Mézédes szőlőt termő, napsütötte lankák ölén leng a sós, tengeri fuvallat a meseszép völgyben

A 20. századi amerikai próza egyik legnagyobb hatású alakja, a Nobel-díjas John Steinbeck regényeiben a boldogság, az egyéni szabadság keresését, a mesterkélt civilizációból kitörni próbáló ember tehetetlenségét ábrázolja megkapó erővel – nem véletlen, hogy ma is az Egyesült Államok legnépszerűbb szerzői között van. Ötvenkét éve hunyt el.

John Ernst Steinbeck Jr. a kaliforniai Salinasban született 1902. február 27-én, apai ágon német, anyai ágon ír bevándorlók leszármazottjaként. Apja a Monterey megyei pénzügyi hivatalban dolgozott, anyja tanítónő volt – ő szerettette meg a fiúval az olvasást, és biztatta, hogy kezdjen maga is történeteket írni. Gyerek- és ifjúkorának helyszínei, Kalifornia tengerparti vidéke egész életművében meghatározó színtérként köszön vissza – nyaranta bejárta a Salinas-völgyet, a környező mezőket, erdőket, farmokat, illetve egy környékbeli óriásgazdaságban dolgozott rengeteg vendégmunkással együtt. Megismerte az alsóbb társadalmi osztályok, az államról államra vándorló idénymunkások életét, az élet keményebb oldalát – ezek az élmények szintén sok művében köszönnek vissza.

Érettségi után Steinbeck a Stanford Egyetemen tanult biológiát, mellette angol irodalmat is hallgatott, de hamar feladta, úgy gondolta, az egyetemi élet nem neki való. Tanulmányainak hátat fordítva egy teherhajón szolgált, és a Panama-csatorna érintésével keletre utazott. Anyagot gyűjtött első könyvéhez, a kalóz Sir Henry Morgan életrajzához, mely Egy marék arany címmel jelent meg 1929-ben, de teljes érdektelenség fogadta. Rövid ideig New Yorkban újságíróskodott, majd visszatért Kaliforniába, ahol két éven át egyedül élt a hegyekben, és alkalmi munkákból tartotta fenn magát, többek között egy üdülőben vállalt mindenesi feladatokat.

Közben folyamatosan írt. Elbeszéléseiben, regényeiben a kisemberek iránti rokonszenve mutatkozott meg – a Kedves csirkefogók című műve például a Kaliforniában élő mexikói amerikaiak életmódját mutatta be. Gyakran vegyült el írásainak alanyai között, együtt élt, dolgozott az idénymunkásokkal, vándorolt a nincstelenekkel, hogy megfigyelhesse mindennapi életüket. A ’30-as évek közepére sikerült végre az áttörés: a társadalmi igazságtalanságokat, visszásságokat bíráló művei nagyobb visszhangra találtak az olvasóközönség és a kritika körében. Ekkor született egyik legismertebb műve, az Egerek és emberek. A kisregény két mezőgazdasági vándormunkás, az alacsony termetű, fürge észjárású George és a csekély értelmű óriás, Lennie sorsát mutatja be, akik nagy álmukat, egy saját farm vágyképét hajszolva utaznak az országban, munkát vállalva ott, ahol éppen tudnak. A két főhős hétköznapi természetességgel éli tragikus, emberhez nem méltó életét, és bár titkon ők is tudják, hogy ábrándjuk sohasem válik valóra, ez az egyetlen, ami célt és reményt adhat számukra.

A gazdasági világválság Amerikájának letaglózó képét nyújtja Steinbeck világsikert aratott nagyregénye, az 1939-ben megjelent Érik a gyümölcs, melyben a szerző az Oklahomából Kaliforniába vándorló elszegényedett farmercsaládok életét követi nyomon, akik utolsó reményükként homályos ígéreteknek bedőlve indulnak el karavánokban a napfényes állam felé, hátha ott idénymunkát találnak. A regényt vegyesen fogadták, a progresszívebb társadalmi nézeteket valló olvasók és kritikusok lelkendezve éljenezték elkötelezett realizmusát, a konzervatív körök viszont kiátkozták a könyvet, helyenként még el is égették egy-egy példányát. Az Érik a gyümölcs Pulitzer-díjat hozott a szerzőnek, és Hollywood is azonnal lecsapott rá: John Ford egy évvel a megjelenése után rendezett belőle – szintén nagy elismerést aratott – filmváltozatot. Állítólag a producer azt gyanította, Steinbeck regénye eltúlozta kissé a valóságot, ezért „kémeket” küldött a vándormunkások közé, akik megdöbbenve tapasztalták, hogy a valódi helyzet még rosszabb, mint a könyvben leírt. Szintén jellemző, hogy Sztálin ugyan kiváló eszköznek tartotta a regényt és a filmet az amerikai kapitalizmus visszásságainak leleplezéséhez, végül mégsem engedélyezte a Szovjetunióban való bemutatásukat, ugyanis a történetből kitűnik, hogy még a legszegényebb amerikai családok is rendelkeznek autóval.

