Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sokáig a nemzeti jövedelmet és teljesítményt mérő GDP-t használták viszonyítási alapként a kutatók arra, hogy egy ország mennyire sikeres, és az ott élők mennyire boldogok. Ám amikor megszületett a bruttó nemzeti boldogság mint a jóllét új mutatója, kiderült, hogy a pénz nem boldogít. De ha nem a pénz tesz boldoggá, akkor vajon mi?
Számos tényező közrejátszik abban, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezzük-e magunkat. Ezek főként olyan külső tényezők, melyeket nem tudunk befolyásolni, ám arra van ráhatásunk, hogy milyen mértékben hagyjuk, hogy hassanak ránk. A bruttó nemzeti boldogság fogalmával kapcsolatban dr. Szondy Máté klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.
Mit jelent és pontosan mit mér a bruttó nemzeti boldogság?
Sokáig egy ország „sikerességének” legfőbb mérhető mutatója a bruttó nemzeti össztermék volt – ez azt a feltételezést is implikálta, hogy azokban az országokban, ahol magasabb az anyagi jólét, ott elégedettebbek, boldogabbak az emberek. Majd az 1970-es és ’80-as évek környékén a társadalomkutatók rájöttek arra, hogy ez közel sincs így. Észrevették, hogy hiába javul az anyagi helyzet a legtöbb nyugati országban, az emberek ettől nem válnak tartósan boldogabbá. Ekkor kezdték el feszegetni azt a kérdést, hogy ha nem az anyagi jólét javulása a kulcs, akkor mi az, ami ténylegesen összefügg a boldogsággal.
Így jött képbe a bruttó nemzeti boldogság fogalma. Ezt a mutatót Bhutánban dolgozták ki a ’70-es évek környékén.
Amikor 1972-ben a rendkívül szegény ország királyát arról kérdezte egy újságíró, hogy mit gondol a bruttó nemzeti össztermék alakulásáról, a király annyit válaszolt, hogy őt csak a bruttó nemzeti összboldogság érdekli.
Ez a mutató a gazdasági jólléten túl a kulturális, társadalmi, politikai és mentális jóllét különböző összetevőit is megpróbálja számszerűsíteni.
A Bhutánban megalkotott képlet minden országra „ráhúzható”?
A bruttó nemzeti összboldogság mint koncepció sok pozitív hatással jár: csak azokat a fejlesztéseket engedélyezik, melyek összhangban állnak az elveivel, támogatja a fenntarthatóságot és a természettel való összhangot. Másrészt a kezdeményezést több kritika is érte. A legsúlyosabb bírálat szerint – a 2008-as demokratikus átalakulás előtt – a bhutáni kormány a bruttó nemzeti összboldogság egyik összetevőjére, a kultúra megőrzésére hivatkozva kezdett etnikai tisztogatásokba a nem buddhista kisebbségek ellen. Önmagában az, hogy kidolgoznak egy izgalmas mutatót a boldogság mérésére, még nem jelenti azt feltétlenül, hogy az adott ország vezetői a lehető legtöbb ember boldogságszintjét tartják szem előtt, amikor döntéseket hoznak.
A bhutáni csak az első boldogságmutató volt a sorban, azóta már jó pár hasonlót leírtak – a leghíresebbek talán a World Happiness Report, a Better Life Index és az Eurostat vonatkozó listái. Mindegyiknek az a célja, hogy az anyagiakon túl megpróbálják leírni, hogyan érzik magukat az emberek egy adott országban.
Bár vannak különbségek a mutatók között, általában megkérdezik például az embereket arról, hogy mennyire elégedettek az életükkel, az egészségi állapotukkal, a környezetvédelemmel, az oktatással, a társadalmi felelősségvállalással, és hogy mennyire bíznak egymásban, a vezetőikben.
Mi a helyzet Magyarországon, hogyan alakul itthon a bruttó nemzeti boldogság?
Bármelyik boldogságmutató listát nézzük, sajnos az európai országok sorában az alsó negyedben tartózkodunk. A jó hír az – ha mindezek után még lehet jó hírről beszélni –, hogy nagyjából be tudjuk azonosítani azokat a tényezőket, amelyek ezt befolyásolják. Ez kijelölheti a jövőbeli változás irányait.
Ha összehasonlítjuk a boldogabb és a kevésbé boldogabb országokat, mint például Magyarország is, akkor három nagyon fontos területen látunk különbséget: a tolerancia, a bizalom és a társadalmi felelősségvállalás területén.
Ahol az emberek elfogadóbbak a másként gondolkodókkal, a másként élőkkel, a más kultúrájú emberekkel, általában mindenki jobban érzi magát a bőrében. Ez nem meglepő, hiszen az, ha valaki ijesztőnek, félelmetesnek tartja a másságot, folyamatos szorongást és fenyegetettséget jelent. Egy konkrét példa: ha valaki azt hiszi, hogy ha két, egymást szerető homoszexuális ember összeházasodik, akkor az valamilyen misztikus úton hatással lesz az ő heteroszexuális házasságára, akkor természetesen félelmetesnek fogja megélni ezt a lehetőséget.
Ugyanez a helyzet a bizalommal is, ami az egyik legerősebb boldogságot befolyásoló tényező. Magyarországon nagyon alacsony az emberek egymás iránti bizalomszintje, de az ország vezetőiben és a jövőnkben is csak kevésbé bízunk – így a világ sokkal veszélyesebb helynek tűnik, hiszen mindenki farkasa mindenkinek.
A társadalmi felelősségvállalás az önkéntességet, a civil szféra erejét jelzi. Sokkal jobban érzik magukat az emberek azokban az országokban, ahol a polgárok jobban figyelnek egymásra, ahol többet önkénteskednek, ahol a civil kezdeményezéseknek nagyobb ereje van. Nálunk sajnos nem ez a helyzet.
Ha ki kellene jelölni azt az utat, hogy hogyan kerülhetnénk előrébb ezeken a boldogságlistákon, mi lenne az egyértelmű irány?
A nyitottság, a bizalom megerősítése alapvető kérdés. A fenyegetettségélmény csökkentése is nagyon fontos lépés lenne, hogy ne azt érezzük, folyamatosan veszélyben vagyunk. Sajnos nálunk ez a fenyegetettségérzés jóval a háború kitörése előtt elkezdődött. Hosszú évek óta azt halljuk, hogy valamilyen ellenség ellen kell küzdeni – Brüsszel, Soros, rezsidémon, migránsok, gender. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy felnőtt egy olyan generáció, melynek tagjai életük első évtizedében folyamatosan azt hallották, hogy támadás alatt állunk.
Ehelyett azt kellene megélnünk, hogy a világ a nehézségekkel és konfliktusokkal együtt is lehet olyan hely, ahol jól és biztonságban érezhetjük magunkat.
És végül – visszatérve a kérdésre – a civil mozgalmak és kezdeményezések támogatása is segítene abban, hogy a magyarok általános hangulata javuljon.
Az alapján, amit elmondott, úgy tűnik, hogy a boldogságunk főként olyan külső körülményektől függ, melyekre nincs ráhatásunk. Mit tehetünk annak érdekében, hogy az említett tényezőktől függetlenül is boldogok legyünk?
Ebben fontos szerepet játszanak a társas kapcsolatok, a hobbik, a rendszeres mozgás, a sport, az egészséges étkezés, a mentálhigiénéről való gondoskodás, a kreativitás, a spontaneitás, a játék. Ezeket bizonyos fokig mi magunk tudjuk befolyásolni.
Való igaz, hogy az említett külső tényezőket közvetlenül nem tudjuk befolyásolni, de arra van ráhatásunk, hogy milyen mértékben hagyjuk, hogy hassanak ránk.
Ehhez első körben észre kell vennünk, hogy hogyan hatnak ránk ezek az üzenetek. A háborút nem tudjuk befolyásolni, azt azonban igen, hogy honnan, milyen típusú és milyen mennyiségű információ jusson el hozzánk annak érdekében, hogy ne alakuljon ki bennünk szorongás. Ez különösen fontos most, amikor bármilyen negatív hír azonnal és nagyon jól dokumentálva képekkel vagy akár videókkal is azonnal elérhető bárki számára a világban.
