leukémia magyar lány

Tower-Kövesdi Anna egyike azoknak, akiknek egyik pillanatról a másikra megváltozott az életük; egyike azoknak a hősöknek, akik egy ilyen súlyos betegség tudatában is képesek mosolyogni és szembeszállni a legyőzhetetlennek tűnő kórral. Annát sikeres kommunikációs szakemberként és egyetemi oktatóként pár éve az Amerikai Egyesült Államok felé sodorta az élet, ahol megismerhette élete szerelmét. A világjárvány hosszú hónapjait távkapcsolatban töltötték, majd 2021 nyarán végre összeházasodhattak és elkezdhettek a közös álmaiknak, terveiknek élni a Colorado állambeli Durango városban – egészen december 19-éig, amikor Annát leukémiával diagnosztizáltak a helyi kórház sürgősségi osztályán.

Megkértem, meséljen arról, mit érzett a diagnózis hallatán, és hogy derült ki számára, hogy valami nincs rendben. Ha bárki azt gondolná, hogy összetörten emlékszik vissza élete egyik legnehezebb napjára – téved. Anna pont olyan nyíltan és mosolyogva mesél a történtekről, ahogyan végigcsinálta a kezelés első évét, és ami minden bizonnyal végig segítette őt ezen az ép ésszel felfoghatatlanul nehéz úton:

– Derült égből villámcsapásként ért a hír, hiszen mindig egészségesen, aktívan, sportosan éltem. A diagnózis előtti egy hétben szokatlan tüneteket észleltem, azonban mivel másfél hónappal korábban elkaptam a Covidot, azt gondoltam, mind annak utóhatásaként jelentkezett: rendkívüli fáradtság, éjszakai izzadás, láz, a szokásosnál erősebb menstruáció és számos véraláfutás a lábamon. Utóbbiak miatt mentem el az ügyeletre, ahol nagyon alaposak voltak, és azonnal készítettek egy teljes vérképet, majd haza is engedtek. Soha nem fogom elfelejteni azt a vasárnap estét, amikor 9-kor megszólalt a telefon: „Anna, az eredményei nagyon rosszak, pakoljon össze, és jöjjön be a kórházba a férjével… és Anna… érjen ide egy órán belül.”

El sem tudom képzelni, mit érezhettél…

Félelmet? Nem is tudom. A kórházban egyből mondták, hogy 80%, hogy leukémiám van, majd miután stabilizálták az állapotomat (azonnal vért kellett kapnom), még aznap éjjel, légi mentővel Denverbe szállítottak, ahol egy, erre a betegségre szakosodott klinikán rögtön megkezdték a szükséges vizsgálatokat; csontvelő-biopsziát végeztek, katétert vezettek a felkaromba, újabb vért vettek… az onkológusom az eredmények birtokában elmagyarázta, hogy akut lymphoblastos leukémiám van, és a csontvelőállományom 98%-a rákos sejteket tartalmaz. Nem volt idő semmire (pl. petesejtek lefagyasztására, ha később gyereket szeretnénk), azonnal meg kellett kezdeni a kemoterápiát. Kimondani is ijesztő, de gyakorlatilag pár órán múlt az életem – fennállt a stroke vagy egy esetleges vérzés veszélye.

Szerencsére nem így történt… mit mondtak az orvosok, tudtak biztatni valamivel?

Részletesen felvázolták a kezelés menetét, ami ismét sokkoló volt; közölték, hogy ez egy három éven keresztül tartó terápia. Mindig is optimista voltam, a légi mentőben is azt gondoltam, hogy fél év, és túl leszek ezen, de sajnos nem. Ekkor vált számomra világossá, mivel is állok szemben. Az biztos volt már akkor, hogy az első, kritikus 30 napot kórházban fogom tölteni, ami nagyon ijesztően hangzott, hiszen soha életemben nem voltam még kórházban előtte. Bent töltöttem a karácsonyt, a szilvesztert, majd végül 37 nap után mehettem „haza” – egy addig sosem látott lakásba, ahova a kezelés idejére kellett költöznünk. Fontos volt, sőt, „kötelező” a kórház közvetlen közelében lakni, hogy a heti 4-5 kezelésre gond nélkül be tudjak járni. Persze ez sem volt ilyen egyszerű…

Hogy működik a kezelés, milyen mellékhatásai vannak a kemoterápiának?

