Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A karácsonytól azt várjuk, hogy a reklámokban oly szemléletesen bemutatott béke, meghittség és szeretet automatikusan érkezzen meg az ajándékokkal együtt, és végre ne legyen veszekedés. A valóság azonban cseppet sem mesebeli. Egy olyan családban, ahol konfliktusok lappanganak, elég nagy az esély, hogy azok az ünnepekkor felszínre is törnek, tönkretéve a gyerek újabb karácsonyát. Hogy lehet így élni?
Nehezen. Anna 31 éves, de a mai napig emlékszik rá, ahogy minden karácsonyt a fürdőszobában ülve töltött könnyek között. Minden évben azt várta, hogy a Jézuska hoz valamiféle megváltást, de úgy néz ki, az angyalok nem kapnak felhatalmazást az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak kezeléséhez. Egyik évben sem érkezett meg a vágyott béke, helyette üvöltözés töltötte meg a házat már a készülődés napjaiban is. Az apja félrészegen faragta a fát a talpba, az anyja napok óta pattanásig feszült idegekkel főzte durcásan az ünnepi menüt. Anna próbált segíteni, de ha valamit nem jól csinált, már csattant is a pofon az arcán. Visszahúzódott hát. Óvatos lett, bizalmatlan, étvágytalan. Szenteste ott roskadozott az asztal minden földi jótól, a szülők mosolyogtak, a csengő csilingelt, a rokonok nevetgéltek, Anna meg csak arra tudott gondolni, hogy vajon milyen színe lesz a halászlének, amikor a stressztől fél óra múlva visszahányja.
Ne legyenek illúzióink. Sokkal több gyerek tölti így ma is a szentestét, mint gondolnánk. Éppen ezért beszélgetünk Gergely-Hevesi Barbara pszichológussal, Sulinyugi gyerektrénerrel. Arról, mégis mi zajlik le ilyen esetekben a háttérben, mit lehet tenni, ha bántalmazott gyereket látunk karácsonykor, no és akkor, ha mi magunk sosem hevertük ki a régi traumáinkat.
A felfokozott várakozást csalódás követi
Ha egy család alapvetően diszfunkcionálisan működik, akkor ez nem fog megváltozni karácsonykor. A mindennapokban is jelen vannak a problémák. Az ünnepek alatt jobban észrevehetőek a nehézségek, hiszen közösen karácsonyozunk, és még erőteljesebben megmutatkozhat, ha valami nincs rendben. Ráadásul egyfajta csodát vár felnőtt és gyerek is attól, hogy épp ünnepelünk. „Ez inkább a társadalmunkban van jelen, és hatással van gyerekre és felnőttre egyaránt – jegyzi meg a szakértő. – Van egy idillisztikus karácsonyi várakozás bennünk, azt várjuk, hogy az ünnep békés, konfliktusmentes és nyugodt legyen, miközben a konfliktusok az életünk részei. Nem kitörölhetők, és nem is lehet ez a célunk. Az nem mindegy, hogyan kezeljük őket.” Az elvárásaink nem életszerűek, hiszen ugyanazokkal a családtagokkal vagyunk, sőt mi sem cserélődünk ki, saját magunk leszünk karácsonykor is. Azok a problémák, amikkel a mindennapokban küzdünk, jönnek velünk, akkor is, ha kicsit békésebb lelkiállapotra vágyunk. A gyerekek pedig amúgy is szeretnének békésen és biztonságban élni, ez nem egy különleges igény részükről.
Nem akarom hallani
Mindannyian láttunk már fülét befogó gyereket, aki így próbálja kizárni szülei veszekedésének hangjait. Ugyanakkor fontos különbség van egy éppen kipattanó vita és az állandó konfliktusok között. Alapvetően ha egy gyereknek van egy stabil érzelmi alapja, szeretetteljes közegben nő fel, akkor egy-egy normál keretek között zajló családi veszekedés valószínűleg nem fogja kibillenteni a lelki egyensúlyából, legalábbis nem lesz nagy hatással rá – jegyzi meg Barbara. Ám ha a karácsonyi veszekedés a stabil alap nélkül érkezik, és amúgy is nehezen működik a család, az abban élő gyerek egyes alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, például nem érzi magát biztonságban, akkor ez is csak fokozza a gyerek érzelmi instabilitását.
