Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gyermekkori trauma állhat a mögött, ha valaki kapcsolatban élve is magányosnak érzi magát.
Magányosnak lenni rossz. Amikor csak tehetjük, menekülni próbálunk az olyan (élet)helyzetekből, amelyekben ezt kell megélnünk. Senki sem szereti, ha visszautasítják, és ha valaki magányosnak érzi magát, akkor talán leginkább ezt az érzést éli meg, hiszen nincs körülötte senki, aki visszatükrözhetné számára a szerethetőségét. Ráadásul a magányt agyunk ugyanolyan módon értelmezi, mint a fizikai fájdalmat – csak erre nem kapunk fájdalomcsillapítót a patikában. De mi a helyzet akkor, ha valaki még akkor is ezt érzi, amikor párkapcsolatban van?
Miért érzed magad folyton egyedül?
Ironikus módon nem vagy egyedül azzal, hogy folyton egyedül érzed magad: az amerikai felnőttek több mint fele (58 százalékuk) magányosnak érzi magát még akkor is, amikor kapcsolatban vannak. A fiatalabb korosztályban még nagyobb pandémiának számít, mint az idősebbeknél, ugyanis a 18–24 évesek 79 százaléka érez így, a 18–34 évesek 42 százaléka érzi magát mindig egyedül, míg az 55 pluszos korosztálynál ez csak a 16 százalékuknál fordul elő.
Dr. Annie Tanasugarn pszichológus szerint van egy ok, amely nagyobb eséllyel húzódhat meg e mögött a jelenség mögött. A gyermekkorban elszenvedett traumák típustól függetlenül hosszú távú érzelmi sebeket okozhatnak (többek között szorongásos zavarok vagy indulatkezelési problémák kialakulását), amelyek megnövelik a gyermekkori kötődési zavar kialakulásának kockázatát és a felnőttkori kapcsolati trauma kialakulásának lehetőségét, beleértve a mély magányosság érzését. Azok a felnőttek, akik gyerekként bántalmazást éltek meg, akiket elhanyagoltak vagy elhagytak a szüleik, nagyobb mértékű magányról számolhatnak be. Ezeket a tüneteket mutathatják:
- Nehezükre esik egyedül lenni, ehelyett mindig igyekeznek lekötni magukat valamilyen külső stimulussal vagy figyelemelterelő tényezővel.
- Nehezen értik meg saját magukat vagy az érzelmi szükségleteiket.
- Gyakran „unalom” álcájában tűnik fel náluk az üresség érzete.
- Értéktelennek érzik magukat, vagy „romlott gépezetnek”.
- Próbálnak mások kedvében járni, akár a saját igényeiket háttérbe szorítva is.
- Toxikusan pozitív mentalitásuk van.
- Nem tudják következetesen megtartani határaikat.
- Sokszor éreznek bűntudatot vagy szégyent.
A magány még több magányt szülhet
A magányos emberek gyakran azt élhetik meg, hogy nincsen olyan ember az életükben, aki elfogadná és szeretné őket, aki jól érzi magát a társaságukban, értékeli a személyiségüket, és aki támogatja őket. És mivel mások rendelkeznek ilyen kapcsolatokkal, nyilván velük lehet a baj, vonják le tévesen a következtetést. Hogy leplezzék ezt a „súlyos hiányosságukat”, akár saját maguk elől is, elnyomják ezeket a sérülékeny érzéseket toxikus pozitív mantrákkal felragasztva arcukra a boldogság szociális maszkját. Azonban a szociális maszk fenntartása még távolabb tolja tőlük a többi embert, még magányosabbak és depressziósak lehetnek tőle.
Az is megeshet, hogy a korábbi rossz szociális tapasztalataik miatt egyenesen kerülni kezdik az ismerkedéssel és barátkozással járó helyzeteket, ami szintén nem fogja őket kevésbé magányossá tenni. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy mégis próbát tegyenek: ahhoz hasonlatosan, mintha azt kérnénk egy lakatlan miniszigetre sodródott hajótöröttől, hogy vagy maradjon a szigeten és potenciálisan haljon éhen, vagy próbáljon meg kiúszni a tengerre, hátha pont arra fog haladni egy barátságos hajó, és nem falják fel a cápák előtte.
Megeshet, hogy olyan típusú kapcsolatokban érzik csak magukat szerethetőnek vagy kívánatosnak, amelyben folyamatosan a segítő szerepét kell betölteniük. Azonban egy ilyen dinamikában a segítő erején felül és saját igényein áttaposva a végkimerülésig segít a másiknak.
További rontó tényező lehet, ha valaki ezeken felül narcisztikuspárkapcsolat-túlélő, hiszen még inkább nehezére fog esni megbízni másokban ezután. Illetve a túlzásba vitt számítógépes játékok és a szociális médiába való menekülés szintén növelheti a magányt a kutatások szerint. Szomorú, ha belegondolunk, hogy ez utóbbi kettő általánosan nagyszerű kapcsolódási pontot jelent, ha nem eszképizmusos végletességgel használjuk őket.
Összességében a magányból kitöréséhez nagy bátorság szükséges, azonban segíthet, ha inkább az új kapcsolatok minőségére, semmint mennyiségére fókuszálunk, amikor újult erővel csapunk bele szociális körünk kitágításába.
