Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Jean-Paul Sartre.
1905. június 21-én született Párizsban, jómódú polgárcsaládban. Alig volt másfél éves, amikor tengerésztiszt édesapja meghalt, ezután édesanyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) és nagyapja, Charles Schweitzer németprofesszor nevelték. A kis Jean-Paul anyjától elkényeztetett bánásmódot, nagyapjától pedig átfogó műveltséget kapott. Megismerkedett az irodalom nagyjaival, elhatározta, ő maga is író lesz. Az idillnek Anne-Marie 1917-es második házassága vetett véget, a család ekkor Párizsból a nyugat-franciaországi La Rochelle-be költözött. Jean-Paul folyamatosan művelte magát, tudatosan készült az írói pályára. Ekkor került közelebbi kapcsolatba a filozófiával, különösen Henri Bergson művei hatottak rá. Érettségi után felvették a rangos párizsi École Normale Supérieure egyetemre, ahol filozófiát, szociológiát, etikát és történelmet tanult. 1929-ben filozófiából doktori fokozatot szerzett.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a feminizmus későbbi szellemi vezéralakjával, Simone de Beauvoirral, akivel élete végéig élettársi kapcsolatban élt. Habár a pár sohasem házasodott össze, a 20. század egyik leghíresebb író-szerelmespárjának számítanak. A kezdetektől nyitott kapcsolatban éltek, megállapodtak abban, hogy bármelyikük bármikor félreléphet és keresheti másnál a szexuális és érzelmi kielégülést, cserébe be kell számolniuk egymásnak kalandjaikról. Sartre-nak előnytelen külseje és mindössze 153 centis magassága dacára gyakran voltak nőügyei, Beauvoir viszont csak néhányszor bocsátkozott idegen férfiakkal kapcsolatba, és a megállapodás ellenére sokszor volt féltékeny szerelmére. (Beauvoir első regénye, A vendég (1943) egy szerelmi háromszög története, amelyről sokan úgy vélik, a szerző valós élményei ihlették.)
Sartre 1931-től gimnáziumi tanárként dolgozott, közben ösztöndíjjal Berlinben is járt, ahol a husserli fenomenológiát tanulmányozta. Járt Olaszországban, Görögországban és Egyiptomban is. Ezekben az években írta első regényét, Az undort, melyet évekig nem sikerült kiadatnia. A könyv végül 1938-ban jelent meg, és azonnal ismertté tette írója nevét. Az undort – Camus Közönye mellett – a francia egzisztencializmus egyik alapműveként tartják számon. Főhőse egy kiüresedett, emberi kapcsolatokat nélkülöző történész, aki egy francia kisváros szürke, nyomasztó légkörében – melyet sokkal jobb kínálkozó lehetőségek ellenében választott – folyamatosan elidegenedik környezetétől. A következő évben Sartre bevonult katonának, a hadseregben meteorológusként szolgált. Hamarosan német hadifogságba került, ahol kilenc hónapot töltött. Szabadulása után visszatért Párizsba, és ismét középiskolai tanárnak állt, közben – Beauvoirral és barátjukkal-kollégájukkal, Albert Camus-vel együtt – bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba.
Leghíresebb filozófiai műve, A lét és a semmi 1943-ban, a német megszállás alatt jelent meg. Sartre ebben fejti ki az emberi létre vonatkozó főbb gondolatait, melyek mottója: „az egzisztencia megelőzi az esszenciát”. Vagyis az életnek nincsen eleve adott értelme, kizárólag mi magunk adhatunk értelmet saját létezésünknek. Az ember azzá válik, amivé önmagát alakítja. Az emberi lét, melybe akaratunkon kívül bele vagyunk vetve, választások sorozata. Minden döntésünkkel újabb és újabb döntések elé kerülünk. Amikor az egyik lehetséges irányt választjuk, kizárunk végtelen számú másikat. A szabadság a lét alapélménye, de nem cél vagy állapot, hanem kényszerítő adottság. Az ember szabadságra van ítéltetve: a szabad választásból eredő szorongás – hiszen sohasem tudhatjuk, jól vagy rosszul döntöttünk – egész életünkben elkísér.
