A fenyegető munkanélküliség, az egzisztenciális szorongások bizonyítottan egészségkárosítóak. A hajszoltság a reménytelen lelkiállapotot konzerválja. Tari Annamáriával és Horváth Gergellyel arról beszélgetünk, hogy miért egyre több a depressziós ember, és egyáltalán ki számít depressziósnak.
Múlt heti hír, hogy a depresszió jelenti a leggyakoribb egészségi problémát több EU tagállamban. Miért nő ilyen rohamosan a depressziósok száma?
Tari Annamária: A depressziónak sok fajtája van, a kialakulásuk is eltérő, léteznek genetikai, neurobiológiai, pszichoszociológiai és pszichológiai elméletek. Kezelése során a beteg élettörténetét, családi és rokoni környezetét, személyisége működését vizsgálják. Sokszor látjuk, hogy valamilyen krízis, probléma, negatív eseményre adott reakcióként jelentkezik.
A köznapi szóhasználatban már nagyon elterjedt a „depis vagyok”, ez nem feltétlenül a betegségre utal, inkább a nehéz időszakokban átélt rosszkedv szinonimája. A tényleges klinikai betegség komoly probléma, kezelést igényel. De alapvetően a fogyasztói társadalom működése jobban aktiválja az arra hajlamos embereknél a tünetek megjelenését. A hajszoltság, a kilátástalan életperspektívák csak akkor élhetők meg viszonylag elfogadhatóan, ha valakinek az énereje és az önértékelése a helyén van. Vagyis képes azt gondolni magáról, hogy nem kiszolgáltatottan sodródik, hanem a kezében tartja az élete feletti kontrollt.
A letargia már depresszió?
Tari Annamária: "Nem szabad összekevernünk a „depis hangulatot” a klinikai depresszióval. Ez utóbbi a hangulatzavarok körébe tartozó betegség. A normál pszichés állapothoz képest a legnagyobb eltérés a hangulat változása, szomorúság és reménytelenség érzés, lehangoltság vagy kétségbeesés érzése jellemezheti. Előfordulhat ingerlékenység, feszültség, elvész az örömérzés, és az érdeklődés olyan dolgok iránt, melyek régebben fontosak voltak.
Gyakran látunk alvászavarokat (nehezen elalvás, éjszaka közepén felébredés forgolódással, korai ébredés visszaalvási képtelenséggel), étvágytalanságot, fogyást, meglassulást motorikusan és a beszédben is.
Az értéktelenség érzése és a bűntudat gyakori, a betegek arról számolnak be, hogy elvesztették önbizalmukat, félnek a kötelezettségeiktől, reménytelennek és kétségbeejtőnek látják az életüket. Sokszor megjelenik a halál vagy az öngyilkosság gondolata, a szexuális késztetés csökken vagy eltűnik."
Horváth Gergely: A sikeresség látszatára vagyunk belőve, vagyis bármilyen nem produktív állapot egy - valós vagy vélt - versenyhelyzetből való kizuhanás érzetét keltheti. Az idő és az elvárások közös sodrában próbálunk helyet és értelmet találni magunknak, de sem az idő, sem az elvárások nem nagyon tolerálják, ha toporgunk. Pedig szerintem a toporgás olykor jó lehet, arra való, hogy megérlelődjön egy döntés bennünk. Persze nyilván egy határig jó, de a depresszió talán az az állapot, amikor nincs meggyőződésünk semmiben. És ha nincs, ki kell, hogy alakuljon. Ami viszont idő, és türelem. Ezt többnyire nyilván nem a pirula segíti, de a pirulagyár is türelmetlen a saját profitját illetően, tehát egy hervadt mosolyon már simán segíthetsz, vény nélkül.
Ha volna több lehetőségünk toporgásra, akkor szerintetek kevesebbszer kellene átélnünk időszakos válságokat?
TA: A legfontosabb dolgok egyike lett a mai életünkben az, hogy valóban néha átgondoljuk a dolgainkat, és döntéseket hozzunk. A fenyegető munkanélküliség, az egzisztenciális szorongások már bizonyítottan egészségkárosítóak, különösen ha hosszú időn keresztül állnak fenn. Az életforma és az általa megkövetelt létezési mód, ami ezt a reménytelen lelkiállapotot konzerválja, törvényszerűen torkollik depresszióba, ami viszont már az immunrendszer működését rontja (és egyéb betegségek megjelenéséhez is vezethet).
