A laikus szakács beszivárog mindenhova.
Étlapokat tanulmányoz kihalt mellékutcákban.
Elmegy a végsőkig. Rendel és fogyaszt.
Velence lenyűgöző, ha amúgy bírod a turistákat. De attól még a pizzások biztos csalnak… az unióban engedélyezettnél melegebbre fűtik a kemencét, eltitkolnak alapvető összetevőket, zsugorian tartogatnak valami lényeges fogást, vagy mit tudom én. Ahol mi ettünk – két kis kétszemélyes asztal az utcán, bent egy pult és egy kemence – , ott ez az olasz arcára volt írva. Kihozta, és egyértelműen látszott rajta az önelégültség: na, most gondolkodtok majd, hogy mitől olyan jó.
Talán az olasz liszt áll a háttérben… vagy a hit, hogy nekik ez kézenfekvően sikerül. Mindenesetre, amikor reprodukálni szeretnénk a velencei kagylóst, kis elmélyedéssel kell kezdenünk. Fogadjuk el, hogy úgysem lesz ugyanolyan. Ebbe a szelíd megnyugvásba vigyük bele azt a pozitív attitűdöt, hogy azért állati jó lesz, százszor jobb, mint amit a futár hoz. Vegyük elő a pizza alapreceptet és neki is kezdhetünk.
Pontosabban mégsem. Olyan kagyló kell, amely friss, héjastul – ha nem tudunk szerezni, halasszuk el az éles tesztet a legközelebbi tengerparti nyaralásig. És olyan apartmant béreljünk, ahol van sütő.
Szóval menjünk le reggel a piacra kagylóért (kisebbekre vadásszunk, nem lesz nehéz ügy). Tartsuk vízben, mossuk át többször, hogy ne legyen olyan sós. Készítsük el a tésztát, és tegyük félre kelni. Aztán, amikor már rajta a paradicsomszósz és megy a sütőbe, szórjuk rá a kagylót héjastul, a hanyagság ebben az esetben kifizetődő. Kifele jövet meg kaphat egy kis oregánót a nyakába. Pizzát eszegetni, kagylókat nyitogatni. Ettől elkészül a laikus szakács is.
Na jó, kipróbálhatjátok teszkós kagylóval is.
