Titkos Amazónia: Utazás a vadonban címmel készített Lucy Shepherd felfedező tévéfilmet lélegzetelállító expedíciójáról. Az Amazóniai esőerdőt egy olyan útvonalon szelte át, melyet soha, senki nem járt be előtte korábban.
Lucy még csak 32 éves, de már számos izgalmas út áll mögötte: 18 évesen egy skóciai túlélőképzésen jött rá arra, hogy a természetben találja meg önmagát, első expedíciója pedig a Spitzbergákra vezetett. Amazóniai kalandja volt az első olyan út, melyből tévéműsort is készített.
A BBC Earth kínálatában december 2-án és 9-én este megtekinthető műsor kapcsán beszélgettünk a felfedezővel, aki elárulta nekünk azt is, mi volt a legveszélyesebb az esőerdőben – és hogy hova indul legközelebb.
Mekkora kihívás volt a Titkos Amazónia: Utazás a vadonban forgatása?
Az expedícióra a csapatommal indultam, akik nagyon jó barátaim, egyben a környékbeli törzsek tagjai is. Korábbi hasonló útjaim során ismertem meg őket.
Az expedíció, habár én készítettem belőle műsort, nem csak rólam szólt, a valódi hősök ők voltak, akik velem jöttek.
Maga az expedíció… előttem senki nem csinálta meg, olyan területeket érintettük, amelyek tudtommal korábban felfedezetlenek voltak. Senki sem gondolta, hogy lehetséges teljesíteni, az emberek véleménye az volt, hogy túl sem éljük majd.
Végül ötven napot töltöttünk az esőerdőben, mindennap gyalogolva. Volt egy három hetes időszak, amikor napfényt sem láttunk, és mindenféle állatba botlottunk út közben, kajmántól a gödörkésorrú viperákon át a jaguárokig. Nagyon nagy expedíció volt ez.
Mi volt a legnagyszerűbb dolog, amit átéltél közben?
A legjobb az a pont volt, amikor először éreztem azt, hogy sikerülhet, hogy talán mégsem hagyjuk ott a fogunkat. Örömöt, büszkeséget éreztem, amikor láttam a dzsungelt, egy olyan helyet, amit nem láthatnak sokan.
Mindenhol csak fák, olyan sűrűn, hogy volt nap, amikor csak két kilométert tudtunk haladni.
Egymásra néztünk, és éreztük, hogy most másként látjuk a világot, mint az emberek nagy része. A műsorban is újszerűen közelítettük meg ezt az expedíciót: nem azt akartuk megmutatni, mennyire keménynek kell lennie az embernek ahhoz, hogy ilyet teljesítsen, hanem hogy milyen csodálatos a világ, és hogy küzdenünk kell a védelméért.
Volt valami, ami meglepett, vagy ami igazán veszélyes volt?
Kígyóra nem számítottam ennyire, főleg a viperákra. Azok marása halálos: egyetlen harapás, és véged. De nehezítette az expedíciót az is, hogy olyan térképekre tudtunk csak támaszkodni, amelyeket öten évvel ezelőtt rajzolt meg emlékezetből valaki, aki repülővel haladt el a terület fölött.
A GPS pedig nem működött a lombozat miatt, fogtam az iránytűmet és követtük, amit mutatott.
Közben a környezet nagyon barátságtalan: minden nedves, egy apró vágásból komoly fertőzés lehet.
Hány százalék szerencse és hány százalék felkészültség áll a siker hátterében?
Mi a siker titka? A jó csapat. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, és az életünket is rábíztuk volna a másikra. Felkészülés közben folyamatosan elképzelt helyzeteket játszottam le a fejemben: mit tennék, ha ez és ez történne.
Muszáj volt, hogy minden beivódjon a fejembe, az izommemóriámba.
De el kellett fogadni azt is, hogy megvan a lehetősége annak, hogy sosem térünk vissza. Az Amazóniai esőerdő azon kevés hely egyike a világon, ahonnan szinte lehetetlen kimenteni a bajba jutottakat. Még a Mount Everesten is jobbak az esélyeid, ha nincs épp vihar: van nálad egy vészjelző, megnyomhatod a piros gombot és van esély, hogy levigyenek. Nálam is volt nyomkövető, de a lombozat vastagsága miatt vagy kétnapos késéssel adta a jelet. És még ha tudták is volna, hogy baj van – egy helikopter volt a környéken, csörlő nélkül. Lehet, hogy ahonnan felvett volna, az két hétnyi útra van tőlünk. Szóval kellett szerencse, csapatmunka és tudás is. És humor is, persze.
