Hiánypótló gyűjtemény jelent meg ArtFolio címmel, amelyik a magyar kortárs képzőművészek nemzetközi jelenlétének angol és magyar nyelvű, éves beszámolója. A könyvet a Párizsi Üzletház dísztermében mutatták be Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának ajánlásával. Fény derült arra is, hogy a magyar kortárs milyen elmaradott nemzetközi viszonylatban és hogy az internet szóba sem jöhet, mint alternatív megjelenési módszer a feltörekvő amatőr művészek számára.
Giró-Szász Krisztina amellett, hogy a FineArt Invest cég ügyvezetője, mely az ArtFolio kiadásáért felelős, ő maga is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet végzi művészetelmélet szakon.
Néhány éve kezdett vásárokra járni és időközben felvetődött benne az ötlet, hogy érdemes lenne valamilyen formában dokumentálni a magyar képzőművészek jelenlétét a nemzetközi kortárs piacon. Az ötletből több hónapos munka, valamint a galériák és a képzőművészek nagyszerű hozzáállása révén jött létre az eredmény.
A kötet, amelyik évkönyvként is megállja a helyét, egyedülálló Magyarországon. Tíz galériát és rajtuk keresztül több mint 250 kortárs alkotást foglal egybe. A lapokon magyarázatot is olvashatunk a művekhez, így próbálják meg a szerzők ezt a stílust érthetőbbé és barátságosabbá tenni a hazai műkedvelők számára. "A tervek szerint minden évben szeretnénk megjelentetni a könyvet." - mondta Giró-Szász Krisztina és hangsúlyozta, hogy további támogatókat keresnek.
A vasfüggöny leomlik idővel
A megnyitó második felében Baán László a Szépművészeti Múzeum igazgatója szólalt fel. Megtudhattuk tőle, hogy hazánkban elég csekély számban képviseltetik magukat a modern kultúra rajongói.
"Az, hogy a hazai kortárs művészekből kik szerepelnek a nemzetközi vásárokon, nagyon fontos mérce, hiszen ez egy komoly zsűri folyamat eredménye, tehát ez a kapuja, az először megugrandó szintje annak, hogy a magyar kortárs művészet egyáltalán jelen lehessen a nemzetközi színtéren." Az igazgató elmondta, hogy van egy határsáv, egy "vasfüggöny", ami inkább az emberek ízlésében és nem a lehetőségekben van jelen, de idővel "ez is le fog hullani". Bizonyos kiállításokat relevánsan össze lehet hasonlítani egymással. Ami a budapesti múzeumokban szerepelt az elmúlt években, azt az európai galériákban nagyságrendekkel többen látogatták, mint nálunk.
"Ami a Műcsarnokban ötvenezer embert vonzott, az Münchenben százötvenezret" - nyomatékosította számokkal az elhangzottakat. Ez egy nyolc évtizedes lemaradás eredménye. Magyarországon még mindig a századforduló képzőművészete a legkeresettebb, mivel a műkedvelő emberek vizuálisan erre vannak ráhangolódva.
Szemléletváltás kell
Ha felvállaljuk, hogy a modern kultúrát belecsempésszük a mindennapokba, akkor át kell formálnunk a közönség ízlését. Azért is fontos, hogy ezt megtegyük, mert a jövendő nemzedék nagy művészei főként ebben a stílusban fognak alkotni és, ha itthon nem gyarapszik a közönségük, akkor külföldre száműzzük őket ezzel a magatartással.
A probléma a kortárs bonyolultságában rejlik. Olyan szimbólumokat és jelentéshordozókat használ, melyek nem kifejezetten a szépérzékre hatnak, hanem igénybe veszik a figyelő szemek mögötti gondolatvilágot is.
Ragaszkodnak a klasszikus formákhoz
A bemutató végén Giró-Szász Krisztinát a kötet népszerűsítésről kérdeztem. „Megpróbálunk eljutni az összes olyan fórumra, amely nyitott a kortárs művészet iránt, de alapvetően nem egy pénzügyi vállalkozás a könyv, hanem kultúrmissziós célja van.”
Bíznak abban, hogy ha évről évre megjelenik a kiadvány, akkor az olvasók már keresni fogják. Azt ArtFolionak van honlapja és Facebook oldala is, mivel tisztában vannak az internetes megjelenés jelentőségével, ám Krisztina szerint a művészeti körökben nem figyelhető meg az a tendencia, melyet a médiában tapasztalhatunk. Nem veszi át a webes jelenlét a régi vágású publikációk helyét, mivel a galériák ragaszkodnak a klasszikus, formális megjelenéshez. Gyakorlatilag kizártnak tartja, hogy az amatőr művészek, akik csak az interneten publikálnak, versenyre léphessenek a professzionális alkotókkal. A szakma elismerése díjak formájában mutatkozik meg, melyeket főleg az egyetemeken osztanak ki a diákok körében.
„A sikeresség fokmérője az, hogy a szcéna mit mond az alkotóról, ezért lehet valaki nagyon tehetséges, de ha nem tudnak róla, akkor ismeretlenségben fog maradni.” A művészeket a galériák karolják fel és teszik népszerűvé, a galériák elsődleges szűrője pedig az elismerés, vagyis a díjak.
Az internetes népszerűsítés ebben a műfajban még gyerekcipőben jár tehát, de ki tudja, mit hoz a jövő. Ami ma elképzelhetetlennek tűnik az egy-két éven belül akár mindennapossá is válhat.
Szerző: Hepp Ildikó
Fotó: Kováts Dániel
