Karl May híres indiánregénye, a Winnetou történetében járunk.
„Most láttuk csak, hogy a szerencsétlen fickó mögött egy dárdát nyomtak mélyen a mederbe, s ahhoz kötötték a nyakát, mégpedig olyan szorosan, hogy a fejét meg se tudta mozdítani. Szája alig háromujjnyira állt ki a vízből, de ha el is tikkadt a szomjúságtól, egyetlen korty vizet sem tudott inni. Azonkívül friss, véres hússal dörzsölték be az arcát, hogy a szúnyogok még jobban meggyötörjék. Kínos helyzetéből képtelen volt magát kiszabadítani, mert kezét hátrakötözték” – szól a történet Szinnai Tivadar fordításában.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A német író többször is megjárta a börtönt, és a rácsok mögött kezdett először történeteken dolgozni. Habár Észak-Amerikába eljutott, a vadnyugaton sohasem járt. Tájleírásai, csakúgy mint a talpig becsületes indián és fehér amerikai hősök, akik regényeit benépesítik, nagyrészt pusztán a fantázia szüleményei. Legismertebb alakja Winnetou, az apacs törzsfőnök, aki May számos regényében megjelenik fő- vagy mellékalakként. A korabeli romantikus elképzeléseknek megfelelően Winnetou testesítette meg a „nemes vadember” figuráját, aki bátor és igazságos, kiválóan lovagol és nyilaz, tud írni és olvasni, számos indián és európai nyelven (angolul, franciául, németül) beszél. Szabadon, szoros kapcsolatban él a természettel, bízik az emberi jóságban és becsületességben, de azért harcra készen várja a gonosz ellenséget, aki bármikor felbukkanhat. A „jó” fehér férfiakat „sápadtarcú testvéreinek” nevezi, de azért tartja a távolságot tőlük. Legjobb barátja, a német származású Old Shatterhand, a történetek elbeszélője, aki a kezdeti rövid ellenségeskedés után hamar Winnetou vértestvére lesz, játssza a közvetítő szerepét az apacs harcos és a fehér kalandorok között.
Winnetou neve a történet szerint annyit tesz: Égő víz. Az elnevezést a szerző valószínűleg Wun-nes-tou, a feketelábúak törzsfőnökének nevéből alakította át, akit George Catlin említ Az észak-amerikai indiánok című könyvében. A karakter inspirációjául azonban egy másik törzsfőnök, a pauni Petalesharo, más néven Fehér Farkas szolgálhatott, aki sürgette a békekötést a fehérekkel, és próbálta elkerülni az emberáldozatokkal járó konfliktusokat. Petalesharo életében is jelen volt egy Old Shatterhand-szerű figura, Frank North őrnagy, aki az amerikai hadsereg megbízásából felderítőket képezett a pauni törzs tagjaiból. Nem bizonyított, hogy Karl May ismerte volna a pauni törzsfőnök történetét, az viszont biztos, hogy sokat olvasott hasonló történelmi alakokról.
Az író pacifista és humanista nézetei mellett keresztény hitét is belevitte indiántörténeteibe – halálos ágyán például maga Winnetou is megvallja, hogy áttért a kereszténységre. Ezeket a részeket az 1966-ban készült, Szinnai Tivadar-féle magyar fordításból gondosan kigyomlálták. Főhősként a hős apacs főnök a háromkötetes Winnetouban (1883), illetve folytatásában, a Winnetou örökségében (1910) jelenik meg, emellett felbukkan többek között az Old Surehandben, Az Ezüst tó kincsében, A sivatag szellemében és A Medveölő fiában is.
Bár a kritika gyakran sekélyesnek, leegyszerűsítőnek és giccsesnek bélyegezte Karl May műveit, sőt még plágiummal is megvádolták, a siker nem maradt el. Az indiánregényeket harminc nyelvre fordították le, és 200 milliónál is több példányban adták el világszerte, ezzel ő vált a legnépszerűbb német íróvá. Albert Einstein, Heinrich Mann, sőt Adolf Hitler is szívesen olvasta könyveit. A náci vezérre állítólag nagy hatással volt a nem árja Winnetou alakja és szellemisége, olyannyira, hogy Albert Speer azt javasolta a történészeknek, hogy amikor Hitler hadászati munkásságáról írnak, vegyék figyelembe Karl May hatását is. 1943-ban a papírhiány ellenére 300 ezer példányban nyomtatták ki a Winnetout, és kiküldték a frontra a katonák számára tábori olvasmánynak. Ez nem tett jót a szerző hírnevének. Az 1912-ben, jóval a nácizmus születése előtt elhunyt May egész életében Hitlerével gyökeresen ellentétes világnézetet vallott magáénak, egyes értelmezői mégis a fasizmus előfutárának kiáltották ki, és megvádolták, hogy műveiben a fehér karakterek a német felsőbbrendűséget hivatottak képviselni.
A Winnetou-kultusz ettől függetlenül azóta sem hagyott alább. Németországban régóta nagy hagyománya van a szabadtéri Karl May-fesztiváloknak, melyeken élő színpadi előadásban elevenítik meg a regények világát. Az első fesztiválra – amelyen May özvegye is részt vett – 1938-ban Rathenbergben került sor. Ma Elsprében és Bad Segebergben rendezik a legnagyobb hasonló összejöveteleket. Idehaza a 2012-es Szegedi Szabadtéri Játékokon vittek színre egy Winnetou-musicalt, melyben a hős indián szerepében Ganxsta Zolee rappelt a közönségnek. A zenés átdolgozás egyébként sem idegen Karl Maytól, első ízben ugyanis még ő maga próbálkozott egy Winnetou-opera létrehozásával, ami azonban nem készült el, és az író hagyatékában sem maradt fenn.
Már az 1920-as években készültek (de nem maradtak fenn) némafilmek Karl May történeteiből. Az 1960-as évektől a nyugat-német és kelet-német filmesek egymással versenyezve próbálták a mozivászonra adaptálni az indiántörténeteket. Az NSZK változatban a francia Pierre Brice alakította Winnetout, szereplésével összesen tizenegy mozifilm és két tévésorozat készült, többségük Harald Reinl rendezésében. Brice mellett olyan színészek bukkannak fel ezekben az alkotásokban, mint Mario Adorf, Lex Barker vagy éppen a fiatal Terence Hill. A jugoszláv koprodukciónak hála a vadnyugati tájat főként horvát helyszínek, köztük a Pitvicei-tavak vidéke szolgáltatta a filmeseknek.
Az NDK-s indiánfilmek többségében a szerb származású Gojko Mitić játszotta a főszerepet, aki korábban épp a rivális nyugat-német produkciókban volt kaszkadőr és bukkant fel kisebb szerepekben. A közhiedelemmel ellentétben Mitić sohasem volt Winnetou a filmvásznon, mindegyik filmben más-más indián karakter bőrébe bújt, melyeknek nem sok közük volt az irodalmi alapanyaghoz. Mind Brice-t, mind pedig Mitić-et elkísérte az így szerzett hírnév későbbi pályáján. A francia színész mindkét említett fesztiválon évekig játszotta híres szerepét a színpadon, Mitić pedig 1992-től kezdődően másfél évtizedig szerepelt a Bad Segeberg-i játékok műsorában, ezúttal már ténylegesen Winnetou alakját magára öltve.
Az első magyar fordítás 1904-ben jelent meg Szekrényi Lajos fordításában, Winnetou, a vörös gentleman címmel. Ezt követte az 1927-es Kosáryné Réz Lola-féle fordítás, mely máig a legteljesebb magyar nyelvű kiadásnak számít. Leghíresebbé mégis az említett Szinnai-féle változat vált, mely azonban jelentősen eltér May eredeti műveitől. Szinnai nemcsak lefordította, de nyelvileg és történetelemeiben is alaposan át is dolgozta May történeteit a szocialista ifjúság számára. A sikert látva nem véletlen, hogy Zórád Ernő rajzaival képregény és diafilm formájában is megjelent idehaza Winnetou története. Utóbbit használta fel a L’art pour L’art társulat mint „izgalmas kalandvetítést” legendás előadásához és a belőle készült lemezhez.
Elszalasztottad a tegnapi kultbait-sztorit? Itt elolvashatod:
