Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyakran a kényszer, máskor a kényelem szüli, ha a felnőtt gyermek – gyakran családdal együtt – a szüleivel él egy fedél alatt. A súrlódások száma végtelen lehet, egy idő után pedig az ellentétek kibékíthetetlenné válhatnak. Ha nem jelölöd ki a határokat, akár a párkapcsolatod is zátonyra futhat a boldogtalan társbérlet miatt.
Sokszor hallhatod, hogy régen mennyivel jobb volt, amikor a generációk együtt éltek, hiszen a nagyszülők bármikor vigyáztak az unokákra, ugyanakkor őket sem fenyegette az elmagányosodás réme. Az idősek átadták a tudást a fiataloknak, miközben őket frissen tartották az új élmények. Ám mostanság nehéz felidézni a környezetünkben olyan családot, akiknek bevált, ha a szülőkkel együtt laknak. Sokkal inkább a rengeteg vitáról és sértődésről szólnak a történetek.
Frusztrált leszel, ha nem a saját szabályaid szerint élsz
A mondás szerint az az egészséges, ha cipőt kell húzni, hogy meglátogassuk a nagyszülőket. Szakértőnk, Ujszászi Andrea pszichológus, képzésben lévő családterapeuta azonban elsőként leszögezi, hogy a generációk között nem csak akkor lehetnek súrlódások, ha együtt laknak. Előfordul, hogy úgy telepszenek rá a másik életére, hogy több száz kilométer választja el őket egymástól.
„Hallottam már olyan történetet, hogy a gyerek külföldre menekült az édesanyja túlzott elnyomása elől, de még onnan is naponta többször kellett telefonálnia, mert így sem szakíthatta el a köldökzsinórt” – magyarázza Ujszászi Andrea. „Természetesen több lehet a vita, ha egy telken vagy akár egy fedél alatt lakunk saját vagy párunk szüleivel. Ebben az esetben többet hallanak, látnak az életünkből, mint azt szeretnénk, és idővel azt érezzük, hogy vendégek vagyunk abban a házban, lakásban, ami eredetileg az otthonunk lenne. Hiszen lehet, hogy jólesne csupán alsóneműben kiszaladni a mosdóba, de ha tudjuk, hogy szembetalálkozhatunk a menyünkkel, vejünkkel, inkább belebújunk a köntösbe. Ez pedig hosszú távon frusztrációt okozhat, melynek hatására még feszültebben reagálunk az esetleges problémákra.”
Az is problémát okozhat, ha a rendről, tisztaságról más elképzeléseink vannak. Lehet, hogy az anyóst zavarja, ha a menye este úgy fekszik le, hogy nincs elpakolva a konyha, míg ha külön laknának, ez nem tűnne fel számára. De az is súrlódást okozhat, ha a szülők végighallgatják a fiatalok vitáját, és bizony nem tetszik az a hangnem, amit a menyük vagy a vejük megüt a gyerekükkel szemben. Miközben nem mindig vannak tisztában az előzményekkel.
„Ilyenkor nagyon nehéz, hiszen lehet, hogy a pár már réges-rég kibékült, ám a sértettséget a szülő sokkal tovább hordozza, és akár hangot is ad neki. Ez hosszú távon nagyon elmérgesítheti a kapcsolatot” – mondja a pszichológus.
A szülővel együtt jelöljük ki a határokat
Kicsit jobb lehet a helyzet, ha egy telken, de külön lakrészben élnek a szülők és gyermekük családja. Bár így sem feltétlenül rózsás mindig a kép.
„A közös kert gondozása például súrlódási pont lehet. Ki mit csinál, mikor söpri el a járdát vagy vágja le a füvet” – sorolja szakértőnk. „Nem beszélve arról, ha a nagyszülő ragaszkodik a levendulatövekhez, miközben a menye allergiás rá. Ilyenkor mindenképpen kérdezzük meg, mit változtathatunk a közös területen, hogy az nekünk komfortosabb legyen, mielőtt kiirtanánk a bokrokat. Az viszont már megint más kérdés, hogy a visszautasítás feszültségeket szülhet.”
Az sem mindegy, hogy mennyi időt töltenek együtt a generációk. Ezt érdemes mindenki oldaláról megvizsgálni, hogy a lehető legjobban működjön az együttélés. A közös otthonnak gyakran az a következménye, hogy a már felnőtt gyermek nem válik le a szüleiről.
„Hallottam olyan családról, ahol az anyós a földszinten lakott, a család az emeleten, ám a fia mindennap a munkából hazaérve először az édesanyjához ment be, és csak utána a feleségéhez, gyerekeihez. Ez idővel joggal okozott feszültséget az asszonyban.
Ugyanakkor az sem egészséges, ha a szülők szó nélkül rányitják az ajtót a fiatalokra; ez valószínűleg nem így történne, ha egy másik városban laknának. Érdemes ezt példamutatással kiküszöbölni: ha mi magunk is felhívjuk őket, mielőtt átlátogatnánk – akkor is, ha csak egy lépcső választ el minket egymástól –, akkor jó eséllyel ők is megteszik ezt legközelebb” – javasolja Ujszászi Andrea.
Ha azonban ez nem elegendő, a pszichológus szerint a sokat emlegetett határkijelölés lehet a megoldás. Üljünk le, és beszéljük át, kinek mivel lehetne könnyebbé tenni az életét: semmiképpen ne támadjunk, inkább vessük be az asszertív kommunikációt. Mondjuk el, hogy mi magunk miért érezzük bizonyos helyzetekben kellemetlenül magunkat; például, ha kérdezés nélkül toppannak be, vagy olyan kérdésekbe is beleártják magukat a gyereknevelésben, amit mi magunk szeretnénk eldönteni. Fontos, hogy érezzék, ez nem elutasítás a részünkről, hanem szeretnénk magunk meghozni a döntéseinket.
Ne legyenek kötelező feladatok
Szakértőnk szerint fontos, hogy ha úgy érezzük, valamelyik fél átlépte a kijelölt határokat, arról mindenképpen beszéljünk. Persze, ez nem könnyű feladat, ha a szülőtől azt a visszajelzést kapjuk, hogy „amíg az én fedelem alatt élsz, addig…”. Ugyanakkor, az együttélést sokszor az anyagi kényszer hozza létre – a fiatalok nem tudnak önállósodni –, vagy akár a kényelem szüli.
Gyakran tapasztalható, hogy miközben mindkét fél őrlődik ebben a helyzetben, azt hiszik, hogy jót tesznek a másikkal, hiszen a gyereknek meg van oldva a lakhatása, miközben az idős – esetleg egyedülálló – szülő nincs magára hagyva.
„Kétségkívül vannak előnyei is annak, ha több generáció együtt él, például a nagyszülők vigyáznak az unokákra” – emlékeztet Ujszászi Andrea. „Ám lényeges, hogy ezt ne vegyük természetesnek, hiszen az idős szülőknek is megvan a maguk élete. Lehet, hogy még dolgoznak, és szeretnének pihenni, kirándulni, kártyázni a barátaikkal. Nem szerencsés, ha akkor is rájuk testáljuk a gyerekvigyázás feladatát, amikor ez inkább teher számukra, mint öröm, és ne vegyük készpénznek, hogy minden egyes délután nekik kell sietni az óvodába a kicsikért. Az együttélésnek vannak előnyei és hátrányai is, a nehézségeket pedig nem szabad eltagadni. Lehetsz együttérzéssel magad iránt, de közben próbálj abba is belegondolni, hogy a másik fél hogyan érzi magát, és e szerint kijelölni a legjobb határokat.”
