Az egész egy egyszerű fotókiállítás-megnyitóval kezdődött: az elsősorban filmjeiről ismert Szirtes András a Tűzraktérben mutatta be nőkről készített szellemportréit. Az ún. fotóterápiával készült képek olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy néhány nappal később magam is felcsaptam páciensnek.
„Hogyha nem hozod ki magadból azt, ami benned lakozik, az, ami benned marad, tönkre fog téged tenni” – olvasható Szirtes András Juliette című filmjének elején a Tamás apostol apokrif evangéliumából vett idézet. Ez a gondolat pedig valahol a filmrendező-fotóművész fotóterápiájának alappillére is egyben: kihozni az épp aktuális alanyból a legbelső énjét, azokat a személyiségeket, amelyekről az illetőnek sokszor fogalma sincs, hogy benne élnek.
Bevallom, korábban nem hallottam még Szirtes András „terápiás tevékenységéről”, de a Tűzraktér első emeletén, a Kiállítás Előtt Galériában megrendezett kiállításának leírása igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Az elsősorban filmrendezőként ismert Szirtes ugyanis favázas fényképezőgépével síkfilmre készített női portrékat, amelyeket hívás közben különböző módokon manipulált, hogy így hívja elő, idézze meg a lefotózott hölgyek „szellemarcát”.
Elveszni egy képben
„...egyszer egy kínai festő megfestett egy gyönyörű tájképet. Annyira jól sikerült neki, olyan élethű volt a festmény, hogy a festő nem bírta megállni és belement, belesétált a képbe. El is tűnt benne...” – írja szinopszisában a rendező. Az idézett történet pedig nem titkoltan arra inspirálta, hogy ő maga is ehhez hasonló hatásra törekedjen tájképei és portréi megalkotásakor.
A kiállítás megnyitóján egészen bohém, szokatlan környezet fogad – bár nem is számítottam másra a Tűzraktér ismeretében –, a szaunákat meghazudtoló hőfokkal rendelkező kiállítótér tele ismerősökkel, barátokkal, tisztelőkkel, akik együtt örülnek az egyébként épp a születésnapját ünneplő művésszel. A falakról rám néző női arcok mintha csak egy elveszett, régi utazóládából kerültek volna elő: bebarnult, megsárgult tekintetük hol mosolygós, hol merev, vagy pedig egészen ijesztő. Igen, mondom magamban, valóban olyan benyomást keltenek, mintha csak régi korok köztünk – és bennünk – bolyongó szellemei elevenednének meg előttünk.
Egyszer kisfiú, másszor rabszolgalány
Aztán fél füllel arra leszek figyelmes: épp az egyik modell mellett álldogálok. Mint kiderül, Judit önkéntes a Tűzraktérben, és bár a róla készült fotók nincsenek kiállítva – még alakulnak –, lelkesen mesél a szokatlan terápiáról. Elmondása szerint Szirtes András rengeteg élettapasztalattal rendelkezik és tudatosan keresi azokat, akiknek segíteni tud azzal, hogy megmutatja nekik addig számukra ismeretlen tükörképüket. A fotózást, esetében egy többórás beszélgetés előzte meg: Judit szerint ez egy olyan intenzív és kimerítő élmény, mintha az ember ténylegesen pszichológusnál járt volna.
Elárulja: meglepődött, amikor az őt fényképező Szirtes szomorúságot vélt felfedezni a szemében, hiszen ő egy alapvetően mosolygós, jó kedélyű lány. Judit részt vett a fotók előhívásában is, így testközelből figyelhette, ahogy egy kép másodpercről másodpercre változott. „Egy idő után már kívülről tudtam nézni magamat. Van olyan fotó, amin kisfiú vagyok, egy másikon rabszolgalány, vagy éppen 60-70 éves öregasszony” – mutatott rá a benne rejtőzködő és a képeken megelevenedő személyiségekre. Szirtes András szerint előfordul, hogy egy idő után jelentéktelenné válik az eredeti személy, és egy új személy keletkezik. Nem ritka, hogy valaki „arisztokratikus királynő, szexi puma és kisfiú” egyszerre – mondja.
Irány a műterem
Miután egy rövidet beszélgettünk a kiállításon, Szirtes András felvetette, hogy mi lenne, ha engem is lefotózna – így legalább nem csak homályos elbeszélésekből tudnám meg, mit is kell fotóterápia alatt érteni. Bevallom, némi szorongással indultam el egy kedd délelőtt a Tűzraktér második emeletén található műtermébe: egyrészt, mert – hál'istennek – még sosem jártam pszichológusnál, sem más jellegű terapeutánál, másrészt még sosem fotóztak le műtermi körülmények között, pláne nem favázas fényképezőgéppel.
