Az evészavarok gyakran a családi közegben gyökereznek – és ugyanott dől el a gyógyulás esélye is. Anorexia, bulimia, falászavar: látszólag az evésről szólnak, valójában azonban a kötődésről, a kapcsolódásról és az érzelmekről.
Lukács Liza szakpszichológussal jártuk körül, mi állhat az anorexia, a bulimia és a falászavar mögött, és hogyan vezethet út a gyógyuláshoz.
Mi vezette Önt ahhoz, hogy az evészavarokkal kezdjen foglalkozni, és hogyan vált ez a terület a hivatásává?
Személyes érintettség miatt kezdtem el érdeklődni a téma iránt, amikor elsőéves pszichológia szakos egyetemistaként az egyik csoporttársam felhívta a figyelmemet egy evészavarokról szóló szakmai konferenciára. Elmentem és magával ragadott a téma összetettsége, sokszínűsége, a pszichológus-pszichiáter szakemberek lelkes, támogató közössége, akik Magyarországon úttörőként kezdtek el az evészavarokkal foglalkozni. Nagy nyitottsággal fogadtak minden olyan fiatalt, akik később tovább vihették ezt a témát.
Ennek kapcsán lehetőségem volt már egyetemistaként számos gyakorlóhelyen megfordulni, találkozni ambulánsan és kórházi osztályon kezelt anorexiás és bulimiás betegekkel és családjaikkal. Részt vehettem csoport- és családterápiás üléseken megfigyelőként, majd koterapeutaként. A szellemi mentoraim igen gyakorlatorientáltak voltak és azt vallották, hogy a páciensektől lehet a legtöbbet tanulni, ezért hamar bedobtak a mélyvízbe. Bár akkor ez nehéz volt, de ma már teljes mértékben osztom ezt az álláspontjukat.
Az anorexiát, a bulimiát és a falászavart gyakran a kontrollvesztés és a testképzavar köti össze. Ön hogyan látj, mi az a közös lelki mag, ami mindháromnál jelen van, és hol válnak szét az utak?
A klasszikus evészavarok között az anorexiát, a bulimiát és a falászavart említik. 2013 óta az elkerülő táplálékbeviteli zavar (ARFID) is önálló betegségkategória, amely leginkább gyerekeknél fordul elő. Léteznek még máshová nem besorolt formák is. Tehát elég vegyes a kép.
Az anorexia kóros alultápláltsággal járó pszichiátriai zavar, amelynek gyökerei többnyire a gyermekkorba nyúlnak vissza. Bár a testi és lelki tünetek leggyakrabban kiskamasz- vagy kamaszkorban jelentkeznek, a háttérfolyamatok korábban kezdődnek. A betegséget a testsúlyhiány mellett testképzavar és kóros hízásfóbia jellemzi: a fiatalok soványságuk ellenére is elutasítják a súlygyarapodást. Gyakran burkolt formában teszik ezt, például így:
„én nem ehetek cukrot, glutént, zsírt, mert fáj tőle a hasam” vagy „szeretnék hízni, de nem tudok”.
Régebben a diagnózis egyik kritériuma a menstruáció elmaradása volt legalább hat hónapon át. Ma már ez nem kötelező feltétel, hiszen sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy a betegség már a pubertás előtt kialakul.
A bulimia ugyancsak pszichiátriai zavar. Az érintetteknek falásrohamaik vannak, amikor a kontrollvesztettség élményét élik át az evéssel kapcsolatban, majd ezeket kompenzálják önhánytatással, hashajtó-abúzussal, koplalással vagy intenzív testedzéssel. Fontos, hogy a tüneteik legalább 3 hónapon keresztül fennállnak és heti minimum 1-3 alkalommal jelentkeznek, de ettől sokkal gyakoribban is lehetnek.
A falászavar 2013-ban került be a pszichiátriai betegségeket jegyző leltárba. Ennél a kontrollálhatatlannak tűnő falásokat nem kíséri kompenzáció. Fontos megjegyezni, hogy nem minden túlsúlyos vagy elhízott ember falászavaros.
Honnan veheti észre a környezet, ha az evés vagy a testkép körüli szorongás már túlmutat a „szokásos” aggodalmakon, és evészavar jeleit mutatja?
