Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kasztner Rezső zsidók ezreit mentette meg vonaton a vészkorszakban, mégis azzal vádolták a háború után, hogy a nácikkal kollaborált.
1944. június 30-án, a vészkorszak kellős közepén egy emberekkel telezsúfolt szerelvény gördült ki a Rákosrendezői pályaudvarról. A vonat 35 vagonjában 1684 felnőtt utazott, ezenkívül körülbelül 200 csecsemő és kisgyermek. Szinte mindannyian súlyos összegeket fizettek azért, hogy a vonaton lehessenek, ami az életben maradást jelentette a számukra.
Eichmann: „vért áruért”
Kasztner Rezső, aki elintézte, hogy a vonat ne a náci haláltáborok valamelyikébe vigye az utasokat, hanem a semleges Svájcba, a mai napig ellentmondásos megítélés alá esik. A kolozsvári származású újságíró a német megszállás idején a cionista mentőbizottság egyik tagja volt, akit jó kapcsolatai és éles esze segített a pozícióba. A Va'adat Ezrah Vehatzalah (Vaada),vagyis a Budapesti Segély- és Mentőbizottság tagjaként Kasztner tárgyalásokat folytatott Kurt Becherrel, Adolf Eichmann „zsidóügyi” megbízottjával arról, hogy hogyan lehetne leállítani a deportálásokat, vagy legalább néhány száz vagy ezer embert megmenteni a pusztulástól. Eichmannék ajánlata ördögi volt: „vért áruért”, azaz kimondták, hogy egymillió ember életét ki lehet váltani tízezer teherautó, 200 vagon tea, 800 vagon kávé és kétmillió láda szappan ellenében, ha Kasztnerék ráveszik az antifasiszta koalíció angolszász hatalmait, hogy mindezt teremtsék elő.
Ezer dollár egy vonatjegy
Kasztner kiküldte Palesztinába tárgyalni a cionista mentőbizottság egyik tagját, Brand Joelt, de őt az angolok letartóztatták, és hallani sem akartak a németek cinikus ajánlatáról. Az alkudozás ekkor más szinten folytatódott. A nácik beleegyeztek, hogy egy vasúti szerelvényt, a rajta utazókkal együtt, hat és fél millió pengő (azaz négymillió német birodalmi márka vagy egymillió hatszázezer dollár) váltságdíj ellenében Svájcba irányítsanak. Eichmannék ezer dollárt kértek egy férőhelyért, cinikusan arra hivatkozva, hogy ha ennyit kell fizetniük a bevándorlóknak az Amerikai Egyesült Államokban, ők is kérhetnek ennyit a kivándorlásért. Megkezdődött a listák írása; Kasztner saját bevallása szerint afféle Noé bárkájaként tekintett a vonatra, amelyre a zsidóság minden rétegéből próbált utasokat találni. (Később éppen emiatt érték kritikák, mondván, hogy nagyon is részrehajló volt saját rokonai, a cionisták, valamint a vagyonosabb zsidók iránt.)
Sokan nem tudták ezt az összeget előteremteni, Kasztner ezért árverésre bocsátott 150 férőhelyet, így biztosítva a szegényebbek számára a bejutást. Ezenfelül Kurt Becher saját maga is nyerészkedett a férőhelyeken: személyenként 25 000 dollárért lehetett nála megváltani ötven férőhelyet.
„Noé bárkája”: cionisták, rabbik, művészek, árva gyerekek
A menekülésre várók a zuglói Columbus utcai gyűjtőhelyen gyülekeztek. Kasztner korábbi ismerősei és rokonai éppúgy helyet kaptak közöttük, mint rabbik (köztük Teitelbaum Joel, aki Brooklynban telepedett le később), közismert cionisták, tudósok (például Szondi Lipót pszichiáter) vagy művészek (többek között Zsolt Béla író, Ernster Dezső operaénekes, Irsai István grafikusművész). A különböző zsidó csoportok (neológ, ortodox, cionista) listáin bejutott utasok mellett voltak még lengyel és szlovák menekültek, továbbá árva zsidó gyerekek is. A legfiatalabb utas egy újszülött volt, aki az utazás 4. napján, a vonaton született meg.
Bergen-Belsenből Svájcba
A vonat tehát 1944. június 30-án elindult, de Eichmann, az előzetes megbeszélések ellenére, Bergen-Belsenbe irányította, ahová július 8-án érkezett meg. Az utasok a tábor egy elkülönített részében, az úgynevezett magyar lágerben (Ungarnlager) várakoztak, majd augusztus 18-án az első csoport továbbindulhatott Svájcba.
Akik nem voltak olyan szerencsések, hogy feljutottak erre a szerelvényre, decemberig Bergen-Belsenben maradtak: a második csoport csak ekkor indulhatott tovább Svájcba.
A csoport létszáma közben gyarapodott is, a nácik ugyanis ide küldték mindazokat a tehetős zsidókat, akiknek maradt elég vagyonuk, hogy megváltsák rajta az életüket. A Kasztner-vonat utasai között voltak, akik Svájcban várták ki a háború végét, mások továbbindultak az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Palesztinába.
Az embermentés ára
Közben Kasztner tovább próbálkozott az embermentéssel: arról tárgyalt, hogy a deportált magyar zsidók egy részét ne Auschwitzba, hanem Strasshofba, Ausztriába irányítsák a nácik. Cserébe megígérte nekik, hogy a háború után a javukra fog tanúskodni. Később ez lett a veszte: a háború után Izraelbe emigrált, ahol a kereskedelmi és ipari minisztérium szóvivője volt. Talán politikai karrierben is reménykedett, de egészen más, tragikus fordulatot vett a története.
1953-ban Málkiel Grünwald egy pamfletben azzal vádolta meg, hogy Kasztner saját és felesége családtagjait részesítette előnyben a mentésnél, másokat viszont nyomorultul veszni hagyott. Az embermentőből vádlott lett, vádlói szerint bűnei gyakorlatilag azonosak voltak a nácik bűneivel. Azzal vádolták, hogy – noha ismerte az auschwitzi jelentés tartalmát – nem figyelmeztette a zsidókat arra, mi vár rájuk a koncentrációs táborokban. Egyesek náci kémnek, kollaboránsnak bélyegezték, és nem javított a helyzeten az sem, hogy Kasztner, ígéretét megtartva, a háború után Becher és más SS-tisztviselők mellett tanúskodott, összesen hat alkalommal.
Merénylet Kasztner ellen
A bíró, dr. Benjamin Halevi szerint Kasztner egyenesen „eladta a lelkét az ördögnek”. Másfél évi tárgyalás után Kasztnert végül elítélték, az izraeli közvélemény ellene fordult, felesége depressziós lett, lányát atrocitások érték. 1957. március 4-én késő éjszaka, amikor hazafelé tartott, tel-avivi lakásától néhány lépésnyire meglőtték, és Kasztner Rezső, akinek közel kétezer ember köszönhette az életét, 12 nap után belehalt sérüléseibe. Kasztner történelmi megítélése ma is ellentmondásos. Sokan hősként tisztelik, mások árulónak tartják. Gyilkosait elfogták és életfogytiglanra ítélték, de hét év után szabadultak. Az izraeli Legfelsőbb Bíróság végül 1958-ban rehabilitálta Kasztnert, Budapesten pedig 1998-ban emléktáblát állítottak számára egykori Váci utcai lakása előtt.
