Bár a törvény nem bünteti, nem csak a vallásos emberek tartják rossznak a hazugságot. Sokan vagyunk azonban, akik hajlamosak árnyalni a képet – innen ered a kegyes hazugság kifejezés. Miért érdemes háromszor is meggondolni, mielőtt bevállalod?
Bár apró dolgokban – most hirtelen példát sem tudok felidézni –, a tágabb környezetemben biztosan előfordul, hogy nem mondom valakinek a szemébe az igazságot, vagy kicsit úgy fogalmazok, hogy jobban hangozzék. Ugyanakkor alapvetően az átlagnál is őszintébb ember vagyok, ezért gyakran kerülök olyan helyzetbe, amikor adná magát a kegyes hazugság, mégsem élek vele. A mindennapokon túl persze akadnak olyan pillanatok is, amikor az ember úgy érzi, nincs más választása: hazudnia kell valamit. Szerintem a kegyes hazugságnak lehet létjogosultsága, de sokszor ilyenkor is megfizetjük az árát. Lássunk három olyan szituációt, amikor inkább rombol ez a megoldás, mintsem bármit megoldana.
Megússzuk – de innentől hazugságban élünk
Adja magát a példa: megcsalás. Hiszen olyan egyértelműen hangzik, és ha jól tudom, még a tiszteletreméltó Popper Péter is nyilatkozott egyszer hasonlót: csak megbántanánk a másikat az igazsággal, ne legyünk olyan „gyengék”, hogy rátesszük ezt a terhet. Azonban érdemes azt is átgondolni, a hazugság láthatatlan terhe mit tesz magunkkal, vele, a kapcsolattal? Nem véletlen elvárás a párkapcsolatokban az őszinteség – a te és az én mi lesz, a mi pedig már nem kettő, hanem egy. Minden, amit teszünk vagy nem teszünk, rajtunk marad és táplál vagy rombol, akár tudomásul vesszük, akár nem. Az őszinteség, bocsánatkérés és megbocsájtás aktusa (amit a keresztény vallás olyan fontosnak tart) a megtisztulást szolgálja. Mindenki követ el hibákat, de nem mindegy, hogy megfizetve az árat levesszük-e magunkról annak terhét, vagy meg akarjuk úszni, és egy életre rajtunk marad. Persze olyan is van, hogy biztosak lehetünk benne: a másik nem volna képes megbocsájtani azt az egyetlen félrelépést, én pedig úgy döntök, ezt a hibáját megbocsájtva így is szeretem, és inkább hazudok akkor. Sosem egyszerű a döntés – de gondoljuk át kétszer is, mi mibe kerül.
Transzgenerációs szinten torzítjuk a valóságot a családban
A pszichológusok egyértelműen képviselik, hogy a családban öröklődő titkok iszonyatosan káros hatással vannak a családtagok lelkivilágára, negatívan befolyásolhatja sorsukat. Lehetséges, hogy nincs ez másként a hazugságokkal sem. Az a nagynéni valójában nem Amerikába emigrált, hanem hozzáment egy likőrgyároshoz, aki bántalmazta őt, ezért elhagyta. Munkája nem volt, eredeti családja nem fogadta őt vissza, mert szégyellték a történteket. Végül hajléktalan emberkét halt meg a híd alatt. Számít, hogy 2025-ben mit tudunk minderről? Ha csak a fele igaz annak, amit szakemberek a családon belüli sorsok összefonódásáról mondanak, akkor nagyon is sokat.
Védeni akarunk, de lehet, hogy ártunk
Ezen a ponton jó példa, ha mondjuk a szerettünknél végzetes betegséget diagnosztizálnak, és nekünk lehetőségünk van azt valamiképpen letagadni előtte. Szerintem – és az orvosi etika szerint is – mindenkinek joga van tudni az igazságot egészségi állapotáról. Jogunk van felkészülni a szenvedésre és a halálra. De mi van akkor, ha hozzátartozónk természetét ismerve biztosak lehetünk benne, hogy totális pánikba esik, és olyan negatív érzelmi spirálba kerül, amiből nincs visszaút? Mi van akkor, ha a teljes igazság ismerete nélkül épp, hogy szépen tudná eltölteni azt az időt, ami még hátra van? Nagyon messzire vezetnek ezek a kérdések, például oda, hogy van-e jelentősége, hogy számot vessünk az életünkkel halálunk előtt és megbánjuk, ami rosszat tettünk, vagy nincs. De az ilyen mélységeket kikerülve is érdemes megfontolni:
Ha elvesszük a másiktól a lehetőséget, hogy megküzdjön azzal, amivel meg kell küzdenie, biztos, hogy jót teszünk vele?
Amikor a fájdalommal sokkal nagyobb fájdalmat kerülünk el
Végül álljon itt egy kicsit egyértelműbb példa is a kegyes hazugságra. Barátnőm egyetemista volt, amikor rákot diagnosztizáltak az édesapjánál. Otthon ápolták, és az utolsó hónapokban rengeteg időt töltöttek együtt. Ekkor a lányt elhagyta a vőlegénye – az a férfi, akiért korábban az egész család rajongott, és akire az apa szóban és lélekben is rábízta a lányát, miután megtudta a diagnózist. Barátnőm úgy döntött, nem mondja el a már nagyon rossz állapotban lévő apjának, mi történt. Valahányszor a férfi rákérdezett: „És Tomival mi újság?”, ő mosolyogva felelte: „Minden rendben.” Képzelhetjük, mit élt át mindeközben – tehát itt is megvolt az ára a kegyes hazugságnak. Azóta boldog házasságban él egy másik férfival, akkori vőlegénye pedig már nincs az élők sorában: balesetben elhunyt.
Édesapja pedig azzal a jó érzéssel távozott ebből a világból, hogy kislánya „jó kezekben van”. Végül is így lett – néhány fájdalmas kanyar után.
Összességében érdemes megfontolni: nincs-e olyan szempont, amely miatt mégis fontosabb kimondani az igazságot, mint rövid távon elkerülni azt, amit a kegyes hazugsággal elkerülnénk? És az az egy hazugság megáll-e egynél, vagy lavinát indít? Ahogyan maga a kegyes hazugság kérdésköre, úgy a bemutatott helyzetek sem feketék-fehérek. Ezer árnyalatukat mindenkinek a saját életében, az adott pillanatban kell mérlegelnie. Egyvalami azonban biztos: érdemes alaposan végiggondolni, és a lehetséges károkat is számba venni, mielőtt kegyes hazugságra adjuk a fejünket.
Néhány kérdéssel segítheted a tisztán látást párkapcsolatodban, ezt a cikket ehhez ajánljuk.
