Ódor Kristóf, az extrém sportokat „megjárt” sármos szingli színész sztárszerepben a Margitszigeten
Amikor háromezer ember előtt zeng az ember hangja, az megteremti magát „az állapotot” – vallja Ódor Kristóf, a Centrál Színház fiatal tehetsége.
– Hogy az életed a színészmesterségbe torkollott, tán annak is köszönhető, hogy Pécsett nőttél fel. Abban a városban, ahol köztudomásúlag évtizedek óta komoly színházi élet zajlik. Lehet ennek köze a mai Ódor Kristófhoz?
– Inkább annak, hogy hatéves koromtól kezdve zenéltem, így aztán a színpadot elég korán megszokhattam. Igaz, trombitával a kezemben. És persze ott van a szülők által delegált klasszikus út is: édesanyám, aki mellesleg abban az általános iskolában tanított, ahova jártam, rendszeresen szervezett színházlátogatásokat, így aztán sok olyan előadáshoz volt szerencsém, amely már gyerekként is nagy hatással volt rám.
– A serdülőkor is még Pécsett telt. Folytatódott a színház világához való közeledés?
– Abszolút. A Leőwey gimnáziumba jártam, ahol is az első évben mindjárt színjátszókörbe jelentkeztem, az meg külön érdekesség, hogy ma a Leőwey igazgatója a legjobb barátom édesapja. Aztán vége szakadt a pécsi éveknek, a színművészetire jelentkeztem, ahova elsőre ugyan nem vettek fel, ám az Új Színházba mehettem stúdiósnak. Tartott ez addig, amíg el nem mentem másodszorra is felvételizni a színművészetire, immár sikerrel.
– Idestova több, mint 12 éve kezdted a színészi pályafutásodat. Mi volt az első szerep – legalábbis amit te annak tartasz?
– Ez a 12 év úgy igaz, hogy 2007-ben az Alföldi Róbert-rendezte Rómeó és Júliában volt egy pár mondatos szerepem. De ha úgy tetszik, tényleg ez volt az első.
– Említetted, hogy ifjú zenészként is volt már alkalmad ismerkedni a színpaddal. Miben hasonlít, vagy miben különbözik zenészként, illetve színészként színpadon állni?
– Nagyon más. Egyben hasonlítanak: mindkettő irdatlan koncentrációt igényel, azonban talán egy fokkal szigorúbb és kötöttebb zenészként fellépni, már amennyiben klasszikus zenéről beszélünk. A színházban nagyobb a szabadság, befolyásolnak a különféle energiák, de a pillanatnyi állapot és a „pillanatnyi közönség” a kívülálló számára sokszor nem, vagy alig érzékelhetően megenged két előadás között bizonyos apró eltéréseket. Főleg a hangvétel tekintetében.
– Még ha kötöttebb műfaj is a zenélés, azért csak előfordul hangszer a kezedben.
– Manapság már inkább csak otthon pihen, meglehetősen ritkán veszem elő. Ennek persze az is oka, hogy elég hosszú fogszabályzási procedúrán mentem keresztül, ami alatt nyilván nem lehetett trombitálni, így kijöttem a gyakorlatból. Azt persze mindenhol tudták, bármelyik színházhoz is szerződtem Miskolctól Budaörsig, hogy közöm van a hangszerhez, így aztán szinte minden darabba beletették: „Á, te tudsz trombitálni..., akkor tegyük bele!”
– A zenéléssel már párhuzamba állítottuk a színpadot, most vessük össze a tévével, a filmmel. Számodra melyik az igazi?
– Tedd hozzá, hogy még beszélgetős műsort is vezetek a tévében, ami egy harmadik műfaj. Szóval a filmezéssel kapcsolatban kevesebb a tapasztalatom. Szeretem, és szeretnék minél többet filmezni. Azt hiszem, hogy a színház-filmezés arányában olyan 50-50 lenne az igazi. Mindenesetre a filmezés nagyon más, mint a színház, igaz, bármennyire tetszik is, azt nem tudnám elképzelni, hogy csak filmezzek, és ne játsszak színházban. Az azonnali visszacsatolás és a reakciókból származó mindenféle energiák a csak ott, csak akkor, csak most” rettenetesen hiányozna. Egy forgatáson rövid ideig kell koncentrálni adott felvételekre, és a reakció, illetve a visszajelzés is egészen más csatornákon jut el az emberhez.
