Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Advent első vasárnapján, a hajnali, harapós hidegben tömegek indultak útnak, hogy énekükkel előkészítsék a Fény születését. A téli, hajnali szentmisék, a roráték hagyománya egy máig velünk élő, ősi szokás, mely több mint ezeréves múltra tekint vissza.
Régen aranyos vagy angyalos miséknek nevezték a rorátékat, melyek egy különleges középkori rituálét éltetnek tovább. A roráté hagyománya egyedülálló módon csak magyar nyelvterületen élte túl az ezredfordulót.
Már a 8. században szokássá vált a karácsonyi ünnepkör idején hajnali szertartásokkal készülni Krisztus születésére. Kezdetben a karácsony előtti héten, majd a kereszténység elterjedésével már kilenc napon keresztül mutattak be napfelkeltekor szentmiséket a katolikus templomokban. A középkori hagyományok szerint ekkor énekelték az Ó-antifónákat is.
Végül megszületik a Fény…
És nem csak jelképesen, hiszen éppen Jézus születésének ünnepe az az időszak, amikor végre egyre hosszabbá válnak a nappalok is. A hajnali misék a napfelkeltére várakozva egyfajta különleges szimbólumrendszert követve maradtak a mai napig elterjedtek a Kárpát-medence római katolikus templomaiban. A hajnalhasadásra időzített szertartásnak meghatározott üteme van, a nevét is az ekkor szokásos énekről kapta. A Rorate coeli kezdetű népének magyar fordításban azért fohászkodik, hogy harmatozzatok, egek, s jöjjön el a Megváltó.
Máriával együtt várakoznak
Az utolsó adventi napok a katolikus egyház kiemelt liturgikus időszaka. A laudes zsolozsmájában ilyenkor éneklik a Mária hálaénekéhez tartozó úgynevezett Ó-antifónákat. Minden napnak külön antifónája van, amelyekben a Megváltót különböző neveken nevezik az Ószövetségben jelölt formákon.
Bölcsesség, Adonáj, Jessze termő ága, Dávid kulcsa, Fölkelő nap, Népek nagy királya, Emmanuel – a sok név mind ugyanarra a személyre vonatkozik, a karácsonykor születő Krisztusra.
Bár az adventi kora reggeli szentmisék a középkori Európában mindenütt elterjedtek voltak, a szokás egyre inkább kikopott, pár száz éve is már csak az Osztrák–Magyar Monarchia országaiban ünnepelték a karácsonyi előkészületeket ebben a formában. Napjainkra a roráté misék még szűkebb területen maradtak meg élő szokásként, ám a magyar nyelvterületeken minden egyes katolikus közösség évről évre elindul a reggeli, fagyos hidegben a templomba a különleges laudesre.
Jelenleg hazánkon kívül csak Csehország, Lengyelország és Horvátország egyes templomaiban éneklik a decemberi reggeleken a Rorate coelit.
A szokás a karácsonyt megelőző napok miserendjéből alakult ki. A II. vatikáni zsinat előtti időben ugyanis a hajnali misék még általánosak voltak, s a karácsonyi ünnepkör közeledtével a Mária-tisztelet köré épültek.
Mivel két olyan imával, a Gloriával és a Credóval fogták közre a magyar néphagyományok szerint ezt a miserészt, mely az egyház általános adventi szokásaival nem egyezett, speciális engedélyre volt egy idő után szükség ahhoz, hogy a hazai rituáléknak megfelelően, egyházjogilag is megmaradhasson ez az ünnepi esemény.
A Szentszék 1896-ban Pannonhalmának, 1958-ban pedig a Budapest–Esztergomi Főegyházmegye számára is engedélyezte ősi szokására hivatkozva külön kiváltságként a rorátékat. De nem csak a vallásgyakorló embereket, jeles költőinket és íróinkat is megihlette a szertartás. Álljon itt a számomra egyik legszebb, hogy lelkünk ünnepi díszbe öltözhessen, mire megszületik a Fény.
„Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba, s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: »Harmatozzatok égi Magasok!«” – Fekete István: Roráté, részlet