Az első figyelemfelkeltő jel lehet, ha valaki jellemzően visszavonul a közös étkezésektől és szorong, ha mások előtt ennie kell. Ez jel a családnak, de jel magának az érintettnek is. A másik az, ha valaki az ételeket tiltott vagy bűnös, és biztonságos kategóriákba sorolja, és míg az előbbiek elfogyasztása feszültséget vált ki belőle, addig az utóbbiaktól megnyugszik.
Ezt azonban kíséri egy fokozott szorongás az evéstől, a hízástól, amely valószínűsíti a falásrohamok megjelenését. Amit gyakran említenek még az érintettek: az állandó evésen való „kattogás” („food-noise), amely nagymértékben rontja a koncentrációt, a figyelmi kapacitást és az életminőséget, ráadásul fokozza a szorongást és a beszűkülést az evés-fogyás témakörére.
Ugyancsak figyelemfelhívó, ha az egyén különböző érzelmi vagy hangulati állapotokra (pl. magány, düh, csalódottság, izgatottság) evéssel reagál.
Ilyenkor nem feltétlenül falásrohamról van szó, elképzelhető, hogy kisebb adagokat fogyaszt, de egész nap csipeget vagy egy-egy étkezésre választ nagyobb adagot, mint amennyitől jóllakik. Az érintettek sokszor azt élik át, hogy nem tudják abbahagyni az evést.
A hangulati labilitás is árulkodó jel lehet, főként, ha szoros összefüggést mutat azzal, hogyan érzi magát az érintett éppen a saját testében. Például, ha fogyott vagy hízott, puffadtnak érzi magát, szorítja rajta egy ruhadarab, vagy olyan ételt fogyasztott, amelyet egészségesnek, illetve tiltólistásnak tart. Ilyen esetekben az evéshez való viszonyt erősen átszövik érzelmi és társas szükségletek, amelyek hajlamosíthatnak az evészavar kialakulására.
Ha a számokat és a tendenciákat nézzük: kiknél fordul elő leggyakrabban evészavar, és hogyan változik ez az életkor vagy a társadalmi hatások függvényében?
Egy-egy adat nem sokat mond el, ugyanis attól függ, hogy hol mérjük. Azokban a szakmákban, ahol fontos a testi megjelenés (modellek, táncosok, artisták) a 80%-ot is elérheti az evészavarok aránya. Az átlag populációban viszont mérhetünk 0,1% alatti előfordulási arányt is. Azt szoktam mondani, hogy abban a családban, ahol kialakul az anorexia vagy a bulimia ott ez 200%-os problémává válik és az egész családra kihat.
Jellemző az életkori előrecsúszás, ami miatt úgy tűnhet, mintha a fiatal felnőtteknél csökkenne az evészavarok előfordulása.
Az evészavarok mögött gyakran több tényező húzódik meg. Ön szerint melyek a legmeghatározóbbak – a családi háttér, a gyermekkori tapasztalatok, a társadalmi nyomás vagy a közösségi média hatásai?
Ezek mind egyszerre hatnak és mindegyik lehet hajlamosító, kiváltó, fenntartó hatású. Ez is mutatja, hogy az evési problémák mennyire komplex zavarok és téves minden olyan tanács vagy módszer, amely kizárólag a testi tünetekre, az étkezésre, a testsúlyra vagy a testmozgásra koncentrál. A közösségi médiában számos fals információ kering, amelyek a legtöbbször azonnal el is akarnak adni valamilyen tuti módszert, szert vagy eszközt az érintetteknek. Ezek többsége hatástalan, vagy némi tüneti kezelést nyújtva valójában mélyítik a zavart és hozzájárulnak annak tartós fennmaradásához.
A gyermekkori kötődés mennyiben befolyásolhatja, hogy valakinél evészavar alakuljon ki?
A klasszikus evészavarok esetén azt találták, hogy az érintettek 80-90%-a bizonytalan kötődési mintával él (szorongó-ambivalens, szorongó-elkerülő vagy félelemteli kötődés). Ez utal arra, hogy ezek a problémák összefonódnak a kora gyermekkori családi viszonyokkal.