– A művészvilágban ritka a szabadidő, mármint az, ha valami olyasmi szórakoztatná az embert, ami nem a hivatása. De mégis, ha neked van szabadidőd, mivel foglalkozol legszívesebben? Extremitásokról, hegymászásról is hallani...
– Manapság már, ha úgy tetszik, normális mederben zajlik számomra a sportolás. Oké, edzek, amikor és amennyit csak tudok, de nincs túl sok időm rá. Korábban, ráérősebb időszakban beleálltam az Iron Manbe is, 2016-ban, mindössze fél év felkészüléssel sikerült is teljesítenem. Sajnos nem tudtam leállni. Az Iron Man annyira megviselt, annyira szétszedte az immunrendszeremet, és annyira nem regenerálódtam eleget, hogy a következő attrakció csak kudarccal végződhetett: betegen nekiálltam megmászni a Mont Blanc-t, na ez az, amit nem kellett volna. Háromezer méter felett már elég erősen lehet érezni, hogy nincs elegendő oxigén, én ebben az állapotban kicsivel több, mint négyezer méterig bírtam, aztán összeestem. De vissza fogok menni, az egyszer biztos! Az Iron Man is megvolt, ez is meglesz. Addig is sokat olvasok, sorozatokat nézek, moziba járok, még festegetek is olajjal, akrillal.
– Hogy fér ebbe bele a magánélet?
– Abban az értelemben, ahogy te gondolod, sehogy. Köszönöm, de most jól elvagyok. Sokkal nyitottabb vagyok, azaz többet vagyok a haverokkal. Nézd csak meg, akinek barátnője van, az eltűnik a haveri körből. Aztán ha nincs, akkor megint megjelenik. Nem azt mondom, hogy minden pillanatban egyedül vagyok, de görcsmentesen élek.
– Befelé forduló időszakot élsz?
– Pontosan. A sok bizonytalanság, a kiszámíthatatlan dolgok tömkelege elvezetett odáig, hogy megéreztem, tudni kell elengedni, kiengedni.
– Bonnie és Clyde, Litauszky Lilla és te. Átlóg-e a magánélet a munkába, és viszont?
– Az biztos, hogy nem lehet teljesen kizárni a színpadon mindazt, amit a kémia működtet. Mert ha a kémia megvolt, akkor az meg is marad. Ha valakivel úgy játszol együtt, hogy közben jártok is együtt, aztán meg úgy játszol együtt, hogy már nem vagytok együtt, azért az nem kellemes. Át lehet kattintani az ilyen állapoton, de nem igaz, hogy lazán. Van, aki jobban kezeli az ilyen helyzeteket, van, aki kevésbé. De ez egy helyzet. A teljes függetlenítés nem megy, nekem ne mondja senki. Arra is milliónyi példát láthattunk már a film és a színház világában, hogy egy darab össze is hozhat két embert.
– A Bonnie és Clyde tavaly már futott a Városmajorban, most átkerült egy ahhoz képest gigantikus helyszínre a Margitszigetre. Át lehet „pakolni” egy az egyben, helytől-tértől függetlenül?
– Nyilván kell rajta egy kicsit dolgozni, hogy ekkora térben is mutasson.
– A rendező, Harangi Mária azt mondta, hogy „kamarább” jellegű darabnak gondolta/ gondolja a Bonnie és Clyde-ot.
Ez így van, de játszottam én már a Szegedi Szabadtéri Színpadon is olyan darabban, ami eredetileg nem feltétlenül odavaló volt, ilyenkor kiderül sok minden, és egy jó darabról az derül ki, hogy bárhol képes ütni. Így lesz ez most is. Amikor háromezer ember előtt zeng az ember hangja, az megteremti magát „az állapotot”. Szóval engem rettenetesen inspirál, és tudom, hogy nagy élmény lesz mindenki számára. Én legalábbis mindent megteszek érte.
