Korábban szent meggyőződésem volt, hogy létezik, sőt egy szép napon meg is találom azt a férfit, akit a rózsaszín női magazinok csak álompasiként, ideális párként, vagy isten tudja még, hogyan emlegetnek. Az én ideám sem volt piskóta, az elvárások magasak, pontosabban szeszélyesek voltak: az illető legyen mediterrán beütésű, haja fekete – ha lehet, akkor finoman göndör is –, aztán az orra – az fontos – legyen karakteres, és a legapróbb részletek közül a szőrös mellkas sem hiányozhatott. Azon szerencsés nők közé tartozom, akiknek legalább egyszer az életben sikerül belebotlaniuk a megálmodott férfiba, viszont azon szerencsétlen nők közé is egyszerre, akik nem akarnak csak úgy röptében férjhez menni meg gyerekeket szülni – az álompasi odébb állt hát.
Az évek meg elkezdtek telni-múlni, az álomférfiról alkotott kép pedig fakulásnak indult, olyan férfiak mellé sodort az élet, akik messze nem hozták a női magazinos teszt eredményét. Randiztam szőke skandinávval, pirospozsgás egyetemistával, kopaszodó értelmiségivel és gyantázott testű állattal. Volt, hogy kisült valami a dologból, volt, hogy nem, nem is ez a lényeg. A lényeg B. személyében érkezett meg.
Korábban gyakran tettem olyan meggondolatlan kijelentést, hogy xy annyira nem az esetem, hogy legmerészebb álmomban sem tudnám elképzelni, hogy bármit is kezdeni tudnék vele. Aztán ott termett B., az álomképtől a lehető legtávolabbi koordinátákkal rendelkező hím, aki hosszú hónapok keserves munkája árán zúzta mindörökké porrá azt az elképzelést, hogy az én személyre szabott istenemnek ha törik, ha szakad, szőrösnek, göndörnek és nagy orrúnak kell lennie. B. hófehér bőrrel, szőkésbarna hajjal, a sportot csak a televízióból ismerő testtel – mondjuk ki:, durva túlsúllyal – és szabályos orral ütött szöget a szívemben.
B. úgy, ahogy volt, taszított. Nem szerettem a külsejét, ápolatlan férfi benyomását keltette, az ingei mindig gyűröttek és foltosak voltak, gyakran félre is gombolta őket, erőteljes gömbölyödésnek indult pocakja pedig rendszeresen kificcant a nadrágból. A mozgását sem szerettem, túl feminin volt, kicsit megjátszott, testbeszéde szintén túl színpadias, az összegyűrt külső mögött azonban egy nagyon határozott, dolgában biztos férfi lakott. Talán úgy, ahogy van, leszarta a külsőséget, de lehet, hogy lustaságának vagy mérhetetlen igénytelenségének köszönhette, hogy úgy nézett ki, mint akit egyszer már megrágtak, majd visszabüfiztek (Közbevetés: remélem nem olvasod e sorokat!) Agya azonban olyan volt, akár egy online lexikon, mind a mai napig állítom, egy zsenivel volt dolgom. Elég volt egyetlen név, fogalom vagy valami picike támpont, B. enciklopédiaszerűen köpte az információkat.
Nagyon sok időt töltöttünk együtt, ő ugyanis nagyon a fejébe vette, hogy levesz a lábamról. Közeledése kezdetben idegesített, és a legátlátszóbb, legröhejesebb kifogásokra hivatkozva kosaraztam ki rendszeresen, de ő kitartott. Az istenért nem mondott volna le rólam. Hónapokon át csapta nekem a szelet, félelmetesen jó humorával, imponáló műveltségével megtalálta rajtam a kapaszkodót. (Közbevetés: mielőtt bárki azt hinné, egy félistennő írja ezeket a sorokat, az téved, nem páratlan szépségemnek és pengeéles agyamnak szólt a nyomulás, erős ellenállásom volt a vonzódás tárgya, maga a hódítás nehézsége.)
B.-nek köszönhetően megismertem fővárosunk legjobb – és legolcsóbb – éttermeit, a legszínesebb, legérdekesebb programokra, kiállításokra cipelt magával, tökéletes idegenvezető volt, agyával és kivételes humorával nagyon lassan elkezdett célba érni. Nem tudnám pontosan meghatározni, mikor következett be a változás, mintha lopakodva, alattomosan romlott volna el a látásom, nem számítottak többé a foltok az ingen, a kócos haj – és a higanymozgás sem érdekelt már. Arcán és testén fokozatosan felfedeztem a szépet, hófehér, hibátlan bőre, hosszú ujjai, formás lába, helyes sörhasa elkezdett tetszeni. Aztán elkezdett egyre jobban vonzani, végül megszerettem, kicsit talán bele is szerettem. Nem baj, hogy nem volt szép, nekem akkor tényleg ő volt a legszebb.
