A gyász a leginkább elkerülni kívánt, de a legkevésbé elkerülhető érzés. A szerencsésebbek ugyan később, de végül mindannyian találkozunk vele. Sokszor nem közvetlenül, de a szeretteink veszteségei nyomán. De mégis hogyan segíthetünk nekik?
Meghalni nehéz, de maradni talán még nehezebb. Főleg akkor, amikor csekély mintánk van arra, hogy mit is kezdhetünk a szinte mindent felemésztő gyásszal. Sajnos a kultúránkra nem igazán jellemző, hogy támpontokat adna nekünk arra vonatkozóan, hogyan is lehet „kifájni” magunkat. Sőt! Sokkal inkább tabunak számít szomorúnak lenni és kifejezni, megélni a lelkünk mélyén dúló háborút. Ugyanilyen elveszettek lehetnek a szerettek, barátok, társak, akiknek senki nem írt forgatókönyvet, hogyan is támogasson egy gyászolót. Mivel a gyász kényelmetlen érzéseket kelt, gyakran esünk abba a hibába, hogy olyat mondunk, amivel inkább ártunk a számunkra fontos másiknak.
Ne mondd: Nyugodj meg, majd túlleszel rajta!
Gyászolóval kapcsolódni kihívást jelenthet, nemhiába alakult ki erre egy külön szakmai irány a segítők táborán belül. A legrosszabb, amit tehetünk, ha saját feszültségünk oldására megpróbáljuk bagatellizálni a helyzetét, ami biztosan nem segít számára feldolgozni a vele történteket. Úgy tenni, mintha csak egy apró fennakadás történt volna az életében, ami majd könnyen elmúlik, érzéketlenség lehet.
Ezt mondd helyette: Szeretnél beszélni róla, hogy mi történt?
Sokan elkerülik ezt a kérdést, de sokszor segíthet a gyászolónak, hogy ha akarja, elmesélhesse, kiadhassa a vele történteket, és egy együttérző fül segíthet feldolgozni ezeket az élményeket. Azt fejezi ki, hogy halálról beszélni nem tabu, és segíthet az érzelemszabályozásban.
Ne mondd: Ne sírj, erősnek kell lenned!
Bármennyire is nehéz látni szerettünket könnyek között, a sírás tiltása és az arra való biztatás, hogy most össze kell szednie magát, az érzések invalidálását eredményezik. Bűntudatot kelthetünk a másikban, hogy a sírás márpedig gyengeség, és ahelyett, hogy vállunkat valóban a könnyek felitatására használhatná a gyászoló, csak elidegenítjük magunktól.
A gyász egy olyan érzés, ahol szinte minden reakció normális, akár még az is, ami nem tűnik annak.
Ezt mondd helyette: Itt vagyok neked!
Ha valódi támasz szeretnénk lenni, fontos az érzelmek validálása, annak kifejezése, hogy jogos, amit érez, hiszen elveszített egy számára fontos személyt, élete egyik legnehezebb pillanatait éli át éppen. Igenis helye van a könnyeknek, a szomorúságnak, a levertségnek. Forduljunk elfogadással és értően hallgató fülekkel szerettünk, barátunk felé, biztosítsuk jelenlétünkről.
Ne mondd: Kösd le magad, ne gondolj rá!
A kéretlen tanácsok osztogatása egyébként is képes feszültségeket szülni. Egy gyászfolyamatba bedobott hasonló megnyilvánulások végképp félrecélzott próbálkozások lehetnek. A tagadás, a hárítás és a távolítás nemhiába tartoznak az alacsonyabb rendű megküzdési módok közé.
Ezt tedd helyette: Empatikus figyelem, csendes támogatás.
Érvényes az is, ha nem mondunk semmit, csak csendben teret adunk a másik érzéseinek. Megöleljük, támasztjuk, ott vagyunk neki, megadjuk neki a támogató csendet, ha arra van szüksége, amiben nyugodtan megélheti érzéseit, miközben tudja, nincs egyedül.
Csak legyünk szimplán jelen.
Ne mondd: Majd az idő begyógyítja!
Talán nemhiába szokták azt mondani a veszteséget átélő személyek, hogy a történtekkel új időszámítás kezdődött az életükben. A gyász az idővel is megmaradhat, a veszteséget nem feledjük, csak megtanulunk együtt élni vele. Ezt siettetni, az időre helyezni ennek minden felelősségét hamis tanács, és nehezen elfogadható egy fekete lyuk élményű érzés közepén ülőnek.
Ezt mondd helyette: Nehezen találom a szavakat, de nagyon sajnálom, ami veled történt!
Teljesen normális, hogy mi magunk is nehezen tudjuk, mit mondjunk, és ezt bevallani többet jelenthet, mint ha valami frappánssal rukkolnánk elő. Sokszor a legegyszerűbb őszinte gondolatok azok, amik igazán fontosak és támogatóak.
Ne mondd: Tudom, mit érzel! (Főleg akkor, ha valójában nem értjük vagy tudjuk)
Azzal biztosan nem segítünk, ha kamuból azt mondjuk, tudjuk, mit érezhet a másik. Nemcsak akkor lehetünk elég jó segítők, ha teljesen tisztában vagyunk a másik lelkivilágával, és előránthatunk a nyuszis kalapból egy hasonlót.
Ezt mondd helyette: El sem tudom képzelni, mit érezhetsz, de itt vagyok és figyelek rád!
Rendjén való nem tudni, mit érez a másik, az is rendben van, ha nem vágyunk arra, hogy a szívünket ugyanaz a fájdalom töltse el, mint az övét. Sőt, ez sokszor még előny is lehet annak érdekében, hogy tényleg támaszok lehessünk a szerettünknek.
A gyászból senki nem tud kigyógyítani szép szavakkal, varázsmondatokkal másokat és önmagát sem. Fontos, hogy teret engedjünk ezeknek az érzéseknek, támogatást nyújtsunk feltétel nélküli elfogadással és empátiával.
A cikk szerzőjéről
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
