Manapság ömlenek a médiából a receptek és a különböző főzőműsorok, a túlpörgetett életmód miatt azonban sokan mégsem az otthoni főzést választják, hanem inkább étterembe, büfébe, kifőzdékbe járnak, vagy házhoz rendelik az ételt. Én legalábbis biztosan, már csak azért is, mert nem tudok és nem is vagyok hajlandó elmerülni a konyhaművészetben. Ciki? Lehet. De hol van az megírva, hogy a modern nőnek sütnie-főznie is tudni kell?!
Nagymamám kiválóan főzött. Gyerekként gyakran sündörögtem körülötte a konyhában, segítettem tésztát gyúrni, krumplit hámozni vagy túrókrémet keverni. Szeretettel emlékszem vissza puha csokoládés zserbójára, ínycsiklandó rakott krumplijára, melyet gazdagon meglocsolt tejföllel és megszórt sajttal. Édesanyám jóval türelmetlenebb volt, mint a nagyi: csak ritkán hagyta, hogy kedvemre kísérletezzek a konyhában, s ha eluralkodott rajta a türelmetlenség, elküldött a konyhapulttól, mondván, majd ő bepanírozza a csirkemelleket. Sose értettem, hogyan is tanulhatnám meg a konyhai fortélyokat, ha nem engedi, hogy gyakoroljak. Mindig csodáltam azokat az ismerőseimet, akik benyúltak a hűtőbe, és bármit is találtak, egy óra múlva már az asztalon gőzölögtek a finomabbnál finomabb fogások. Ha én nekiállok főzni, semmi nem gőzölög, sokkal inkább lángol. A kötény és a konyharuha is.
Amíg mások főzni tanultak, én diplomákat szereztem
Valóban a tanulásnak szenteltem az életem nagy részét, és az egyetemek elvégzését követően inkább a karrierépítés foglalt le, nem pedig az, hogy megtanuljak háromfogásos menüket készíteni. Nem mintha bármi bajom lenne azokkal, akik képesek rá. Hétköznap dolgoztam, sportoltam, hétvégén pedig örültem, ha végre leheveredhettem a tévé elé és pihenhettem. Mindig úgy voltam vele, hogy minek süssek-főzzek, ha tíz perc alatt befalom azt, amivel egy órán át bajlódtam. Talán pont ezért rendelek előszeretettel internetről, járok büfékbe, éttermekbe, vagy veszem meg a boltban az előgyártott, lecsomagolt készételeket. Ha azt vesszük, milyen horror árat fizetünk ma húsért, tojásért és zöldségekért, akkor mindez nem is tűnik annyira ördögtől valónak.
A házhoz szállítás egyik nagy előnyét az időspórolásban látom. Néhány kattintással mindent beszerezhetek, nem kell a boltban sorban állással töltenem a délutánomat, mégis meleg ételhez juthatok, ráadásul így különféle nemzetek fogásait is kipróbálhatom. Szerencsém, hogy nem idealizálom túl az étkezést, így olyan éttermekbe sem vágyom, ahol szarvasgombapürét és kaviárt pöttyintenek a tányér közepére kiadós vacsora gyanánt. Ha például napokig mustáros kenyéren és almán kell élnem, elfogadom, és hamar alkalmazkodom a helyzethez.
Nem szakácsot keresett bennem, hanem párt
A férfiak különféleképpen reagálnak a hiányosságomra. Volt, aki azt mondta, ő nem szorul rá, hogy főzzek neki, mert boldogan ellátja magát, volt, aki rám ripakodott, hogy „Nem tudsz főzni?! Pedig aki olvasni tud, főzni is tud!”, és volt olyan is, aki durcásan megjegyezte: „Ha én férfiként jól főzök, akkor talán elvárhatom, hogy egy nő ne csak egy rántottát meg egy lila hagymás zsíros kenyeret tudjon csinálni.” Volt, akinek én szúrtam oda a reakciójára, hogy ha nem tetszik, hogy egy nő gasztrofogyatékos, akkor nyugodtan megtanulhat ő is főzni.
Időközben megtaláltam azt a férfit, akivel el tudnám képzelni életem hátralevő részét, és már a második randin bevallottam neki mindent. Például hogy a palacsintám folyton szétszakad a serpenyőben, hogy a rizs mindig letapad a fazék aljára, hogy elképesztően felidegesít a botmixer hangja és a mártás kavargatása, hogy a leveseimből legtöbbször csak egy fazéknyi sós-olajos víz lesz, valamint hogy eperfagylaltot teszek a paradicsomos káposztába, ha épp nincs kéznél édesítőszer. Ő válaszul adott egy puszit és olyasmit mondott, amitől minden szorongásom elszállt: „Nem szakácsot keresek benned, hanem párt.”
Szerencsére sem ő, sem én nem töltünk túl sok időt a konyhában. Ha nekiállok valaminek, legyen az túrós tészta vagy rántott hús, a párom szívesen megeszi, de soha nem kényszerít arra, hogy vacsorát főzzek neki. Sőt, kivasalja az ingeit, ki is mos, megosztjuk a házimunkát. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan férfival, aki vörös fejjel csapkodja az asztalt minden áldott este, amikor együtt esünk haza este hétkor a munkából, hogy „Asszony, hol a vacsorám?!”. Napközben eszünk a munkahelyen, ha pedig este éhesek vagyunk, még élvezzük is, hogy elsétálunk kettesben valamelyik közeli büfébe. Azzal pedig, hogy néha ételkihordó cégtől rendeljük az ebédet vagy a vacsorát, mindkettőnk a saját elképzelésének és ízvilágának megfelelő fogást tudja kiválasztani. Ha gyerekeim lesznek, természetesen fogok nekik főzni, de előre szólok, hogy élvezni akkor sem fogom.
Újabban kipróbálok pár receptet – lehet, hogy nálam így kezdődik a menopauza?
Túl a harmincon fura tüneteket produkálok. Néha azon kapom magam, hogy Dívány.hu recepteket olvasgatok és főzős videókat nézek, mi több, el is készítem a látottakat. Már csirkepörköltet és sajtos pogácsát is tudok készíteni anélkül, hogy a párom gyomormosáson kötne ki. Talán igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy főzéssel is ki lehet fejezni a szeretetünket. Mindenesetre nekem egyáltalán nem kerekedik el a szemem, amikor egy nő azt mondja, nem tud főzni. Tiszteletben tartom az előző generációk életfelfogását, miszerint egy nőnek a konyhában is jól kell teljesítenie, ugyanakkor azt is vallom, hogy egyáltalán nem célravezető olyasmire kényszerítenünk magunkat, amihez nincs meg a kellő ügyességünk, motivációnk és kedvünk, pláne ha még időszűkében is vagyunk. Lehet, hogy egyszer majd mi, ügyetlenebbek is megtanulunk sütni-főzni, de az is lehet, hogy nem. Ez mindenkinek a magánügye.
