Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Öt olyan alapvető szükséglet van, amit egy kisgyerek és egy felnőtt számára is ki kell, hogy elégítsen a környezete. Ha ez nem történik meg, lelkileg súlyosan sérülhetünk. Nagyon lényeges, hogy elhiggyük, hogy ha rosszul érezzük magukat, az nem azért van, mert „a világ ilyen”, hanem azért, mert a pszichénk jelzi, hogy változtatásra van szükség.
Akit elfogadó, szeretetteljes, meleg, határokat szabó, érzelmileg megtartó és nyugodt szülők neveltek, sokkal kevesebb akadályba ütközik gyermekként és felnőttként is, mint az, akit nem vigasztaltak meg, ha szomorú volt, nem álltak ki mellette, ha bántották, vagy nem tanították meg arra, hogyan tarthatja kordában az életét. Arról, hogy mi az az alapvető öt szükséget, ami elengedhetetlen lenne a kiegyensúlyozott élethez, K. Farkas Dórával, az Almafa Pszichológiai Centrum pszichológusával beszélgettünk.
Milyen az az ideális környezet, amelyben kiegyensúlyozott, boldog gyermek nevelkedhet?
Nehéz erre a kérdésre egyértelmű, rövid választ adni. Ahányféle elmélet, annyiféle megfogalmazás létezik. Amiben azonban mára már mindenki egyetért, az a kötődés fontossága és a gyermek szükségleteire való ráhangolódás a szülő részéről. A gyermekkel való bánásmód nemcsak jelen időben lényeges, hanem kiemelten fontos a későbbi világlátásunk, kapcsolataink és a magunkról való gondolkodás vonatkozásában.
Ahhoz, hogy magunkat szeretni tudjuk, hogy tudjunk hinni és jól bánni magunkkal, illetve másokkal, ezt valamikor valakitől meg kell kapnunk.
Szerencsés esetben ezt abból tanuljuk meg, ahogy a szüleink bánnak velünk az életünk korai szakaszában. Minden kisbaba a születése pillanatától kezdve kifejezi az érzéseit, az igényeit. Ez a túlélése záloga. Nem fog például éhen halni, ha jelzi, hogy éhes, és erre érkezik valaki, aki megeteti őt. Ez a természetes működésmódunk változik, mire felnövünk, és az irányba változik, ahogy a környezetünk, a családunk ezt megerősíti. Ha szomorú vagyok, és sírok, és anyám vagy apám odajön és megvigasztal, akkor megtanulom, hogy egyrészt érdemes jelezni, ha van valamilyen gondom, mert bízhatok a körülöttem levőkben, hogy jönnek és segítenek; másrészt megtanulom, hogy én egy kompetens ember vagyok, aki képes hatni a környezetére; harmadrészt megmutatják nekem, hogyan nyugtassam meg magam, és ezért felnövekedve már én is meg fogom tudni nyugtatni magam. A környezet, a család felelőssége óriási, viszont a szülőséget is folyamatosan tanuljuk.
Nem kell tökéletes szülőnek lenni, mondja Winnicott, „csak” elég jó szülőnek, aki a gyermeke szükségleteit kielégíti.
Mi alapján, milyen elvekre alapozva született meg az 5 alapvető szükséglet elmélete?
Az 1990-es években Jeffrey Young dolgozta ki a sémaelméletet, amiben kimondta, hogy a személyiségünket, a gondolkodásmódunkat a sémák, a gondolkodási mintázataink határozzák meg, amelyek gyermekkorunkban alakulnak ki, a minket ért környezeti hatásokra. Konkrétan azáltal, ahogyan a családunk, szüleink – hiszen velük töltjük az első években a legtöbb időt – kielégítik a szükségleteinket.
A későbbi életünk során ezeket a sémákat alkalmazzuk, ezeket tekintjük alapvetőnek.
Olyan, mintha egy szemüveg kerülne a szemünkre, amelyen keresztül látjuk, értelmezzük a világot. Abban a környezetben ezeknek a sémáknak a kialakulása az alkalmazkodásunk eredménye, de felnőttként, egy másik környezetbe kerülve, már akadályozhat bennünket, maladaptívvá válik.
Vegyük végig ezeket az alapvető szükségleteket, és nézzük meg, milyen felnőtt válik valakiből, ha bármelyik is csorbát szenved vagy hiányzik a neveltetés során. Különös tekintettel a párkapcsolatra, a problémakezelésre és a szakmai önmegvalósításra.