A helyiek tudása milyen helyzetekben jött igazán jól?
Például amikor azonnal felismerték a viperák hangját. Tökéletesen biztosak voltak benne, mit hallanak…
Említetted, hogy a nyomkövető bár ott volt, nem nyújtott sok segítséget. Tudtatok használni bármit a modern technológia vívmányai közül az esőerdőben, vagy visszatérés volt ez az expedíció a digitális kor előtti világba?
Nagyon sokat nyertem azzal, hogy hét és fél héten át távol voltam minden technológiától. Az ember befejezi az expedíciót, és úgy érzi, mindent tisztábban lát, az érzékszervei felerősödtek. Szinte legyőzhetetlennek érzem magam minden alkalommal, amikor idáig eljutok, és jó lenne megtartani magamat így. De én is épp annyira függök a telefonomtól a mindennapokban, mint bárki más.
Női felfedezőként nehezebb a dolgod, mint a férfiaknak?
Az egész karrierem során, folyamatosan tapasztalatom, hogy alulbecsülik a képességeimet azért, mert nő vagyok. Például azt gondolják, nem tudok majd 35 kilós hátizsákot cipelni.
Az ember azt hinné, hogy minél több időt tölt ezen a területen, annál kevésbé lesz ez probléma, de sajnos nem így van.
Őslakosok közé menni, expedíciót szervezni úgy, hogy nő vagy és kívülálló, elég nehéz. Türelem kell hozzá.
Az összes hely közül, amelyen eddig jártál, melyik gyakorolta rád a legnagyobb hatást?
Nehéz kérdés, mert minden egyes utam nagy hatást gyakorol rám. Amazónia azáltal, hogy lehetetlennek vélt küldetést teljesítettem a csapatommal. Mosollyal az arcunkon jöttünk ki az esőerdőből, ez életem legnagyobb teljesítménye. Az ugyanakkor, amikor 18 évesen a Spitzbergákra elmentem, az egész életemet változtatta meg, így mindig is különleges helye lesz a szívemben.
Olyan közel maradtál a természethez, ami keveseknek adatik meg felnőttként – annak ellenére, hogy a gyerekek még nagyon jól tudnak kapcsolódni ahhoz. Patakokba gázolnak, köveket és botokat gyűjtenek, aztán ahogy felnőnek, ez leveszik – szerinted miért?
Részben az oktatási rendszerünk tehet róla, részben pedig az, hogy felnövünk, megpróbálunk beilleszkedni a társadalomba, igyekszünk követni azt, amit a média sugall, megfelelünk annak, amit a közösségi médiában látunk.
Elveszítjük ezt a gyermeki vonásunkat, már nem lesz prioritás a természetben időt tölteni.
Persze tudom, hogy nem minden emberből lesz természetrajongó, de azért fontosnak érzem, hogy megpróbáljuk magunkban feléleszteni ezt az érzést. Például sétálgassunk egy órát egy köhzeli parkban, és ami fontos: vegyük ki a fülhallgatót a fülünkből. Próbáljunk meg jól hallgatózni és figyelni. Nem csak az a fontos, hogy az emberek olyan expedíciókra eljussanak, mint én, hanem az is, ahogyan a világot szemlélik. A kíváncsiságot lenne jó megőrizni, azt, amivel a gyerekek a köveket felszedik az útról. A világ egy csodálatosan izgalmas hely, bármerre nézel. A városok is: elképesztő, amit az ember létrehozott bennük.
Van még olyan táj a Földön, ahova mindenképp el szeretnél jutni?
Ha ezt egy kicsit hamarabb kérdezted volna, az Antarktiszt említettem volna, de két héten belül épp oda indulok egy egészen egyedi expedícióval.
Egy barátom, aki mellkastól lefelé lebénult, szeretne rekordot felállítani, megdönteni az ülősível megtett legnagyobb távolság rekordját.
Ez olyan, mint egy kerekesszék, de kerekek helyett sítalpakkal. A gerincvelősérülések kutatására szeretnénk pénzt gyűjteni ezzel az expedícióval. A déli sark mindig is álmom volt, és olyan hatalmas… azt hiszem, nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor oda megyek.
Gerincvelősérültként is lehet aktív életet élni: Mányik Richárdot bemutató cikkünk is bizonyítja ezt.