A ’40-es évekre Steinbeck elismert írónak számított, New Yorkba költözött, a keleti parti nagyváros légkörét azonban nem tudta megszokni. Magánélete is válságba jutott, húsz év házasság után elvált első feleségétől, Carol Henningtől, és elvette az énekesnő Gwyn Congert. Ebből a házasságából két fia született, az idősebbik, Thomas apja nyomdokaiba lépve író lett. A második világháború alatt Steinbeck Európában tartózkodott, ahol a Herald Tribune haditudósítójaként küldte haza írásait. Lement a Hold című regényében a fasizmus és a nácizmus ellen szólalt fel, egy kis európai nép harcát mutatta be a német megszállók ellen (az ihletet Norvégia adta, de az ország nincs megnevezve).

1947-ben a Tribune megbízásából a magyar származású fotóriporter, Robert Capa társaságában a Szovjetunióba utazott, hogy közös riportkötetben örökítsék meg „a nagy másik oldalt”, „az orosz nép magánéletét”. A két férfi – akiket már az is meglepett, hogy egyáltalán beengedték őket Sztálin országába – néhány hónap alatt beutazta a kontinensnyi méretű országot, tapasztalataikat Capa hetven fotójával és Steinbeck humorral átszőtt monológjaival adták közre Orosz napló címmel. Ugyanebben az évben Steinbecket beválasztották az Amerikai Művészeti Akadémia tagjai közé, második házassága viszont zátonyra futott és válással végződött. Harmadik feleségével, Elaine Anderson Scottal azonban már tartósnak és boldognak bizonyult a kapcsolata.

Az ’50-es évek elején újra lázasan munkához látott, addigi legnagyobb terjedelmű regényén, életművét összegző magnum opusán, az Édentől keletre-n dolgozott. Az 1952-ben megjelent mű terebélyes családregény, két kaliforniai família sorsát követi nyomon a 19. század második felében és a 20. század elején, a generációról generációra öröklődő „családi átok” sztorija a bibliai Genezis-történettel von párhuzamot. Ádám és Éva, Káin és Ábel mítosza kel életre a századfordulós Amerika szerteágazó életútjainak tükrében, az egyik család alakján keresztül a szerző saját családjának történetét is bemutatja. A regényből 1955-ben Elia Kazan rendezett filmet, amely alaposan leegyszerűsítette Steinbeck szerteágazó cselekményét, ugyanakkor kiváló bemutatkozási lehetőséget kínált egy ifjú (és pár évvel később tragikusan fiatalon elhunyt) színésztehetség, James Dean számára.

Steinbeck utolsó regényét, a Rosszkedvünk telét fanyalogva fogadta a kritika. 1962-ben a szerző életművéért megkapta a legrangosabb elismerést, az irodalmi Nobel-díjat, melyet ő maga nem érzett jogosnak. A következő évben irodalmi csereprogramban vett részt Európában, melynek során Budapestre is ellátogatott. Steinbeck a haladó politikai és társadalmi erők mellett foglalt állást, az 1950-es években védelmébe vette azokat az írókat, köztük barátját, Arthur Millert, akiket McCarthy szenátor boszorkányüldözése során kommunistagyanús elemekként megvádoltak, egy évtizeddel később pedig támogatta a feketék polgárjogi küzdelmeit. Ugyanakkor jogosnak érezte az Egyesült Államok vietnámi beavatkozását, és ezzel kivívta a háborúellenes körök haragját. Amikor felkérték, hogy látogasson el az ázsiai országba és küldjön tudósításokat, igent mondott a feladatra, ezzel még jobban magára haragította a kritikus hangokat. A sok támadást nehezen viselte, egészsége megromlott, és 66 éves korában, 1968. december 20-án New Yorkban, szívinfarktus következében elhunyt.

Steinbeck már a maga korában is népszerű volt, halála után pedig az amerikai irodalom nagy klasszikusává nemesedett. A fentebb felsoroltak mellett számos egyéb filmváltozat is született műveiből, melyek közül érdemes kiemelni az Édentől keletre 1981-es minisorozat-verzióját, mely terjedelmének köszönhetően hívebben képes visszaadni a regény cselekményét, mint a moziverzió. Gary Sinise és John Malkovich főszereplésével, Sinise rendezésében készült sikeres film az Egerek és emberekből 1992-ben, a regényt többször színpadra is átültették. Maga Steinbeck egyébként forgatókönyvíróként is sikeres volt, az Alfred Hitchcock számára írt Mentőcsónakért 1944-ben Oscar-díjra jelölték, később azonban eltávolíttatta nevét a film főcíméből, ugyanis a végső változatból rasszista előítélettel színezett mellékzöngét vélt kihallani.

Tegnapi kultbaitünkben a csodálatos francia énekesnőről, Édith Piafról írtunk születésének 105. évfordulója kapcsán.