Nem szeretem az idő múlását, de elfogadom, főleg, ha az újabb x betöltésekor készült mérleg nyelve inkább a pozitív irányba billen.
A negyvenedik szülinapom nem azért borított ki, mert a negyvennel végérvényesen búcsút inthettem a fiatalságomnak, hanem azért, mert a grandiózus (házibuli 15 fővel) szülinapi bulimat szinte mindenki lemondta. 2020 márciusa ugyanis nemcsak azért fontos dátum, mert beléptem a negyvenesek klubjába, hanem azért is, mert akkor zárt be a világ az első Covid-hullám miatt.
Életközepi válság a világjárvány kellős közepén
Az elején nem volt időm arra, hogy a kerek számon merengjek, mert egyrészt tényleg az elmaradt buli miatt sajnáltam magam (kivételes alkalom lett volna, hiszen utoljára a 30-at ünnepeltem), másrészt aggódtam, hogy mi ez a Covid–19, amiért mindenki a négy fal közé szorul. Aztán viszont a négy fal között töltött órák számával mégiscsak lett időm azon morfondírozni, hogyan is érint engem a 40, sőt időközben a fizikai tünetek is megérkeztek, amik azóta is szépen gyarapodnak az évek múlásával.
Kezdjük a negatívumokkal, hogy mégiscsak pozitív végkicsengése legyen a cikknek
Ami szájhagyomány útján kering arról, mi minden romlik el negyven után az emberem, az mind igaz! Az egyik ilyen a szemromlás. Korábban minimális dioptriájú szemüvegre volt csak szükségem, 3 év leforgása alatt azonban már kell egy a vezetéshez és egy az olvasáshoz, munkához is. A szemész azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, ha kényelmetlen a folyamatos szemüvegcsere, mert 1 év múlva már multifokálisat készíttethetek, olyan gyorsan romlik az ember szeme negyven felett. Mondtam: hurrá!
Természetesen nem csak a szem romlik el a fejen: egyszer csak úgy gondolja az arcunk, hogy ha már úgyis férjnél vagyunk és szültünk is egy-két gyereket, akkor biztosan nincs sok funkciója a feszes bőrnek, úgyhogy nyugodtan be lehet hódolni a gravitációnak. És meg is teszi, aminek eredményeképp kellemes kiskutyaábrázatunk lesz, ha arra hajlamos arcvonásokkal büszkélkedhet az ember lánya (már most látom az intő jeleket, hogy 10-15 év múlva egyre jobban hajazok majd egy basset houndra). Persze, kiváló bőrfeszesítő, ha némi pluszkilóval gyarapodunk, amire negyven felett minden esélyünk megvan, hiszen az is elég, ha 5 másodpercnél tovább szemezünk a somlói galuskával.
Kiöregedtünk a bulizásból?
Valószínűleg összefügg a fizimiska változása azzal a ténnyel, hogy amíg pár éve még nyugodtan lesziáztak a boltokban, ma már én érzem kellemetlenül magam, ha tegezem az eladót, mert rendszerint „Csókolom” vagy enyhébb esetben is „Jó napot!” a válasz. Pár éve még azt sem éreztem kellemetlennek, ha olyan helyre megyek bulizni, ahol az átlagkorosztály 30 éven aluli, ma már fura lenne köztük táncikálni. Mondjuk, ez a probléma egyébként sem fenyeget, mert mindennél értékesebbé váltak a zavartalan alvással töltött éjszakák. Régen mindig jókat vidultunk a barátnőmön, aki 9-10 órakor bármelyik szórakozóhelyen képes volt bealudni. Ma már én is bármikor produkálnék valami hasonlót.
A negyven plusz hozadéka ugyanis az is, hogy egyszerűen nem bírom az éjszakázást úgy, mint régen.
Huszonévesen még simán elmentem munka után bulizni, vagy hajnalig tartó eszmecsere után 2 óra alvással jártam dolgozni, ami még csak meg sem viselt különösebben. Amióta negyven lettem, kétszer is meggondolom, miért érdemes bevállalni az egyetlen éjszakázást követő három napig tartó ólmos fáradtságot és zombiüzemmódot. Cserébe könnyebben felkelek akár a hajnali órákban is, amit futásra is használhatnék, ha bírnák a térdízületeim. Ez mondjuk, pont nem a negyven hozadéka, de tény, hogy jobban megjelennek a nem épp fantasztikus genetikai tulajdonságok az idő múlásával.
Mégsem vagyok elégedetlen, sőt!
És ezzel meg is érkeztünk ahhoz a részhez, hogy mi minden jót hozott a negyven az életembe cserébe mindazokért a csekélységekért, amiket elvesz. Végre nem érzem azt, hogy annyira meg kellene felelni bárkinek is, ahogy korábban tettem azt. Ez azzal jár ugyan, hogy kevésbé vagyok toleráns, ugyanakkor sokkal határozottabban képviselem a véleményemet, mint korábban. Mondhatni: végre kiállok magamért, és nem kerülöm a konfliktusokat. Felbosszant még mindig egy-egy igazságtalannak tartott kritika, de már nem veszem magamra, és nem próbálom aszerint élni a hétköznapokat, hogy ki mit vár tőlem.
És ez még mindig nem önzőség, csupán egészségesen szeretem magam.
Fogalmam sincs, miért épp a negyven hozadéka a határozottság; talán mostanra láttam be azt, hogy milyen értékes emberek élnek körülöttem és velem, akik szeretnek az összes hülyeségemmel együtt is, ezért nincs szükség arra, hogy a kelleténél jobban befolyásoljon az, hogy más mit gondolhat rólam. Ráadásul negyvenéves korra az ember már sok mindent megtapasztal, ami erőt ad, jobb megküzdési képességeket a nehéz helyzetekben is. És a szoros, egészséges kötődésű emberi kapcsolatok után ez az, ami számomra a legnagyobb biztonságot nyújtja.
A külső változások sem vágnak földhöz túlzottan (egyelőre). Egyrészt azért, mert nem tudok rajta változtatni, másrészt azért, mert onnantól kezdve, hogy nem tudok rajta változtatni, más, fontosabb tulajdonságok kerülnek előtérbe, mint például a humor, az empátia vagy a segítőkészség. Még mindig fontos, hogy igényes legyek, odafigyeljek magamra, de jó érzés, hogy nem az határoz meg, hogy nézek ki. A mérleg tehát mindenképpen pozitív; én azt mondom, csak így tovább, negyvenes évek!