Sartre szépirodalmi műveiben is gyakran foglalkozik ezzel a témával. Egyik leghíresebb elbeszélése, A fal a spanyol polgárháború alatt játszódik. Egy fogságba esett köztársaságpárti partizánt a fasiszták arra kényszerítenek, hogy bevallja, hol bujkálnak a társai (köztük az unokatestvére), cserébe elengedik – azonban ha nem beszél, halál vár rá. A főhős szándékosan félrevezeti foglyul ejtőit – tudtán kívül azonban harcostársai megváltoztatták rejtekhelyüket, és épp arra a helyre költöztek át, amelyet ő hazugságból említett az ellenségnek. A szerző legismertebb művei közé tartozik az Egy vezér gyermekkora című kisregény is, mely a fasiszta-náci személyiség kialakulását vizsgálja. Főhőse egy jómódú francia polgárcsalád sarja, aki hamar rájön, hogy nem rendelkezik önálló egyéniséggel, ezért másokhoz viszonyulva határozza meg önmagát, végül a nacionalista eszmékben talál magára. A háború után Sartre regénytetralógia megírásába kezdett A szabadság útjai címmel, melyben a világégés alatti tapasztalatait próbálja összegezni. A műnek végül csak három része készült el, ugyanis írás közben rájött, hogy mégsem a regény a legmegfelelőbb forma gondolatai közlésére. Szintén közismertek Sartre színpadi művei, mint A legyek, a Zárt tárgyalás, a Piszkos kezek és a Főbelövendők klubja, melyeket Magyarországon is többször és sikerrel játszottak a színházak. Mi az irodalom? címmel irodalomelméleti könyvet is írt.
Az 1945-ös év fordulatot jelentett Sartre életében. Ekkor indították el Beauvoirral közösen a Les Temps Modernes című folyóiratot, melyben filozófiáról, irodalomról, kultúráról és politikáról is értekeztek. Sartre egyre inkább a politika és a közéleti részvétel felé fordult, erősen baloldali álláspontot képviselve. A közvéleményben rokonszenvet próbált kelteni a Szovjetunió iránt – ahová el is látogatott –, többekkel, például Camus-vel politikai állásfoglalása miatt veszett össze. Sztálin halála után bírálta a diktátor túlkapásait és a magyarországi forradalom véres leverését is elítélte, ugyanakkor továbbra is támogatta a szovjet államot és népet. Megismerkedett Mao Ce Tung írásaival is, és Beauvoirral 1955-ben ellátogattak Kínába. Szintén lelkesen támogatta a kubai forradalmat, és minden erejével az amerikai beavatkozás ellen emelt szót. Találkozott Fidel Castróval és Che Guevarával. Az algériai háború idején felszólalt a francia kolonializmus ellen. 1961-ben – vélhetően az algériai függetlenségi mozgalom támogatása miatt – bombamerényletet kíséreltek meg párizsi lakása ellen. Szellemi munkásságában is megpróbálta összeegyeztetni a marxizmus és az egzisztencializmus tanait, ebből született második nagy bölcseleti munkája, A dialektus az ész kritikája.
1964-ben a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díjjal ismerte el munkásságát, Sartre azonban visszautasította a kitüntetést, mondván, az nem összeegyeztethető politikai és világnézetével. Évekkel később – miután a díjjal járó pénzjutalom összegét jelentősen megemelték – mégis arra kérte az Akadémiát, hadd vehesse át a díjat (elmondása szerint jótékony célra fordította volna a pénzt), de mereven visszautasították kérését. A ’60-as évek második felétől Sartre bekapcsolódott a vietnámi háború elleni tüntetésekbe és a ’68 környéki baloldali mozgalmakba. A prágai tavaszt vérbe fojtó szovjet intervenciót is bírálta. Egy ízben letartóztatták, amiért a párizsi utcán betiltott maoista írásokat osztogatott. A fiatalok, egyetemista mozgalmárok, diáklázadók számára azonban Sartre már inkább amolyan régimódi nagypapinak számított, ezért fokozatosan kiszorult a közéleti diskurzusból, lassan fel is hagyott az írással.
A ’60-as évektől a ’70-es évek elejéig egy nagyszabású Flaubert-monográfián dolgozott (A család félkegyelműje), de a tervezett négy kötetből végül csak három készült el. Fokozatosan romlott a látása, végül szinte teljesen megvakult. Egészsége is folyamatosan romlott. Tüdőödémában hunyt el, 1980. április 15-én Párizsban. Temetése nemzeti esemény volt, több mint ötvenezer ember kísérte utolsó útjára. Sartre alakját és a körülötte kialakult kultuszt kiválóan karikírozta Boris Vian, aki a Tajtékos napokban Jean-Sol Partre néven idézte meg az író-filozófust, akit személyesen ismert (Sartre szerette el tőle első feleségét). Sartre több művéből is készült filmadaptáció, különösen szülőhazájában. A Zárt tárgyalásból 1954-ben és 1962-ben, A falból pedig 1967-ben született moziváltozat. John Huston amerikai rendező kérésére Sartre forgatókönyvet írt Sigmund Freud életéről, amit azonban Huston túlságosan hosszúnak és bonyolultnak talált (megfilmesítve kb. nyolcórás lett volna), ezért kidobta, és új változatot készíttetett hivatásos forgatókönyvírókkal (a filmet Freud: A titkos szenvedély címen 1962-ben mutatták be). Sartre, aki a női főszerepre Marilyn Monroe-t képzelte el, később könyvvé dolgozta át a művét.
Lemaradtál a tegnapi kultúraadagról? Itt elolvashatod:
