Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nadrágzsebben felejtett üres zacskó, a százas papír zsebkendő az ágy alatt mind tudattalan segítségkérés lehet. Az eheti Kettős látásban Tari Annamária klinikai tapasztalatain alapulva a drogfüggőségről beszélgetünk. Tari-Horváth a drogokról, 1. rész.
Az idei szenvedélyek napjának fő üzenete az volt: a világ drog nélkül vicc. Mi az, ami minden drogban közös?
Tari Annamária: Az, hogy veszélyesek a függőség kialakulását tekintve, még akkor is, ha a THC (marihuána) használatánál pl. a pszichés kötelék alakul, nem pedig kémiai függés.
Az általános klinikai tapasztalat, hogy majdnem mindenki azt érzi: nála a kontroll, akkor hagyja abba, amikor csak akarja. De nyilván nem mindegy, hogy egy már súlyos függő szájából hangzik el a „bármikor tiszta leszek”, vagy attól, aki átmeneti kíváncsiság vagy feszült életszakasz miatt epizodikusan nyúlt valamilyen szerhez.
Mi a drog, ki a drogos?
Tari Annamária: A drog megnevezés pszichoaktív szerre utal, ami módosítja a tudat működését. A felosztásuk többféle, vannak kemény és lágy drogok, természetes alapú és szintetikus szerek. Függőség akkor alakul ki, ha a drog használata állandóvá válik, a mennyisége fokozatosan emelkedik, hiánya elvonási tüneteket okoz, beszerzése a napi legfontosabb feladat, egyszóval, ha az élet köré szerveződik. Sokszor előfordul, hogy például a hétköznapok egyetlen örömteli pontja a közös szívás a barátokkal, és ha már napközben is csak erre gondol valaki, akkor azért jó eséllyel indul a függőség felé, vagy elérte már.
Különbséget kell tenni könnyű és nehéz drogok között, mert a hatásuk és a hiánytüneteik súlyossága, visszafordíthatatlansága, a néha életveszélyt vagy halált okozó tulajdonságaik között komoly eltérés van.
Gergő, amikor az alkoholizmusról beszélgettünk, elmondtad, hogy ott a kontrollvesztést az emberi lét megsemmisülésének tartod: hogy látod ezt a drogozás esetében?
Horváth Gergely: A társaim még a gimnázium idején elhívtak egyszer józannak. A józan volt az őr, miközben ők repülésre vártak; ez egyfajta baráti joint-venture volt. Érdekes volt látni, ahogy már a viszonylag könnyű drogoktól is felborultak a viszonyok, és a nagy mosolygások és parttalan röhögések dacára kifordultak magukból, ha még oly szórakoztatóan és szerethetően is. Ezek olyan utazások, amelyekre a magam részéről nem vágyom, mert számomra önfeladást jelentenek, és nehezen veszem, ha egy pillanatra is kicsúszok a kezeim közül. És ahogy megfigyeltem, személyiségenként és anyagonként más és más a hatás, de az, hogy tudatosan egy másik, a ráhatásom nélküli tudatállapotba vágyom, szerintem kockáztatja az emberi méltóságot.
A 'bármikor be tudom fejezni' illúzióról szintén szó esett az alkoholizmusnál is. De ha már klinikai tapasztalatról van szó, Annamari, az azt jelenti, hogy az illető segítséget kért. Ha azt gondolja, abba tudja hagyni, akkor miért kér segítséget?
T.A.: Akik komolyan rászoktak valamire, azok sok esetben már csak az utolsó percben nyúlnak segítség után, és sajnos a függőség természete miatt sok esetben csak felszínes igénnyel. Ilyenkor elég hamar kipörögnek a kezelőhelyről, és folytatják a szerhasználatot. Aki valóban le akar szokni, annak elég erős elhatározásra, kitartó erőfeszítésekre és türelemre van szüksége. Nagyon fontos az is, hogy eléggé szeresse önmagát, hogy tényleg élni akarjon, és ne egy olyan világot építsen önmaga köré, ami nem a valóság.
Előfordul, - és ezek nehéz helyzetek - hogy a család inkább csak gyanakszik, miközben nem veszi észre az árulkodó jeleket, tehát "vak" a valódi problémára, mégis szakemberhez viszik pl. a fiatalt. Alkoholra gyanakodnak, miközben a valóság esetleg a party-drogok használata. Sokszor tehát a szülők vagy a családtag tudattalan szorongása, félelme olyan erős a drogozástól, hogy tényleg pszichés vakfolt alakul ki, amely megvéd a legfélelmetesebb tény felismerésétől.
