A családunk általában az érzelmi biztonság színtere, ahol figyelnek ránk, meghallgatnak minket, elfogadják az érzéseinket. Azonban nem minden szülő képes érzelmileg elérhető lenni a gyermeke számára. Azok a gyerekek, akiket érzelmileg elhanyagoltak a szüleik, felnőve nehezen tudnak kapcsolódni a saját érzéseikhez, nem mindig értik saját reakciójukat, bizonytalanok és nem hisznek önmagukban.
Bár a szülők többsége igyekszik mindent megadni a gyermekének, előfordul, hogy érzelmileg nem képesek rájuk jól reagálni. Vagy azért, mert nekik sem tanították meg a szüleik kiskorukban, hogy ezt hogyan kell, vagy a család diszfunkcionális működése (például a szülők mentális betegsége, függősége, családon belüli erőszak) miatt egyszerűen nincs arra lehetőségük és képességük, hogy ráhangolódjanak a gyermekeikre. Azok a működésmódok, amik gyerekként szolgálták azt, hogy egy érzelmileg kevésbé ideális környezetben nőjünk fel, felnőttként már korántsem jelentenek segítséget, sokkal inkább válnak nehézséggé és akadályokká. Íme 5 olyan jellemző, amely nagy valószínűséggel jelzi, hogy gyerekként egyáltalán nem, vagy nem úgy lettek kielégítve az érzelmi szükségleteink, mint ahogyan arra nekünk igényünk lett volna.
1. Dühös leszel, ha azt érzed, mások nem figyelnek rád igazán
Levágattad a hajad, de senki sem veszi észre? Sikerre vittél egy projektet a munkahelyeden, de olyan érzésed van, mintha másoknak ez egyáltalán fel sem tűnne? Ha ilyen és ehhez hasonló helyzetekben az az érzés tör rád, hogy senkit sem érdekelsz igazán, az gyakran fakad abból, hogy
gyerekkorodban nem éreztették veled, hogy látva vagy, figyelnek rád, számítasz.
Felnőttként fontos tudatosítanunk, hogy néha az, hogy valaki nem vett észre valamit, pontosan ennyit jelent, és nem többet. Vagy észre is vette, de nem tette szóvá valamiért. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy emiatt nem foglalkoznának velünk, vagy nem számítanánk.
2. Úgy érzed, hogy kihagynak dolgokból
Ha kimaradunk egy beszélgetésből vagy nem veszünk részt egy baráti összejövetelen, gyakran idézheti elő bennünk azt az érzést, amikor a saját családunkban éltük meg az érzelmi távolságot, és azt, hogy nem igazán tartozunk a többiekhez. Bár ezt néha mindannyian megtapasztalhatjuk, az érzelmileg elhanyagolt gyerekek ezt az elhagyatottságérzést sokkal intenzívebben és fájdalmasabban élik meg.
Próbáljunk meg olyan emberekkel időt tölteni, akiknek a társaságában azt érezzük, hogy elfogadnak, és akik mellett önmagunk lehetünk. Azokkal a személyekkel pedig – legyenek bár családtagok vagy barátok – jogunk van megszakítani a kapcsolatot, akiknél ennek a szöges ellentétét tapasztaljuk.
3. Azt gondolod, neked kell megmentened és „megjavítanod” a másikat
Az a törekvés, hogy nekünk kell segítenünk megváltozni a partnerünknek, a barátainknak, „megmenteni őket saját maguktól”, gyakran fakad abból a gyermekkori érzelmi sebből, amikor azt gondoltuk, a nehézségekkel küzdő szülőt nekünk kell megmentenünk, csak mi segíthetünk rajta.
Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy milyen helyzetekben tör ránk az az érzés, hogy mi és csakis mi segíthetünk a másikon. Azt gondoljuk, csak így lehetünk hasznosak a számára? Így vagyunk szerethetőek? Ha nem segítenénk, vajon elhagyna? Ha ilyen és ehhez hasonló gondolataid vannak, fontos, hogy dolgozz a határaidon, és ne húzz magadra olyan kabátot, ami nem a tiéd. Nem akarhatod jobban a változást a másiknál, és nem is változtathatsz a másik fél helyett.
4. Folyton másokhoz hasonlítod magad
Ez persze részben teljesen természetes, azonban ha azon kapjuk magunkat, hogy már kényszeredetten mások életéhez és eredményeihez mérjük a sajátjainkat, az alacsony önértékelésről és önbizalomhiányról árulkodhat.
Ha például a közösségi médiában velünk szembekerülő tökéletesnek tűnő képhez mérjük saját magunkat, tegyük le a telefont, és tereljük el a gondolatainkat. Emlékeztessük magunkat, hogy a dolgok általában jóval komplexebbek, mint amilyennek a felszínen tűnnek. Hiába oszt meg valaki boldog képeket a párjával a közösségi médiában, egyáltalán nem biztos, hogy tökéletes a kapcsolata. Minden emberi történet más és más, és egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál.
5. Gyakran túlmagyarázod az érzelmeidet, és kifogásokat gyártasz az érzéseidről
Ha gyerekként folyton azt üzenték nekünk, hogy bizonyos érzéseket nem lehet kimutatni, mert azért büntetés vagy megszégyenítés jár (nagyon gyakran például a sírás esetén), akkor belénk kódolódik az a téves elképzelés, hogy bizonyos érzések „rosszak”. Így felnőttként vagy
meg sem engedjük magunknak, hogy érezzünk, tehát elfojtjuk az érzelmeinket, vagy mindig magyarázatokat gyártunk, mivel magunk sem hisszük el, hogy az érzéseink érvényesek, és jogunk van érezni.
Ha észrevesszük magunkon, hogy magyarázkodásba bocsátkoznánk az érzéseink miatt, álljunk meg egy pillanatra, és emlékeztessük magunkat arra, hogy rendben van, amit érzünk, és nem tartozunk senkinek sem magyarázattal arról, hogy miért érezzük azt, amit.
A cikk jellegéből adódóan egy komplex témát dolgoz fel a teljesség igénye nélkül. Fontos, hogy ha úgy érezzük, hogy gyerekként mély érzelmi sebeket szereztünk, forduljunk szakemberhez, akivel célzottan dolgozhatunk önmagunkon, hogy gyermekkorunk terhei ne árnyékolják be a mindennapjainkat.
A cikk szerzőjéről
Sas Eszter Krisztina a Dívány pszichológus szakértője és a Mind Art kreatív pszichológiai műhely társalapítója.