Hogyan tudjuk minimalizálni a konfliktusokat?
Amikor a család összegyűlik, és a szokásos évi összeveszés venné kezdetét, talán már el is késtünk a békítgetéssel. Előre kéne tervezni... Na de hogyan? Nem könnyű éven vagyunk túl, az elmúlt időszak szépen megtépázta az erőforrásainkat, amitől lehet, hogy feszültebbek, kimerültebbek vagyunk – teszi hozzá a pszichológus. Ilyenkor még nehezebb alkalmazkodni, vagy egy társasági konfliktust asszertíven megoldani. Ugyanakkor fel tudunk készülni a nagycsaládos találkozóra.
Az első lépés az, hogy magunkat rendbe rakjuk, számot vetünk a gyenge pontjainkkal, azzal, hogy mitől leszünk feszültek és hogy hogyan tudunk ezzel megküzdeni. Próbáljunk meg feltöltődni, végezzünk olyan tevékenységet, ami örömet okoz, kikapcsol, ami feltölti az energiaraktárainkat. Ha tudjuk, hogy vannak feladatok, amik idegesítenek, leszívnak, próbáljuk őket delegálni, elkerülni, szűrjük ki előre a stresszforrásokat. Ehhez azonban tudnunk kell, mitől leszünk feszültek, és tudnunk kell nemet mondani. Tudatosságra van szükség, hogy tisztában legyünk vele, éppen hogy vagyunk. Ha kimerülten, akkor ehhez igazítsuk az elvárásainkat, akár a szervezésről van szó, akár a jelenlétünkről, ne várjuk el magunktól, hogy mindenkire mosolyogjunk.
A gyerekünknek is beszélhetünk arról, hogy most épp fáradtak vagyunk vagy feszültek – persze nem úgy, hogy egyfajta ventilációs felületként használjuk őt és a vele való beszélgetést, csak annyira, hogy megértse, nem ő a hibás a kialakult helyzetért, a stresszért. Egy ilyen beszélgetésnek nem az a célja, hogy szülőként megnyugodjunk, hanem hogy a gyereknek elmagyarázzuk, miért úgy viselkedünk, ahogy. Éppen ezért ilyenkor nem a gyerek felelőssége, hogy a szülőt megnyugtassa: a felnőttnek kell azt mondania, hogy igen, most ez a bajom, de meg fogom oldani, meg fogom nyugtatni magam. Ha viszont függőséggel vagy más mentális zavarral küzdünk, esetleg a családunkban megjelenik a bántalmazás valamely formája, akkor természetesen ezek az iránymutatások nem lesznek hatékonyak. Kérjük a családtagjaink, barátaink támogatását, és keressünk segítséget, például önsegítő csoportot vagy szakembert.
A sírás is megnyugtat
A felnőtteknek sokféle megküzdési stratégiája lehet, de mi a helyzet a gyerekeknél? Vajon nekik is van ilyen készletük? „A gyerekek tanulnak a felnőttektől – magyarázza Barbara. – Mi mutatunk példát nekik a nemet mondásban, a saját igények képviseletében, a stresszkezelésben. A Sulinyugi programmal osztályokhoz járunk ki, és a gyerekeknek azt tanítjuk, hogy vegyék észre, mikor feszültek, és legyen ott egy kis eszköztáruk, amiből tudnak válogatni, hogy megnyugodjanak. Ők is le tudják vezetni a feszültséget, a különböző módszerek tanulhatók – például lehet egy olyan sarok a lakásban, ahová elvonulhat a gyerek, és akkor nem a testvéreit kezdi szekálni.”
