Az önkritika a felnőtt, érett személyiség jellemzője, ugyanakkor ha túlzásba visszük, romboló hatással bír. Melyek a túlzott önkritika jelei, és hogyan szelídítsük meg önmagunkra irányuló negatív gondolatainkat?
Sokan küzdenek saját magukra irányuló, negatív gondolataikkal: mit rontottam el? Mit csinálhattam volna másképp? Vajon nem voltam elég kitartó? Biztosan nem vagyok elég tehetséges… Ha gyakran fordulnak meg a fejünkben hasonló gondolatok, vagy hajlamosak vagyunk utólag megkérdőjelezni a döntéseinket, esetleg gyakran illetjük magunkat negatív jelzőkkel, elképzelhető, hogy a túlzott önkritika csapdájába estünk. Némi tudatossággal és odafigyeléssel azonban megtanulhatjuk, hogy legyőzzük negatív gondolatainkat, és megszelídítsük önmagunkkal szemben túlzottan is kritikus érzéseinket.
1. Fogadjuk kíváncsian és barátságosan önkritikus gondolatainkat
Ha azon kapjuk magunkat, hogy olyasféle gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, mint „úgysem fog sikerülni”, „nem értek ehhez”, tudatosítsuk magunkban, hogy ez bizony a túlzott önkritikánk hangja. Ha sikerül ezt tudatosítani, egyfajta távolságtartással vegyes kíváncsisággal tekinthetünk önkritikus énünkre. Fontos, hogy ne haragudjunk magunkra, amiért ilyen gondolataink vannak: fogadjuk őket barátságosan. Ha már rálátunk arra, mi történik bennünk, el tudunk kezdeni hozzáállásunkon változtatni. Akár fel is jegyezhetjük, hogy milyen kritikát fogalmazunk meg saját magunkkal szemben – egy idő után ki fog rajzolódni a minta, hogy milyen helyzetekben kerül előtérbe önkritikus énünk. Érzelmeinkre is célszerű nagyobb figyelmet fordítani: a szégyen vagy félelem attól, hogy szörnyű hibát követünk el, felerősítheti a negatív gondolatokat.
2. „Köszönöm, de ez nem segít!”
A barátságossághoz hozzátartozik a köszönet is. Ha egy jó szándékú családtagunk segíteni próbál például egy háztartási feladatban, de valójában megnehezíti azt, többnyire megköszönjük neki, és finoman jelezzük, hogy nem tartunk igényt a segítségére. Hasonlóan járhatunk el, ha folyton múltbeli hibáinkon vagy vélt hiányosságainkon rágódunk. Próbáljuk meg barátságosan, de határozottan megköszönni önkritikus énünknek, hogy jelzett, de azt is tisztázzuk, hogy ez nem segít. Érdemes elgondolkodni azon is, honnan erednek ezek a gondolataink, és mit szeretnénk elérni általuk. Talán megtanultuk, hogy az egyetlen módja annak, hogy szeretve érezzük magunkat az, ha tökéletesek vagyunk? Érthető, ha erre törekszünk, de fontos, hogy megtanuljuk és elhiggyük: akkor is méltóak vagyunk a szeretetre, ha hibázunk, vagy „elmaradunk” a tökéletestől.
3. Szálljunk szembe a berögzült gondolkodási mintákkal
Próbáljuk meg újfajta gondolkodásmóddal megközelíteni a nehézségeinket. Ha van a baráti körünkben olyan személy, aki látszólag nem küzd a túlzásba vitt önkritikával, megkérdezhetjük tőle, hogyan áll hozzá a nehézségekhez. De magunkat is megkérdezhetjük: ha a baráti körünkben valaki hasonló negatív gondolatokkal küszködne, mit tanácsolnánk neki? Átgondolva saját magunkra vonatkozó negatív feltételezéseinket, és szembeszállva régi sémáinkkal, hamarosan észrevehetjük, hogy megritkulnak önkritikus megjegyzéseink.
Fontos, hogy a realitások talaján maradjunk: irreálisan pozitív mantrákat sem érdemes mondogatni. Ha perfekcionisták vagyunk, nyugodtan kijelenthetjük például azt, hogy „A célom a minőségi munka, nem pedig a tökéletes munka.” Ahelyett, hogy magunkat szapuljuk, amiért nehézségeink vannak, mondhatjuk azt, hogy „Minden embernek vannak gyengeségei, és én sem vagyok különb.” Ha valamilyen külső vagy belső tulajdonságunk miatt erősödnek fel a kritikus hangok, tegyük fel a kérdést: „Ki az, akit népszerűnek, sikeresnek vagy boldognak látok még ezzel a tulajdonságával együtt is?” Ezzel emlékeztetjük magunkat arra, hogy általában senkit sem egyetlen jó vagy rossz tulajdonsága alapján ítélnek meg. Sőt: az ellenszenvesnek érzett tulajdonságok gyakran az árnyékszemélyiség megjelenési formái, amit akár a javunkra is fordíthatunk.