Sajnos a kemoterápia nemcsak a rákos, hanem a jó sejteket is megöli, így gyakorlatilag a kezelés ideje alatt szinte nincs vagy nagyon gyenge az immunrendszer. Emiatt folyamatos fertőzésveszély áll fenn, gyakorlatilag minden kockázatos; emberek közé menni, növényekkel, állatokkal érintkezni vagy akár nyers ételt fogyasztani. A maszk és a kézfertőtlenítő a mindennapjaim részévé vált, és még így sem sikerült mindentől megvédeni magamat. Nyáron nyolc napra ismét kórházba kerültem egy gyomorfertőzés miatt. 10 kg-ot fogytam az amúgy sem túl nagy súlyomból, a kiszáradás szélére kerültem – életem talán legnehezebb hete volt. Addigra a kemo hatása miatt kihullott az összes hajam, a szempillám, a fertőzés után pedig szó szerint csont és bőr voltam. A tükörbe nézve megrémültem, sírni tudtam volna. Nyilván senki sem szeretné magát így látni, pláne nem az első házassági évfordulóján, de nagyon szerencsés vagyok, mert a férjem végig mellettem volt. Nála szeretőbb és gondoskodóbb társat nem is kívánhatnék magamnak. 

Hogyan folytatódott a kezelés a fertőzésed után?

Annak ellenére, hogy augusztusra befejeződött a kemoterápiás kezelés első, nyolc hónapos, intenzív szakasza, nem tudtuk elkezdeni a következő szakaszt. Nemcsak azért, mert teljesen legyengültem, és kockázatos lett volna, hanem mert az esedékes csontvelő-biopszia után az onkológusom váratlan és kegyetlen hírt közölt; nem jók az eredményeim, úgy tűnik, kialakult a leukémia egy más fajtája a szervezetemben, amire sajnos a jelenlegi kezelés nem hatásos.

Magyarul az eredetileg diagnosztizált leukémiával szemben folytatott harc közben alakult ki egy másik?

Gyakorlatilag igen. Ritkán, de előfordulhat, hogy a kemo mellékhatásaként a sejtek fogékonnyá válhatnak a rák kialakulására, akár egy másik típusú leukémia létrejöttére is. Az emberek nagy része nem is a rákos megbetegedésekbe, hanem az azt célzó kemoterápiától legyengült immunrendszer miatt kialakuló fertőzésekbe vagy szervi károsodásokba hal bele. Sajnos a szervezetemben két opció fordulhatott elő: vagy a rákos sejtek mutálódtak át, hogy ellenállóak legyenek a kemóval szemben, vagy pont a kemoterápia miatt alakult ki egy másik típusú leukémia.

Hihetetlen, de tényleg.

Ez talán sokkolóbb volt számomra és a családom számára is, mint az első diagnózis. Újabb 30 nap kórház, újabb agresszív kemoterápia, majd csontvelő-transzplantáció várt rám, ami az amúgy is legyengült szervezetemnek újabb sokkot jelentett volna… szerencsére az orvosom ragaszkodott egy azonnali, újabb és részletesebb csontvelő-biopsziához, ami kimutatta, hogy a sejtátalakuláskor „rossz pillanatban” készült előzetes eredményekhez képest nincs akkora baj, amekkorának elsőre tűnt. Ugyan újra befeküdtem a kórházba, de két nap totális bizonytalanság után hazaengedtek – októberben folytatódhatott a fenntartó kezelés, napi kemóval, szteroidokkal, gerincvelő-biopsziákkal, klinikai látogatásokkal és folyamatos vérvételekkel. Érzelmi hullámvasút, sok sírás, rengeteg kérdés és álmatlan éjszakák – nem csak nekem, a férjemnek és az egész családunknak is.

Nehéz bármit is mondani… meddig fog tartani a következő, fenntartó szakasz?

Előreláthatólag még másfél évig, azonban nemrég ismét beszéltem az onkológusommal, aki egy teljesen új tervvel állt elő. Az orvostudomány folyamatos fejlődésének hála ma már DNS-szinten képesek vizsgálni a sejtmutációkat, illetve a rákos sejtek számát az emberi testben. Hála az égnek, jelenleg a szervezetemben még DNS-szinten sem található semmilyen rendellenesség, így van rá esély, hogy a további, komoly károkat okozó, toxikus kemoterápia helyett áttérjünk egy ún. immunterápiás kezelésre. Nyilvánvalóan ez is méreganyag, de sokkal kisebb mennyiségben és kevesebb mellékhatással. Eddig nagyon jó eredményeket értek el vele, így ha minden jól megy, januárban elkezdhetem én is. Ha jól reagál a szervezetem, és jól bírom majd a többször négyhetes egész nap (0–24) bennem lévő infúziót, akkor van rá esély, hogy 2023 nyarára véget érhet ez az egész rémálom. 

Jaj, nagyon szorítok! Borzasztóak lehetnek a legegyszerűbb kezelések is, el sem tudom képzelni, mégis kíváncsi vagyok, szerinted mi a legnehezebb az egészben?