Ahogy korábban is említettem, a sémák 3 témakörről szólnak: milyen vagyok én, milyen a világ és milyenek az emberek. Lényegében ebbe a három területbe a teljes életünk beletartozik. Az első alapvető mentális szükségletünk a bizalom és biztonság szükséglete. Ez azt jelenteni, hogy minden gyermeknek joga, hogy megélje a biztonságot, a kötődést, hogy tudja, hogy szeretik, ha sír, akkor a szülei jönnek, és megpróbálják kitalálni, hogy mire van szüksége, és igyekeznek segíteni rajta. Bátran kifejezheti magát, mert lesz, aki meghallgatja, aki háttérbe helyezi saját magát miatta.
Ebből tanuljuk meg, hogy fontosak vagyunk, hogy jogosak a szükségleteink, és a felnőtt életünkben is bátran fogunk segítséget kérni, ha elakadunk.
Akinek sérül ez a szükséglete, és itt például elég a régi nevelési elvekre is gondolni, ahol alaptézis volt, hogy nem vesszük fel a gyereket, mert csak hisztizik, könnyen megéli az elhagyatottságot, azt, hogy ő nem fontos, nem fogja értékelni saját magát, nem fogja elhinni, hogy ő bárki számára elég lehet. Ez kihathat a kérdésben feltett mindhárom területre.
A második az autonómia és teljesítőképesség igénye, ami azt jelenti, hogy amit én gyerekként meg tudok csinálni, azt engedik megcsinálni a szüleim. Bátorítanak és dicsérnek. És ezáltal én elhiszem magamról, hogy egy ügyes, kompetens személy vagyok, aki bátran kipróbálhat új dolgokat, aki meg fogja tudni oldani a nehézségeket, és ha nem, az sem baj, mert majd kérek segítséget, vagy kitalálok valamilyen más megoldást. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, csak például arra, hogy ha kötöm a cipőfűzőm, nem rám förmednek, hogy haladjak már, és gyorsan megcsinálják helyettem, mert „lassú vagyok”, hanem bátorítanak, és hagynak több időt, hogy megoldjam. Ez a terület elsősorban a feladatokhoz való hozzáállásunkat, az énhatékonyságunkat határozza meg.
A harmadik a határok meglétének igénye. Azt gondolom, ezzel a területtel nagyon bajosan állunk. A korábbi poroszos nevelés túlhangsúlyozta a határokat, az azt követő pedig szinte negligálta a jelentőségüket, és gyerekek szabadságát helyezte előtérbe. Ma már tudjuk, hogy egyik sem megfelelő.
A gyermekeknek, és nekünk, felnőtteknek is, határokra, szabályokra van szükségünk. Minél kisebb egy gyermek, annál szűkebb határokra, először ez még csak a szüleink karja.
Attól érezzük magunkat biztonságban, hogy tudjuk, meddig mehetünk el.
Ha nincsenek, egy gyermek elveszik, hisztizni fog, és várja, hogy valaki szabályozza, segítse őt. Természetesen ezek a határok idővel növekszenek.
Fontos, hogy ezek a szabályok állandóak, nem a szülő aktuális állapotától függnek, mondhatjuk következetességnek is. Mindenképpen puhák, tehát ha beleütközöm gyerekként, nem sérülök meg; és rugalmasak is, tehát ahogy fejlődőm, tudom őket feszegetni, alakítani, ami által erősödik a személyiségem.
Ha ezt nem segítenek megtanulnom, én nem fogom tudni felnőttként szabályozni magam, és dührohamaim lehetnek, átléphetek másokon, falási, italozási, droghasználati kicsapongásaim lehetnek; és én sem fogom betartani a magam és mások határait.
A negyedik a saját érzések kifejezésének szükségessége. Egyetlen gyermeknek sem dolga a szüleit boldoggá tenni, és annak alárendelni magát, hogy ők hogyan érzik magukat. A gyermek dolga, hogy szabadon kifejezze az érzéseit, a szülő ezt meghallja, és reagáljon rá. Azokban a családokban, ahol a szülők érzelmi nehézségekkel küzdenek, például frusztráltak, esetleg valamilyen szenvedélybetegségük van – és ideértem a telefon nyomkodását is –, a gyerekek hamar megtanulják, hogy akkor kapnak figyelmet vagy nem bántást, ha alárendelik magukat a szüleik érzelmeinek. Tehát az üzenet az, hogy fontosabb, hogy mindenki jól legyen, mint hogy nekem jó legyen. Megtanulják nagyon hamar letapogatni a környezetüket, az embereket, és nekik megfelelően viselkedni. Ezek a gyerekek felnőttként sokszor nem is tudják, mik az ő igényeik, csak a többiek boldogítása a céljuk.
Mivel a saját érzéseiket háttérbe helyezik, elfojtják, sok pszichoszomatikus megbetegedés forrása lehet, de hatással van az életünk minden területére.