Tudatosan kell figyelnünk arra, hogy milyen hatások érnek bennünket, és döntenünk kell arról, hogy ebből mit akarunk beengedni, és mi az, amit kizárunk az életünkből.
Ha egy kórképet kellene felállítania arról, hogy hogyan érzik magukat jelenleg a magyar emberek, akkor mit tartalmazna ez a diagnózis?
Nehéz elkülöníteni azt a benyomást, ami a közbeszédből, vezetői szintről és a plakátokról árad attól, amit ténylegesen az emberek hangulata tükröz. Nem szeretnék általánosítani, mert nyilván nem igaz mindenkire – ahogy mások, úgy én is egyfajta véleménybuborékban élek.
Az én budapesti értelmiségi véleménybuborékomban lévő személyek általában a folyamatos csalódás, félelem és düh változó összetételű keverékét élik meg az országban tapasztalható állapotok miatt.
Másoknál inkább az önfelnagyítási fantáziák jellemzőek – ekkor általában a félelmünket megpróbáljuk kompenzálni saját nagyságunk és fontosságunk felértékelésével.
Ez egy gyakori védekező vagy szorongáscsökkentő mechanizmus a gyerekeknél is, amikor félelmükben arról kezdenek el fantáziálni, hogy ők hatalmas varázslók vagy harcosok.
Ez a mindenhatósági fantázia csökkenti a szorongást. Nemcsak a magyaroknál, hanem egyéb kis országoknál is gyakran találjuk meg azt az élményt, hogy mi valahogyan, valamiért különlegesek, kiemeltek és specifikusak vagyunk (a „Jézus magyar volt”-tól a „mások számára érthetetlen magyar géniusz”-ig). Ez a fantázia rövid távon kompenzálja a szorongásainkat és a félelmeinket, ám hosszú távon egyáltalán nem adaptív, és nem erre van szükségünk.
Egy beszélgetésben korábban említette, hogy az elégedettség keresése közben hajlamosak vagyunk arra, hogy beleessünk a boldogságcsapdába. Mi ez pontosan, és milyen veszélyei vannak?
Boldogságcsapdába akkor kerülünk, ha rosszul definiáljuk magunkban a boldogságot, és azt gondoljuk, hogy a boldogság azt jelenti, hogy nem érezhetjük rosszul magunkat, nem lehetnek negatív gondolataink, érzéseink, mert akkor negatív dolgok történnek velünk. Ilyenkor különféle stratégiákkal megpróbálunk küzdeni a negatív érzések és gondolatok ellen, hogy elnyomjuk, megszüntessük vagy kontrolláljuk őket. Paradox módon azonban azt látjuk, hogy ez a küzdelem sokkal inkább növeli a feszültséget, a levertséget, a boldogtalanságot és a szomorúságot.
Tipikus példája ennek a gondolatelnyomás. Vagyis, ha van egy negatív gondolatom, akkor azért, hogy nehogy valami rosszat bevonzzak vele, megpróbálom elnyomni ezt a gondolatot. Különböző kísérletekből tudjuk, hogy amikor arra figyelünk, nehogy eszünkbe jusson valami, akkor az csak azért is felerősödve fog megjelenni a gondolatainkban.
A másik nagyon tipikus út, amikor a rossz érzések elkerülése érdekében elkezdünk olyan stratégiákat alkalmazni, amelyek rövid távon valóban fájdalomcsillapítóként, nyugtatóként működnek, de hosszú távon újabb és újabb problémát eredményeznek.
Ilyen például a kábítószer-használat vagy az alkohol, ami rövid távon az egyik leghatékonyabb szorongáscsökkentő stratégia, míg hosszú vagy akár középtávon is nagyon sok lelki és fizikai problémát eredményezhet.
Éppen ezért összességében úgy kerülhetjük el a boldogságcsapdát, ha belátjuk, hogy a boldogság nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek negatív érzéseink, gondolataink.