Hmm… korábban azt hittem, életem legnehezebb döntése az volt, amikor a családomat és sikeres karrieremet, az egész életemet hátrahagyva 34 évesen egy másik földrészre költöztem. Nem, sajnos ennél sokkal nagyobb feladattal kellett és kell a mai napig megbirkóznom. Minden betegség nagyon megterhelő mind fizikailag, mind lelkileg, azonban a leukémia az a fajta kór, ami gyakorlatilag bármikor visszajöhet. Emiatt egész hátralévő életemben folyamatosan vizsgálatokra kell majd járnom, arról nem is beszélve, hogy örökre törleszthetem a kórházi számlákat – gyakorlatilag egy életre eladósodtam. 

Hogy tudsz így tervezni? 

Bármennyire is optimista vagyok, azt gondolom, nem lehet tervezni. A legnagyobb vágyam, hogy idén ne kórházban töltsem a karácsonyt. Természetesen vannak terveim a jövőre, de most már tudom, hogy bár közhely, az egészségnél nincs fontosabb. Korábban hajlamos voltam a stresszre, de egy ilyen betegség ráébreszti az embert, hogy az, hogy kész lesz-e az adott projekt határidőre, esik-e az eső, mekkora a forgalom, vagy felszedtünk-e pár kilót az ünnepek alatt, valójában nem az, ami miatt érdemes idegeskedni. Rákos betegként rájössz arra, hogy semmi sem alapértelmezett; hálásnak kell lennünk a napsütésért, a friss levegőért, ha érezzük a tavaszi szél illatát vagy a csípős téli hóesést, mert egy szempillantás alatt minden megváltozhat. 

Követlek a közösségi médiában, amire mindjárt ki is térek, előtte azonban muszáj megemlítenem, hogy milyen helyesek vagytok a férjeddel a képeken. Hogyan alakul a kapcsolatotok friss házasként ebben a nehéz és embert próbáló helyzetben?

Erősebb lett, és folyamatosan erősödik, annak ellenére, hogy tényleg életem leggyengébb pillanataiban látott, és élte át velem azokat. Emlékszem, a diagnózisom estéjén a sürgősségin megkérdeztem tőle, hogy végig akarja ezt csinálni velem? Nem volt kérdés. Az első perctől kezdve mindent nyíltan megbeszéltünk, ápol, gondoskodik, törődik, fogja a kezem, simogatja a lelkem. Nem tudom elmondani, milyen hálás vagyok neki, és biztos vagyok benne, hogy innentől bármi is lesz, semmi nem tud minket elválasztani. 

Jó ezt hallani, és a képeken is ez látszik; őszinte, tiszta szeretet. Mi inspirált egyébként arra, hogy a közösségimédia-felületeiden megoszd a történetedet? Ráadásul hihetetlen őszintén írsz a posztjaidban.

Elsősorban nagyon fontosnak tartom, és nem is győzöm hangsúlyozni, hogy a legkisebb szokatlan tünet esetén is érdemes orvoshoz fordulni, hiszen a legtöbb esetben a betegség korai felismerése életet menthet. Fontos, hogy az emberek lássák, meg lehet gyógyulni akár a rákból is, de ehhez muszáj rendszeres szűrővizsgálatokra járni. A posztjaimmal szeretnék erőt adni a hozzám hasonlóknak; ha csak egy ember is pozitívabban látja a világot, vagy valaki emiatt megy el orvoshoz, már megérte.

És neked ki vagy mi ad folyamatosan erőt?

A férjem, Joe. Joe, aki mindent feladott értem, hogy a nap minden percében velem tudjon lenni, ha szükségem van rá. A betegségemet az első perctől kezdve nem halálos ítéletként fogtuk fel, hanem életünk eddigi legnagyobb kihívásaként. Legyőzzük, és folytatjuk a terveinket, álmainkat. Természetesen ez amilyen jól hangzik, olyan nehéz is. Folyamatosan megfordulnak a fejemben az olyan kérdések, mint a miért én, miért most, mit csináltam rosszul, hogy ezt kapom… Nyilván nincs válasz egyikre sem, ezt a harcot meg kell vívnom. Elsősorban nekem, de a férjemnek, a családomnak ugyanúgy. Minden nehézség ellenére azonban szerencsésnek érzem magam; azért, hogy akkor ott a sürgősségin azonnal teljes vérképet csináltak, hogy a denveri kórháznak volt szabad kapacitása, hogy azt az orvost és csapatot kaptam, akik a mai napig segítik a gyógyulásomat, és persze azért is, amiért az orvostudomány ilyen tempóban fejlődik, hiszen 10-15 éve erre a típusú betegségre még nem volt kezelés, gyógymód. Hálás vagyok az életemért, októberben töltöttem be a harmincötöt, és bármilyen furcsa is az érzés, boldog vagyok, hogy élek és megünnepelhettem! Szeretek élni, akarok élni, nagyon sok minden vár még rám és ránk, és tudom, az első perctől tudtam, hogy nem lehet és nincs is itt még a vége.

A címlapkép illusztráció.