Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy halálos áldozata már van az autóbalesetnek, mely Sallai Nóra színésznővel és fiával történt. Az eset kapcsán sokan fogalmaztak már meg véleményt, de vajon tényleg a még szigorúbb szabályok segítenek majd a magyar közlekedési kultúrán?
Sallai Nóra autóbalesete kapcsán először úgy éreztem, mindenki megírta már azt, amit erről az azóta tragédiába fordult esetről lehet. A felelőtlenségről, arról, ahogyan egy esti szórakozás más életét kettétöri. Azokra, akik gyermeküket elvesztik, szavunk sincs, olyan mértékű a tragédia, hogy erre az özvegyhez vagy az árvához hasonlatos kifejezést nem ismer a magyar nyelv.
Sallai Nóra felelős lenne a balesetért?
A színésznő, aki az érthetően szűkszavú híradások szerint továbbra is nagyon rossz állapotban van, ötéves gyermekét vesztette el. Erről megint csak nem tudtam volna többet írni, mint amit az előző mondat tömören megfogalmaz. Felesleges és érzéketlen is lenne ebben a tragédiában kívülről próbálni elmélyedni, minden szülő és jóérzésű ember szíve egyként kezd szorítani mellkasában, ha ebbe megpróbál belegondolni.
És mi csak próbálunk belegondolni, nem átéljük ezt.
Azonban amikor a színésznő esetleges bűnösségét firtató cikkek jelentek meg, úgy éreztem, hogy igenis lehet itt miről írni, van mit mondani még. A konkrét esetben a feltevések nagyjából a következők: egy 50 kilométer per órás maximális sebességet megengedő körzetben a vétkes autó vélhetően nagyjából 130 kilométer per órás sebességről kezdte meg lassulását, és körülbelül 85 kilométer per órával csapódhatott az autóba, amelyben Sallaiék utaztak. A színésznőnek kellett elsőbbséget adnia a másik gépjármű részére, de amint azt a Budapesti Autósoknak nyilatkozó közlekedési szakjogász összefoglalta, Sallai Nórának a kereszteződésbe betekintve arról kellett döntést hoznia, hogy egy, a maximális megengedett sebességgel, azaz 50 kilométer per óra alatti gyorsasággal haladó autó előtt vajon átfér-e.
Az, hogy sötétben látva a másik lámpáit, feltételezze, hogy az a megengedett maximális sebesség duplájánál is jelentősen többel közeledik, nem reális elvárás.
Az esetért a felelősségnek a gyorshajtót kell terhelnie, nem tehető azért az áldozat bűnössé – nagyjából ez a szakértő véleménye.
Szankciókat követelnek többen is a baleset okán
Lehetne-e az áldozat bűnös? Az igazságérzet eredendően nemet kiáltana hangosan, de itt jogosan is, mert az áldozat egyszerűen áldozat. Nem felelőtlen, utasát veszélyeztető sofőr, hanem egy egyszerű ember, aki betartotta a szabályokat, és ugyanez feltételezte a közlekedés más résztvevőiről is, sajnos ebben az esetben tévesen. Most felerősödtek azok a hangok, amelyek jogszabályi szigorítást, a gyorshajtók komolyabb szankciókkal való büntetését követelik, teljesen érthető módon.
De van ennek bármi értelme? A jogszabályi keretek most is jók. A szakértő szerint, ha a másik autó csak 60-70 kilométer per órával gyorshajt, ez az egész meg sem történik.
Sajnos, nem a jogszabályokkal van a baj, hanem velünk.
Velünk, amikor feltesszük a lábunkat a műszerfalra az anyósülésben – igaz, itt legfeljebb saját járóképességünket tesszük kockára egész életünkre. Velünk, amikor gyerekeknek való biztonsági ülés nélkül gurulunk két utcát, mert hát ismerjük a környéket, és egyébként is, csak egy ötperces út lesz az. Velünk, amikor csak egy kicsit nyomjuk meg jobban a gázpedált, hogy leérjünk a Balatonra, mert már így is késésben vagyunk. És akkor is velünk, amikor ahelyett, hogy vezetéstechnikai tréningre mennénk, inkább a főváros útjaink pörgetjük 100 fölé a sebességmérőt, sőt, akkor is, ha úgy gondoljuk, a zéró tolerancia nevetséges – és alkoholra vonatkozik, másra nem. Az autópályán pedig csak a csigák mennek 140-nél lassabban, igaz?
Együtt kell változtatnunk
A mindennapi kis adrenalinfröccsök egymásutánjában könnyen azt hiheti az ember, hogy ő sérthetetlen. Fiatal, gyorsak a reflexei, jól vezet, meg a biztonsági öv sem kell, kitámasztjuk magunkat lábbal és kézzel.
De időnként jön egy reality check – nagyszerű az angol kifejezés, magyarra fordítani szinte lehetetlen. Az élet figyelmeztet, hogy ez azért mégsem teljesen úgy van, a fizika törvényei mindenkire hatnak.
Ha saját kárán tanulja meg, az sem jó, de amikor egy vétlen autó utasai, egy békés biciklis, egy pillanatok alatt széthulló család a vesztes a helyzetben, az már egész egyszerűen elfogadhatatlan.
Miért ülünk többen egy autóba, mint ahány személyes? Miért toljuk egymást az autópályán belső sávban, csak hogy mindenki lássa, mi merünk gyorsan is menni? Miért a tuning a fontosabb, a berregő motor, és nem a biztonság? Miért kapnak fiatalok bivalyerős autót úgy, hogy aztán azzal visszaéljenek? Miért tekintjük a buli helyszínének az autót, amelyre annyian mondják, közhelyet pufogtatva, hogy veszélyes üzem?
Az autó önmagában nem az, de amint a volán mögé ülünk, velünk együtt azzá válik.
Hiába lesz akármilyen szigorú egy törvény, hiába születnek a mostaninál sokkal komolyabb szankciók, mindez édeskevés, amíg a fejekben ugyanaz marad a rend, mint ami most ott honol.
Sallai Nóráék tragédiája lehetőséget nyújt, hogy ezeken a sztereotípiákon, az automatikus cselekedeteken túl is gondolkodjunk. Beszélgessünk, és cselekedjünk. Nézzük meg jobban a kilométerórát, és szóljunk rá a spicces sofőrre, a gyorshajtóra, ne üljünk be mellé, szálljunk ki mögüle. Nemcsak az életünket menthetjük meg így, de talán, ha elegen tesszük, valamit el is indíthatunk. De, ha őszinte vagyok, magam sem tudok abban hinni, hogy ez elég. Bár bebizonyítaná valaki, hogy mégis.
Deli Kálmán közlekedési szakértő szerint sem szigorítással kell elérni a balesetek megelőzését, hanem a szabályok betartatásával.