Sok függ attól, hogy például valaki az életében krónikusan jelenlévő stresszt hogyan kezeli, tehát az alkalmazott megküzdés adaptív vagy nem adaptív jellegű. Az előbbihez tartoznak azok a megoldásmódok, melyek a váltást, változtatást célozzák, vagyis az aktív döntés és konfliktusmegoldás. A nem adaptív stratégia viszont a tudatmódosító szerek (alkohol, drog, gyógyszerek) alkalmazása, ami valójában nem segít, hanem csak konzerválja a meglévő állapotot. Ha a munka és az egzisztencia feltétlen elsőséget élvez, az gyakran kedvez az önsorsrontó megoldásoknak, miközben komoly befektetéssel ugyan, de a helyzet megváltoztatható lenne.
Bipolaritás
A bipoláris kórképpel korábbi cikkeinkben foglalkoztunk. A mániás-depresszióként is ismert zavar a pszichológiai és testi működések olyan központi szabályozási zavara, amely kóros hullámzásokhoz vezet a hangulati élet, a pszichés és testi energiák, a gondolkodási folyamatok valamint a közösségi alkalmazkodás terén. „A mániás állapot messze rosszabb a hagyományos depressziónálNincs alvás, teljesen megváltozik az ítélőképesség - benne lenni olyan, mintha valami álomban mászkálna az ember. Rendes létezésemben én sem értem azt a magamat” –meséli cikkünkben egy bipoláris lány.
Hogyan? A körülményeinket, amelyek az egzisztenciális félelmeket okozzák, ritkán tudjuk megváltoztatni.
TA: Az ilyenkor kialakított ideológia, például a család fenntartása olyan szorongáskeltő teherre utal, ami - látszólag racionálisan - nem teszi lehetővé az élettér módosítását, miközben az ezért esetlegesen megfizetett ár – a betegség - sokkal nagyobb. A befelé fordulás és a szociális izoláció mind olyan faktorok, melyek nem kedveznek a személyiség énerejének a mobilizálásában, és nem vezetnek jó prognózis felé.
Ha a depresszió jelei belesimulnak a hétköznapokba, és állandó személyiségjellemzővé válnak, akkor olyan csapdahelyzet alakul ki, amiben az egészség rovására történik a túlélés minden perce.
A fogyasztói társadalom egyik jellemző személyiségképe, a workaholic (munkaalkoholista) karakter, akinek a munkája a drogja, szabadságra ritkán vagy sohasem megy, cégvezetőként munkatársait egyrészt a végletekig hajszolja, másrészt intoleráns és irritált a szociális, emberi tényezőkre, melyekben a feladat késleltetését, hanyagolását, devalválását érzékeli.
Ezek a tünetek egy arra fogékony személyiség esetében az egzisztenciális stressz, a kiégés, az érzelmi kifáradás következtében jelennek meg, és nem csak az értelmiségi rétegben. Az egyre növekvő mennyiségű munka olyan mennyiségű pszichés energiát von el, ami a munkatársi és a magánéleti kapcsolatok érzelmi viszonyaiban jelentkezik. Szóval a depresszió úgy is jelen lehet, hogy nem a klasszikus tüneteket látjuk, hanem annak következményeit.
HG: El kell fogadnunk, hogy szükségünk van időre. A válságaink egy része szerintem abból jön, hogy rossz döntéseket hozunk, aminek két fő oka van: az egyik az, hogy nincs időnk átgondolni a történéseket, a másik, hogy ezeket a történéseket stabil világnézet hiányában nem is tudjuk elhelyezni, helyesen értelmezni. A bámészkodás még nem depresszió, de abból, hogy mások annak minősítenek ezért, könnyen következhet egy megzuhanás.
Gergő, szerinted ha valaki elhatározza, hogy mostantól elég időt szeretnék arra szánni, hogy tudjak mérlegelni, dönteni, és aszerint folytatni mindent, akkor hogyan kezdjen hozzá? Hogyan szerezzünk magunknak időt?
HG: Kimondtad a kulcsszót: egy döntés. Egy döntés arról, hogy legelőször is: megállok. Megállok, körülnézek (vagyis átgondolom a velem történteket), aztán irányt módosítok. Ebben a gondolkodási időben pedig célszerű némi csendhez is jutni, hogy a külső zajok helyett a saját gondolataink és indíttatásunk érlelődjék meg. Egyébként - és ez számomra sokáig okozott problémát - a "megtérés" kifejezés a Bibliában is valami ilyesmi pillanat: az értelmünk megújítása, és egyáltalán nem feltétlenül kell misztikus látomásokba esnünk.
Folytatjuk.
A 2. részben arról beszélgetünk, hogy az anyagi helyzet és a depresszió közt van-e közvetlen összefüggés, hogyan segítsünk a depressziós barátunkon, családtagunkon, és egyáltalán meg lehet-e előzni a depressziót.
Fotó: Gabriela Camerotti