A legelső kapcsolat a kötődéssel abban mutatkozik meg, hogy az evészavarban érintettek alig vagy nagyon nehezen észlelik a testük valódi szükségleteit. A legtöbben egy érvénytelenítő környezetben nőnek fel, amely nem, hogy segítené gyermekkortól kezdve a testi-érzelmi-társas szükségletek felismerését és egymástól való elkülönítését, hanem éppen ezek összefonódásának kedvez. Sokszor a szülők a legjobb szándékaik ellenére adják tovább a hibás mintákat az étkezés és a kötődés területén, mert ők is olyan környezetben nevelkedtek, amely nem segítette a szükségletfelismerést, az érzelemszabályozást és az önreflexiót.
Az evési problémákban érintett kliensek hasonlóan viszonyulnak az ételekhez, mint a társas kapcsolatokhoz: az étel számukra megnyugtató, de egyben feszültségforrás is.
Során sokszor érzik magukat áldozatnak, tehetetlennek. A túlzott megfelelésigényük miatt nem mernek nemet mondani ételekre, mert félnek attól, hogy mások azt a kapcsolódás elutasításaként értelmezik. És ez még csak néhány példa arra, miként szövi át egymást a kötődés és az evés.
A legújabb, Mire éhezel? című könyvemben egy túlsúlyos nő terápiáján keresztül bemutatom, hogyan jelenik meg a hétköznapokban a testsúllyal való küzdelemben a kapcsolódási, kötődési bizonytalanság. Ehhez a könyvhöz kapcsolódóan kidolgoztam egy önsegítő programot is, amely mélyebben ragadja meg a problémát és fejleszti azokat a készségeket, amelyek mind a biztonságos kapcsolódáshoz, mind a kiegyensúlyozott táplálkozáshoz elengedhetetlenek.
Milyen lehetőségek vannak ma az evészavarok kezelésében? Mely módszerek a leghatékonyabbak, és milyen szerepet játszik ebben a család?
Sokféle súlyosságú evészavar létezik. A klinikai szintű problémák mellett jóval gyakoribbak az enyhébb – ún. szubklinikai vagy atípusos – formák. Ezért a segítségnyújtásban különösen fontos a fokozatosság elve.
Az első lépés az edukáció, amelynek során az érintett és a hozzátartozók információt kapnak az evészavarokról, ilyen szerepet tölthet be például egy ilyen cikk vagy akár podcast beszélgetések a területen jártas pszichológusokkal, pszichiáterekkel.
A következő lépésben választhatunk önsegítő könyveket, amelyek már mélyebben és sok példával mutatják be az evési és testsúlyproblémákat. Ezeket követik az önsegítő programok, amelyek lépésről-lépésre vezetik a klienst az evési probléma megoldásában és olyan készségeket is fejlesztenek, amelyek összefüggésben vannak a probléma gyökereivel.
Az egyéni és csoportos pszichológiai tanácsadás és a családterápia már igazán személyre szabott megoldásokat nyújt, míg az egyéni vagy csoportos pszichoterápia a személyiségfejlődés elakadásaival, az esetlegesen átélt traumák hatásaival is dolgozik. Fontos, hogy amennyiben valakinek klinikai súlyosságú zavara van (ennek megállapítása a hozzáértő szakember feladata), akkor a belépési szint az egyéni pszichoterápia és nem helyette, hanem mellette alkalmazhatja a könyveket vagy az önsegítő programokat. Fiatalkorú páciensek kezelésében a családterápia a leghatékonyabb kezelési forma, akár egyéni terápia mellett.
A család meghatározó szerepére az evési zavarok kialakulásában
már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltek, amikor a már gyógyult páciensek visszakerülve a családi közegbe jellemzően visszaestek.
Az evészavaros beteget hordozó családok bizonyos jellegzetességeire mutattak rá, mint például a nyílt kommunikáció és a konfliktusmegoldások hiánya, a határproblémák, a leválási-elengedési nehézségek. Ugyanakkor a család – ha együttműködő és felismeri a probléma jelentőségét – a legfontosabb támogatója lehet az evészavaros beteg gyógyulásának.
Ha továbbmennél a témában, olvasd el a stresszevésről szóló cikkünket is.