Az ötödik a spontaneitás, játékosság, kreativitás szükséglete. Az életünk nemcsak feladatokból áll, hanem könnyedségből, szabadságból, játékból. Ha gyermekkorunkban játszanak velünk, felnőttként kreatívabbak leszünk, elhisszük, hogy lehet másképpen gondolkodni, könnyednek lenni, nem kell állandóan dolgozni, lehet hibázni.
Az 5 alapvető szükséglet közül melyik hiánya okozza a legnagyobb sérülést?
A legnagyobb sérülést az első két szükséglet hiánya okozza. A többi között van olyan, amit a környezet még sokszor jutalmaz is. Gondoljunk arra, mennyire hasznos a társadalomnak, a munkáltatónak egy éjjel-nappal dolgozó munkaerő, akit ha jól megfizetnek például, meg is erősítik ezt; vagy mennyire kényelmes a családban egy önmagát feláldozó családtag, aki kiszolgálja a többieket. Természetesen ezeknek hosszú távon megvan a maguk hatása.
Hol, milyen környezetben és kiknek kell gondoskodniuk arról, hogy ezek az alapvető szükségletek meglegyenek egy gyerek életében? Csak a család, a szülők feladata ez, vagy a pedagógusoknak is szerepük van ebben?
Környezet alatt mindenkit értünk, akikkel az életünk során találkozunk. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egy laborban élni, és ez nem is cél. Nyilván mindenkit érnek negatív hatások, ami adaptív is, hiszen alkalmazkodásra tanít, de ha a családunkban megvan a biztonság, az elfogadás, akkor hazavihetem a sérelmeimet, ott támogatnak, segítenek, ha tudnak, és együttéreznek velem, sőt akár meg is védenek, képviselnek engem például az iskolában, ha bántanak. Megélhetem, hogy nem vagyok egyedül, és van egy bázis, ahol töltődhetek, ahova visszavonulhatok. Ideális esetben az iskola, a pedagógus is tud ilyen hely, személy lenni.
Ha valaki nem kapja meg a kellő figyelmet, és sérül nála az 5 alapvető szükséglet, hogyan ellensúlyozhatja, orvosolhatja ezt felnőttként?
Felnőttként nagyon nehéz ezeket felülírni, mert az idegrendszerünk mély struktúráit érinti, így működtünk mindig, nem nagyon látunk más lehetőségeket. Általában két lehetőség van: vagy történik valami olyan esemény, ami az egész rendszert kizökkenti a menetéből, és muszáj máshogyan működnünk, mert nincs más választásunk, például megbetegszünk; vagy felismerjük a nehézségeinket, és terápiás munkába kezdünk.
Nagyon lényeges, hogy elhiggyük, hogy ha rosszul érezzük magukat, az a pszichénk jelzése, hogy változtatásra van szükség.
Higgyük el, hogy ezek valid érzések, és ne próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy „ilyen a világ”, hanem vegyük sorra azokat a területeket, amiken mi változtathatunk, hogy jobban érezzük magunkat, mert ez mindnyájunk szükséglete.
Ha egy szülő a saját gyerekkorában hiányt szenvedett, frusztrálódott, akkor törvényszerű, hogy azt továbbadja a gyerekének?
Sok minden múlik a gyermek temperamentumán is. Gondoljuk csak az ikervizsgálatokra, ahol azonos genetikai állományú gyerekek ugyanabban a környezetben nevelkedve különböző viselkedésűek, személyiségűek lettek. De erre nem lehet építeni!
Mindenkinek a saját felelőssége felnőttként, hogy megtegyen mindent magáért.
Arról nem tehetünk, hogy gyermekként milyen csomagokat kapunk, de arról igen, hogy felnőttként mit kezdünk ezzel. Saját magunkért vagyunk felelősek. És természetesen, ha ezt magunknak nem tudjuk megadni, nem fogjuk tudni megadni a gyermekünknek sem, akinek majd ezzel kezdenie kell valamit.
Milyen szülői attitűd lenne az optimális, hogyan lehetne minimalizálni, hogy az alapvető szükségletek sérüljenek?
Az ideális szülői attitűd elfogadó, szeretetteljes, meleg, határokat szabó, érzelmileg megtartó, nyugodt. A legideálisabb az lenne, ha a leendő szülők már túllennének az önismeretnek azon a szakaszán, ahol feldolgozták a kapott mintáikat, sémáikat. Sajnos ez nem minden esetben van így. Azt viszont könnyebben megtehetjük, hogy keressük azokat a lehetőségeket, ahol arról hallhatunk, milyen igényei vannak egy gyermeknek, hogyan kell bánni egy kisbabával, egy kisgyermekkel. Azt is látjuk, hogy nagyon sokszor a gyermekkel való foglalkozás, a felé való szeretetteljes odafordulás megszüli a saját sérülékeny gyermekrészünk felé való odafordulás igényét, ami elindíthat bennünket a gyógyulás útján.
