meg egy ilyet". Ezért is döntöttem úgy, hogy képezem magam.
Jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahova fel is vettek, majd másnap behívtak és közölték velem, hogy mégsem lehet, mert hogy nekem már van egy diplomám. A Zeneakadémiának ugyanis ez nem éri meg, mivel a második diplomáért fizetni kell, és ők nem vállalják azt a kockázatot, hogy én esetleg egyszer csak majd nem tudom fizetni a tandíjat. Azt mondták: különben is, én színész vagyok, ráadásul megy is a pályám, miért akarok én Zeneakadémiára járni. Sokáig gondolkodtam, hogy fellebbezzek-e vagy tegyek-e bármit is ennek az ügynek az érdekében, de aztán azt gondoltam, nem problémázom, lehet, hogy egyszer még jelentkezem.
Annak idején egyébként azért is adtad zeneírásra a fejed, mert úgy érezted, hogy a zenés színház, illetve a zenés darabok vérfrissítésre szorulnak?
Igen, bevallom őszintén, én unom ezeket a musicaleket, amik most mennek, nem találok semmi újat bennük. Az a zene, amit én elképzelek zeneszerzőként, folyamatosan formálódik bennem. Minden zeneszerző legnagyobb bosszúságára a zeneszerzés egy alkalmazott műfaj, folyamatosan alkalmazkodni kell, így viszont több irányba el tudok menni, formálhatom a saját hangzásvilágomat.
Törekszem arra, hogy valamennyire minden munkám másfelé tendáljon: néha a jazz felé, de volt már rockos is, az Alföldi Róbert rendezte Az ember tragédiájának viszont olyan modern a koncepciója, hogy élő hangszer például alig van benne. Ezek mind lerakódnak úgy bennem, hogy lassan kialakul, milyen is a Szemenyei János-hangzás. Érdekes, de ez inkább az opera felé hajlik – a könnyűzenében már annyi mindenen túlvagyunk, hogy azt már szerintem nem nagyon lehet hova fokozni. Valahogy úgy kellene az operát vegyíteni a könnyűzenével, hogy ne elkönnyítse az opera műfaját, hanem pont, hogy erősítse és közelebb hozza a fiatalokat.
Mundruczó Kornél és Bíró Yvette Nehéz istennek lenni című produkcióját a Trafó szervezésében, külső helyszínen, egy X. kerületi raktárépületben láthatjátok május 26. és június 4. között, az előadást 10 alkalommal játsszák.
