Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz. Elmúlnak a szép napok hamar, jönnek a bús, álmodozó, hűvös éjszakák” – énekelte Koncz Zsuzsa 1966-ban, ami valóban igen régen volt. De mi az oka annak, hogy az évek múlásával úgy tűnik, hogy egyre gyorsabban telik az idő?
Emlékszem, húszévesen milyen kikerekedett szemmel néztem azokra az idősebb (azaz mostani korombeli) felnőttekre, akik az idő múlásáról panaszkodtak. „Hogy telhetett el húsz év azóta, hogy a főiskolára jártam, hiszen olyan, mintha tavalyelőtt lett volna”, sóhajtoztak, én pedig arra gondoltam, hogy nyilván a nosztalgiával van összefüggésben a dolog, hiszen számomra nem tavalyelőttnek tűnt a pillanat, amikor megszülettem. De idézhetném a gyerekkoromból ismerős, soha véget nem érő nyári szüneteket és az örökkévalóságnak tűnő várakozást is a karácsonyra.
Az idő és a vasfoga
Az utóbbi néhány évben viszont hipp-hopp elérkezik a karácsony. Bár fejben még azt hiszem, valahol szeptember végén járunk a naptárban, gyakorlatilag november közepe van.
Hetek, hónapok, sőt évek tűnnek el az elmosódó naptárból, szédítő sebességgel, és csak néha eszmélek fel.
Például arra, hogy a kislányom, aki nemrég még mászni tanult, ma már alig egy fejjel alacsonyabb nálam. Sőt, egészen megdöbbenek azon is, hogy az én koromban édesanyámnak már volt egy 26 éves lánya (azaz én) – míg az én gyerekeim oviba, illetve alsó tagozatba járnak. Szóval, most már nekem is repül az idő, és elszáll fölöttem, közkedvelt képzavarral élve, a vasfoga – de vajon miért?
De miért rohan?
Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy mindez azért történik, mert felnőtt életünket kitöltik a gondok-bajok, különféle kötelességek és feladatok, de – állítólag – nem ez áll a háttérben. Hanem az, hogy belső biológiai óránk is megváltozott: ahogy idősödünk, anyagcserénk lassul, csakúgy, mint szívverésünk és légzésünk üteme. De kínálkozik egy másik tudományos magyarázat is: e szerint az általunk észlelt idő múlása összefügg a befogadott új információk mennyiségével. Gyerekként a sok új inger hatására agyunknak tovább tart az információ feldolgozása, így az idő is lassabban telik.
A dopamin és az újdonságok
Gyerekként sokkal több újdonságnak ható információ ér minket, mint későbbi életünkben. Agyunkat igencsak lefoglalja ezek feldolgozása, míg felnőttkori életünk egyre inkább a rutinok köré épül, ismerjük közvetlen környezetünket és a média által a tágabb világot is. Viszonylag ritka az is, amikor számunkra teljesen ismeretlen helyre jutunk vagy gyökeresen új élményekkel gazdagodunk. A gyerekek számára viszont a világ felfedezésre váró hely, tele új élmények lehetőségével. Újabb és újabb tapasztalataik a világról alkotott kép folyamatos újragondolásához vezetnek, és ez sok energiát igényel az agytól – és ez vezet a végtelen nyári szünetek érzéséhez is. Ezt az elméletet egészíti ki az agy dopaminszintjének csökkenése is: új ingerek észlelésekor dopamin szabadul fel az agyban, de mérések szerint ennek a neurotranszmitternek a szintje 20 éves korunk után folyamatosan csökken.
A logaritmikus skála szerepe
Az idő múlásának érzetét ezenkívül életkorunk is befolyásolhatja. Egy négyévesnek egy év az élete negyedét jelenti, tele élményekkel – ezért rendkívül hosszúnak tűnik számára az idő, amíg a szülinapi ajándékára várakozik. Egy 10 évesnek egy év az élete 10%-ával egyenlő (ilyenkor már azért elviselhetőbb a várakozás), egy húszéves számára már csak 5%. Ugyanennyi idő mindössze 2%-a egy 50 éves ember életének, aki ráadásul valószínűleg kevesebb új tapasztalatot is szerez.
Ezt a „szubjektív” időt az úgynevezett logaritmikus skálán tudjuk mérni. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy 20 éves arányaiban ugyanolyan életkor-növekedést tapasztaljon, mint 2 és 3 éves kora között, meg kell várnia a 30. életévét. Általában évtizedekben gondolkodunk életünkről – a 20-as, a 30-as éveinkről és így tovább –, ami azt sugallja, hogy az egyes időszakok egyenlő súllyal szerepelnek élettörténetünkben, de hiába ez az objektív igazság, a szubjektív tapasztalat mást jelez. Valós, belső megtapasztalásunk közelebb áll a logaritmikus skálához, mint a lineáris idővonalhoz:
e szerint ugyanannyinak érzékeljük az 5-től 10 éves korunkig eltelt időt, mint később a 10-től 20 éves korunkig, a 20-tól 40 éves korunkig és a 40-től 80 éves korunkig eltelt időszakot.
Az emberek emlékezetes események alapján tagolják az időt, és határolják el életük különböző korszakait. Ahogy öregszünk, ezekből egyre kevesebb van, és időben is egyre távolibbak. S ha még ez nem lenne elég, agyunkban a hasonló napok és hetek kombinálódnak, ami miatt úgy tűnhet, hogy összeolvadnak. Aztán egyszer csak arra eszmélünk, mint Krúdy Gyula is, hogy „elszaladtak az évek, mint a sárga levelek futnak az augusztusi szélben”.