Az automatikus viselkedésmódok persze náluk is megfigyelhetők: feszültséglevezető például a sírás, ami csökkenti a kortizolszintet, ám vannak olyan viselkedések is, amelyek ártanak: a gyerekek a falba bokszolnak vagy odavernek egyet. Ezek helyett érdemes biztonságosabb eszközöket találni, de ehhez kell a felnőttek iránymutatása, magyarázata, példamutatása. Közösen kipróbálhatjuk a gyerekekkel a hasi légzés technikáját, a progresszív relaxációt vagy akár csak az arcunk hideg vízzel való megmosását.
Nem a gyerek felelőssége, hogy megmentse magát
Mindannyian szeretnénk tanácsot adni annak a gyereknek, aki úgy nő fel, hogy a család súlyosabb problémákkal küzd, valamelyik szülő függő vagy mentális problémái vannak. Vajon mit üzenne a pszichológus a cikk elején szereplő képzeletbeli, de nagyon is valós Annának?
Nos, a pszichológus szerint ez a gyerek valószínűleg az egész évet így éli, élte meg, és ez nagyon bizonytalan helyzetet teremt, hiszen éppen a biztonság iránti igénye nincs kielégítve: kiszámíthatatlan, mi fog történni, a szülő mikor lesz megint magánál, mikor nem. Ezek a gyerekek sokkal több felelősséget visznek a hátukon, mint amennyit kéne. Felnőtt szerepbe kerülnek, parentifikálódnak, és ennek is hosszú távú hatásai vannak. Ami nagyon fontos, hogy nem a gyerek felelőssége a helyzet megoldása. Ő azt tudja tenni, hogy segítséget kér, de ez szinte lehetetlen, ha zárt a családi rendszer.
Pontosan ezért van felelőssége a többi felnőttnek a családban: hogy észrevegyék, ha baj van és segítséget kérjenek. Egy olyan helyzetben, amelyben megjelenik az alkoholizmus, ott a gyerek veszélyeztetve van. Az 1997-es gyermekvédelmi törvény pontosan meghatározza, mi a veszélyeztetettség. Az, hogy ő egy diszfunkcionális családban nő fel, annak rövid és hosszú távú hatásai is vannak. Fokozottabban ki van téve a problémáknak, magatartászavarok, felnőttkori szorongásos zavarok, hangulatzavarok léphetnek fel. Azt a stabilitást, azt a biztos pontot, amit egy családnak nyújtania kellene, ő nem kapja meg. Ilyenkor családtagként dolgunk beszélni a szülőkkel, vagy ha velük nem boldogulunk, akkor a gyermekvédelmi rendszerrel. Nem nézhetünk félre. Sokan mégis ezt teszik, mert úgy érzik, ha szólnak, az olyan, mintha feljelentenék a szülőket – miközben a család- és gyermekvédelmi rendszer nem hatóság, és zártan kezelendő jelzést is lehet tenni, amikor a család- és gyermekjóléti szolgálat nem adhat ki semmi olyan információt, ami alapján a jelzést tevőt be lehetne azonosítani. Nyilván ha komoly veszélyeztetettség merül fel, bevonják a hatóságokat, de első körben azt nézik, hogyan tudnak segíteni annak a családnak, az adott gyereknek. Külső segítség nélkül nagyon nehéz változtatni, amikor a család ilyen jellegű problémákkal küzd.
A bennünk élő sérült gyerek felnőttkorban is szót kér
Előfordul, hogy felnőttként is viszolygunk a karácsonyoktól. Ez jelentősen megnehezíti nemcsak az egyéni ünneplést, de azt is, hogy a saját gyerekünk számára minél szebbé tegyük a karácsonyt. „Elképzelhető, hogy pont a karácsony kap egy kiemelt pozíciót, és ezért az illetőnek ellenérzései vannak a karácsonnyal, mert előhívja azokat az emlékeket, amiket ő gyerekként megélt – mutat rá a szakértő. – Akár megmagyarázhatatlan szorongás vagy feszültség léphet fel. Léteznek azonban olyan csoportok, amelyek segítenek ezeket feldolgozni. Az ilyen jellegű problémáinkat sem feltétlenül decemberben fogjuk megoldani, de ez egy olyan dolog, ami nemcsak a karácsonyunkat, de az egész életünket befolyásolja.”
Érdemes rajta dolgozni.