A helyiségben - a kint tomboló kánikulának köszönhetően – jótékony félhomály fogad, csak egy kis asztali lámpa világít. Egy pillanatra a vallatólámpa képe is felvillan a fejemben, de rövidesen kiderül, aggodalomra semmi okom. A műtermet a művészekre oly jellemző barátságos káosz tölti meg: vásznak, fotók, videokazetták, dvd-k és fényképezőgépek mindenütt: köztük az a favázas gép, amelynek lencséje elé rövidesen én is odaülök.
Arisztokrata üknagymama és fagyi tejszínhabbal
Bár többórás lélekelemzésre számítok, alig telik el fél-háromnegyed óra, és már a fotózásnál tartunk. Egyébként a művész nagyjából ennyit saccolt már a megnyitón is: „az állapotomat tekintve” körülbelül 47 perc lesz a terápia – jelentette ki kategorikusan. (Az ezt megelőző percekben kellemesen elcsevegünk, elmondja az első benyomásait: hedonizmust lát rajtam, egy olyan udvarhölgyet, aki szereti a fagyit sok tejszínhabbal. „Ezt fogjuk megcsinálni, rendben?”) Kissé idegesen ülök le a fényképezőgép elé, tudom, hogy a hosszú expozíciós idő miatt akár egy percig is mozdulatlanul kell majd maradnom – de végül 10 másodperc lesz belőle, ami barátok közt is elviselhető.
Persze ez meg is látszik az első felvétel negatívján: bár azt az instrukciót kapom, hogy képzeljem el, ez a fotó lesz több száz év múlva a leszármazottaim kastélyán kifüggesztve – én, mint üknagymama küldjek egy, az örökkévalóságnak szóló tekintetet az éterbe –, egyelőre arra tudok csak koncentrálni, hogy még véletlenül se mozduljak be. Miközben a gép exponál, a mester egy lámpával világít körbe – nehéz megállni, hogy ne nevessem el magam, ahogy hangosan számolva köröz a lámpával, de végül sikerül a küldetés.
A sötétkamra rejtelmei
A két elkészült felvétel negatívját a feltehetően fürdőszobából átalakított sötétkamrában hívjuk elő: miközben én egy széken kuporogva azon izgulok, hogy a vaksötétben nehogy rám fröccsenjen valamelyik vegyszer, András tökéletes nyugalommal és rutinnal mossa, áztatja a síkfilmet először a hívóban, majd vízben, végül a fixírben. 10 percig kell a hívóban „fürdetni” a filmet, így végre alkalmam nyílik nekem is kérdezni néhányat, amíg várakozunk.
A terápia szó kapcsán felvetődik az emberben: ezek szerint mindenki beteg, akit megfotóz?„Mindnyájan betegek vagyunk. A világ egy nagy kórház lesz, tele betegekkel és humánus ápolókkal” – mondja, majd utólag jövök csak rá, hogy ez tulajdonképpen a Juliette című filmjéből vett idézet. (Az alkotást a tavalyi filmszemle versenyfilmjei között is láthattuk.) A szerelmét felfaló lány története tulajdonképpen a fényképezőgép előtt zajló dialógus: ennek a szokatlan terápiaszituációnak a végletekig való feszítése. Kérdésemre, hogy miért éppen ezt a régi, favázas gépet használja, elmondja, nem fetisizálja a technikát, ez a rész nem különösebben érdekli – csak annyira, amennyire például a festő foglalkozik az ecsettel: „Ha régi, 200 éves ecset kell, akkor azt használja, ha a legújabb, akkor azt”.
Mindenki meghatódik, amikor látja előjönni a saját arcát
Ha mégis van előnye ennek a technikának, az szerinte az, hogy „hosszú ideig ott kell ülnie annak a szerencsétlen alanynak, és akár akarja, akár nem, a hosszú expozíció miatt el kell, hogy lazuljon”. Bár nekem csupán 10 másodpercig kellett mozdulatlanul ülnöm, el sem tudom képzelni, hogy bírnám ennek többszörösét: talán valóban nem maradna más választásom, mint ellazulni.
A legmeghatóbb jelenet ebben a folyamatban a rendező szerint az, amikor a papírkép jön elő: „attól mindenki meghatódik, amikor látja előjönni a saját arcát”. Erre az úgynevezett „lekontaktolásra” az én esetemben papír- és időhiány miatt most nem kerül sor, de megígéri: vár vele addig, amíg újra el nem megyek hozzá. Kicsit félek az eredménytől – melyik arcom, kicsoda fog visszanézni rám –, de egyúttal kíváncsi is vagyok. Hátha a többi „pácienshez” hasonlóan én is megtudok valami újat magamról.
Fotó Szirtes Andrásról: sasa