A természetes, egészséges emberi működésnek része, hogy időnként rosszul érezzük magunkat, hogy feszültek vagy szomorúak, dühösek, esetleg csalódottak vagyunk. Akkor nincs gond, ha ezek nem túlságosan intenzívek, és nem válnak tartóssá, nem kell harcolnunk az érzések ellen. A boldogságcsapda akkor szippant be minket, amikor megijedünk az érzéseinktől és a gondolatainktól.
Milyen a boldogtalan ember testi-lelki állapota? Megnyilvánulhat ez tünetekben?
Az, hogy valaki boldogtalan, nem patológiás állapot: vannak élethelyzetek, amikor a boldogtalanság teljesen normális, például, ha gyászolunk. A fő kérdés, hogy kialakul-e valakinél depresszió, amit gyakran összekeverünk a boldogtalansággal. Az utóbbi egy időszakos, természetes állapot, míg a depresszió valóban patológiás állapot, melynek megvannak a diagnosztikai jellemzői, például a reménytelenségérzés, a bűntudat, a sírhatnék, illetve az étvágy és az alvási szokások megváltozása.
Mit gondol, napjainkban nehéz rátalálni a boldogságra? Nehezebb, mint más korszakban lett volna?
Az biztos, hogy manapság nagyon sok olyan utat kínál számunkra a társadalom, a világ, amelyek rövid távon intenzív hedonikus élményeket adnak, intenzív fájdalomcsökkentő eszközként használhatóak. Az, hogy ma már 24 órán át belesüppedhetünk bármelyik streamingszolgáltató filmkínálatába, vagy bármilyen online vagy számítógépes játék intenzíven megélhető világába, az egy nagyon erős hedonikus ingerlést jelent. Éppen ezért ezek az élmények sokkal addiktívabbak, mint amelyek korábban rendelkezésünkre álltak.
Egy Netflix-sorozat sokkal inkább okoz függőséget, mint száz évvel ezelőtt a Háború és béke olvasása.
Ilyen szempontból nehezebb olyan utakat keresni a boldogság felé, amelyek nemcsak rövid, hanem hosszú távon is elégedetté tesznek minket.
Emellett a kutatások szerint azt, hogy milyen a figyelemkapacitásunk, hogy mennyire tudjuk fókuszálni a figyelmünket, erősen befolyásolja a hangulatunkat, kapcsolatainkat, teljesítményeinket. Manapság sokkal töredezettebbé vált a figyelmünk, mint tíz vagy harminc évvel ezelőtt. Sokkal nehezebben tudunk koncentrálni, figyelni, és ez is hatással lehet arra, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Ki vagyunk éhezve az újabb és újabb ingerekre, a figyelmünk folyamatosan ugrál, nehezebben köti le bármi, így nehezebben tudunk elmélyedni bármiben is.
Ha nem a pénz boldogít, akkor azok, akik boldog embernek vallják magukat, általában mitől érzik ezt?
Ezt már nagyon sok kutatás vizsgálta, és egyértelműen az a válasz, hogy a kapcsolataink minősége tesz bennünket boldoggá. Közhely, de igaz, hogy társas lények vagyunk, éppen ezért nagyon fontos, hogy tudunk-e kapcsolódni másokhoz, hogy biztonságban érezzük-e magunkat a kapcsolatainkban. Igaz ez a családunkban, a szűkebb ismeretségünkben, de tágabban értelmezve is. Mit gondolunk, ha kimerészkednénk a világba, akkor ott egy veszélyes vidék várna minket, vagy azt érezzük, hogy nincs mitől félnünk.
A boldogság tanulható?
Bizonyos fokig igen. Akár tetszik, akár nem, a biológiánk, a genetikánk és az idegrendszerünk működése bizonyos fokig befolyásolja, hogyan reagálunk pozitív és negatív eseményekre, például, hogy mennyire vagyunk hajlamosak a szorongásra.
De ettől függetlenül igenis tanulható a boldogság.
Ha tudatosíthatjuk azt, hogy most hogyan működünk, hogyan élünk, és ez elégedetté tesz-e minket vagy sem, rájöhetünk arra, hogyan kellene változtatnunk, viselkednünk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.