Mik a jelek, amelyekre már illik felfigyelni?
T.A.: THC esetében például a szem körüli rózsaszínes karikák, vagy szintetikus szereknél a felpörgés, kokainnál a sűrű "náthás jelek" eléggé önmagukért beszélnek. Ha egy tinédzser rendszeresen bulizni jár, ami egy életkorral természetes életforma, de aztán általában 10-12 órát alszik, és utána kicsit furcsán viselkedik, visszahúzódik a szobájába, nem nagyon kommunikál, nincsenek történetei arról, kikkel és mit csinált, akkor érdemes azért kicsit elgondolkodni.
Nem csak azért, mert feltétlenül droghasználat van a háttérben, hanem azért, mert a családi érzelmi rendszer nem jó, ha ekkora hiányokat termel. Vannak, akik évekig tudják titkolni a környezetük elől a valóságot. És amikor kiderül, akkor már elég veszélyes és nehezen restaurálható a helyzet.
Párkapcsolatokban is jellemző, hogy valaki el akarja titkolni a másik elől, hogy drogozik?
T.A.: Inkább talán az a gyakoribb, hogy a kapcsolat elején mindketten csinálják, de az egyikük abbahagyja, a másik nem, és akkor derül ki, hogy a drog valójában "kötőanyag" volt-e a kapcsolatban, vagy anélkül is működnek együtt. De előfordul az is, hogy a szerelem kezdetén ez egy „jelentéktelen” dolognak látszik, ami időleges és sokszor egy nő beleesik abba a csapdába, hogy „rossz szokásként” kezeli, amiről egyébként megbeszélik, hogy majd abbahagyja a másik. Sokszor azonban ez az „abbahagyás” késik, magyarázatok és ígéretek hangzanak el, ami nem jó jel.
Azért egy olyan karakterű ember, aki tulajdonképpen már szorong a saját függőségétől, de változtatásra képtelen, gyakran hagy "tudattalan kommunikációs jeleket". Ilyenkor lehet találni mosás előtt a nadrágzsebben kis zacskót üresen, százas zsebkendőt elhasználva az ágy mellett. Ilyenkor ez valójában egy tudattalan érzelmi közlés, segítségkérés, amit érzelmileg persze nehéz kezelni, de értékelni kell, nem pedig kihallgató tisztet alakítva vallatni az illetőt. Attól általában mindenkinek elmegy a kedve mindentől, főleg attól, hogy tényleg őszinte legyen. A lebukás sokszor indulatokat kelt és nem biztos, hogy jó perspektívát rajzol a leszokás irányába.
Mennyire lehet kizáró ok egy kapcsolatban, ha kiderül, hogy a partner valamilyen anyagot használ?
H.G.: Az anyag használata a mi kultúránkban egy keményebb jelzése annak, hogy a társnak a másik mellett annak küzdelmeit is fel kell vállalnia. Ezt csak nagy ember-, valamint életismerettel lehet megtenni, mert nagy veszélye van annak, hogy belecsúszunk az önkéntes megmentő általunk kreált szerepébe.
Gergő, el tudod képzelni, hogy kapcsolatokban csak tudattalan jelekből derüljön ki egy ilyen probléma?
H.G.: Inkább azt hiszem el, hogy sokáig el lehet odázni a felismerést, és ez minél később következik be, annál drasztikusabb következményekkel jár. Az a csapdahelyzet, hogy ha egy ideig nem veszünk tudomást a jelekről, ha nem szembesítjük magunkat azzal, hogy mi történik a másikkal, akkor egy ponton túl már akkor is a saját áligazságunk megtartásáért küzdünk, amikor csak a vak nem látja, mi a helyzet. Vagyis: összeadódnak a személyiségproblémák, szerintem.
A következő részben arról beszélgetünk Tari Annamáriával és Horváth Gergellyel, hogy a drogfüggés a személyiségben milyen változásokat okoz, működnek-e az érzelmi érvek, ha egy drogfüggő barátunknak segíteni szeretnénk, hogyan is működik az elvonókúra, és hogyan hat egy drogfüggő emberre, ha egy barátja meghal.
