Mondták már neked, hogy túl sok vagy? Előfordult már veled, hogy miközben meg voltál győződve arról, hogy remekül beszélgettek és kiválóan szórakoztok, azon kaptad a partneredet mikor véletlenül rápillantottál, hogy üveges tekintettel vizslat valamit a vállad felett, majd kurtán-furcsán távozik? Igen, sajnos az is lehet egy beszélgetés, egy kapcsolat megakasztója, ha valaki túl folyékonyan és hosszasan beszél.
Mark Goulston a Harvard Business Review-ban írt a túlzott fecsegésről egy cikket, amit saját, kellemetlen szembesülése inspirált. Goulston üzleti pszichiáterként és tanácsadóként Just Listen vagyis Csak hallgass címen írt könyvet a másikra való odafigyelés fontosságáról. Mígnem egy rádióműsor után egy kollégájától azt a visszajelzést kapta, hogy ahhoz képest, hogy a figyelemről írt könyvet, néha akár el is hallgathatna, hogy más is szóhoz jusson. A megjegyzés betalált, és arra inspirálta Goulstont, hogy másokkal is megismertesse azt a pofonegyszerű stratégiát, amivel észrevehetik, ha túlzottan belefeledkeznek saját hangjuk és ékesszólásuk élvezetébe.
Mert az van, hogy ha valaki nagyon belemerül a beszédbe, akkor egyre kevésbé figyel a környezetére. Nem veszi észre azokat a tapintatos, majd, a türelem fogytán, egész feltűnővé váló jeleket, amelyekkel hallgatósága jelzi, hogy ő is megszólalna, netán unja a monológot, vagy más dolga lenne és szabadulna a helyzetből.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
A beszélgetések három fázisa
A másokkal való eszmecserének Goulston szerint három fázisa van. Az első szakaszban az elmondottak megfelelők, a másikat érdeklő dolgokra vonatkoznak, összefogottak, relevánsak. Csakhogy a beszélő szaporodó szavai nyomán azt veszi észre, hogy egyre jobban érzi magát, megkönnyebbül. A szavak igazi feszültségcsökkentők a beszélő számára; hahh, milyen jó is beszélni… – élvezkedik. Nem így a hallgató, akiben viszont nő a feszültség és a türelmetlenség. Ez a második fázis, amikor a beszélő annyira élvezi a beszédet, hogy nem veszi észre, hogy a másik már nem figyel.
A harmadik fázis az, amikor a beszélő rájön, hogy elvesztette a fonalat, felmerül benne a kérdés, hogy miről is beszéltem? Itt észbe kap, és visszacsatornázná a hallgatóságát a beszélgetésbe. Ezen a ponton a beszélővel gyakran megesik, hogy akár tudattalanul is, de türelmetlenséget észlel a másik félen. Ezt a kellemetlen érzést egy igazi bőbeszédű ember nem azzal igyekszik orvosolni, hogy megkérdezi a másik véleményét, majd figyelmével minél inkább visszahozza őt is a beszélgetésbe. Nem. Hanem elkezd még gyorsabban és többet beszélni, hogy valahogy visszanyerje magának az elveszni érzett, és valóban elveszett figyelmet.
Miért történik ez így?
Az első és nagyon egyszerű ok, hogy minden ember szomjazik a figyelemre. A második, hogy amikor magunkról beszélünk, az agyunkban dopamin szabadul fel, ami jutalomérzetet okoz. A Harvard Egyetem kutatói kimutatták, hogy agyunk az önmagunkról beszélés közben ugyanazokat a területeit aktiválja, és ugyanolyan reakciót ad, mint amikor valami nagyon kellemesnek érzett dolog történik velünk, például finom süteményt eszünk vagy szeretkezünk. A fecsegő emberek azért szeretnek annyira fecsegni, mert nekik nagyon bejön ez az érzés.
És hogyan lehet leállni a sok beszéddel?
Goulston egy roppant egyszerű, időhöz kötött szabállyal kezdi. A megszólalásod utáni húsz másodpercben zöld lámpád van: a mondandód, ha releváns, a kérdésre válaszol, akkor valószínűleg érdekli a hallgatódat, minden rendben. Húsz és negyven másodperc között a lámpád sárgán világít. Hacsak nem vagy különösen tehetséges szónok, akkor fél perc környékén már fennáll a veszély, hogy a másik kezdi elveszíteni az érdeklődését, vagy azt gondolja, hogy túlságosan bő lére ereszted a szöveget. Negyven másodpercnél már piros lámpán hajtasz át. Lehet, hogy néha van okod erre, és mindennek ellenére folytatni szeretnéd a beszédet, de az esetek többségében jobban teszed, ha legkésőbb 40 másodperc után átadod a szót.
Mi a valódi oka annak, hogy vágysz a beszédre?
Ez a közlekedési lámpás módszer azonban csak az első lépés ahhoz, hogy megóvd magad a locsogás csapdájától. Érdemes rájönnöd arra is, hogy mi az oka annak, hogy ennyire csábít a lehetőség, hogy hosszan beszélj. Lehet, hogy egyszerűen csak a jó érzés vezérel? Jólesik? Vagy azért beszélsz sokat, hogy minél pontosabban fejezd ki magad, és tökéletesen leírd a másiknak, hogy mire gondolsz? Vagy általában te vagy az, aki meghallgat másokat, és most, hogy végre valaki feléd fordítja a mikrofont, nem tudsz ellenállni az örömnek, hogy végre figyelnek rád? Bármi is az oka, hosszas beszédnél nagy a kockázat, hogy végül két, össze nem függő monológban találjátok magatokat. Ami nem nagyon viszi előre a megértést vagy a kapcsolat épülését.
Sokszor azért beszél sokat valaki, mert jó benyomást szeretne tenni a másikra. Meg szeretné mutatni, hogy milyen okos és szellemes. Emögött Goulston szerint általában az van, hogy belül nem igazán bízik magában, tart attól, hogy a másik nem fogja őt értékelni. Ebben az esetben jó emlékeztetni magad arra, hogy minél többet beszélsz anélkül, hogy a másik szóhoz jutna, annál kevésbé teszel jó benyomást.
Persze az is lehet, hogy semmilyen mély pszichés ok nincs, csak egyszerűen nincs időérzéked. Ebben az esetben tényleg a legjobb a 20-40 másodperces módszer. El lehet kezdeni gyakorolni, például telefonbeszélgetés közben, hogy figyeled az órát és leállsz 20 másodperecnél. Előbb-utóbb kialakul az érzet, hogy mennyi is az, és már nem lesz szükség órára.
Mindezzel együtt egy jó beszélgetéshez nem csak arra van szükség, hogy ne vidd el a show-t a másik elől. Fontos, hogy belevedd a másik felet a beszélgetésbe: kérdezz, kérd a véleményét, utalj arra, amiket mondott. Ezzel sokat tehetsz azért, hogy valóban egymással és ne egymás mellett beszéljetek.
