Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Olyan szép dolog azt hinni, hogy a szerelem jele, ha valaki mindent megtesz a másikért. Pedig valójában mindent megtenni inkább kóros, mint egészséges viselkedés. Pszichológus szakértőink legalábbis így látják.
Ha szeretek valakit, mindent megteszek érte! – Ti mit gondoltok erről?
Így hangzott az a kérdés, amit pszichológus szakértőinknek, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóinak feltettünk. A válaszokból pedig kiderül: nem azt, hogy ez a legromantikusabb és legtermészetesebb dolog a világon.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Legyél jóban saját magaddal
Mindent meg kell-e tenni azért, akit szeretsz? Ajaj, nem! És persze igen. Vagyis sokat, de nem mindent. Bonyolult kérdés ez, és annyi lehetséges eset ötlött eszembe, ahogy gondolkoztam a válaszon, hogy nehéz is egy lényegi vonalat kiemelni. Kezdjük ott, hogy mi az a minden? Hogy mondjuk az, akit szeretünk, nem csinál konkrétan semmit, és még a fogát is mi mossuk helyette?
Nyilván ez egy abszurd feltételezés – de például egy narcisztikus partnerrel való együttélés során a kapcsolat dinamikája és története megalapoz egy olyan „feladat- és felelősségmegosztást”, ahol belülről természetesnek tűnik, hogy az egyik (a nem narcisztikus fél) kihajtja a belét, a napi feladatok 95 százalékát elvégzi, és mégis mindig ő a hibás, ha valami nem oké. Ilyen esetben az „elnyomott” fél gyakran úgy érzi, hogy még többet kellett volna tennie, és akkor minden jó lenne, hiszen az a kapcsolat belülről elfogadott sztorija, köszönhetően a narcisztikus partner remek manipulatív és önbizalomgyengítő képességeinek, hogy minden rosszért a másik a felelős. Ez egy nagyon nem oké kapcsolati minta.
Az ilyen kapcsolatok tele vannak konfliktussal, könnyel, a légkör félelemmel teli (mit rontok el megint?), és itt a szeretet félreértelmezése az, hogy tegyek meg minél többet érte. Sosem lehet eleget tenni, hiszen a partner hiánya belülről fakad, régről hozza, nem lehet a jelenben egy másik embernek az ő veszteségét helyrehozni. Ez valójában elnyomás, ahol az egyik fél méltósága, szabadsága, nyugalma napi szinten sérül.
De a képről, hogy a „minden” azt jelenti, hogy még a fogát is megmossuk, eszembe jutottak azok a hős, és a szeretetet angyali magasságokba emelő emberek, az esetek nagyon nagy részében nők, akik beteg, magatehetetlen gyerekeiket, szüleiket, családtagjaikat gondozzák. Sokan „mindenüket” feláldozzák ennek során: a szabadidejüket, a munkájukat, a céljaikat, a vágyaikat, a házasságukat, a barátságaikat és a jóléthez való jogukat is. A szeretet és az önfeláldozás tiszteletreméltó csodáiról beszélünk itt. És sokszor találkozunk olyan esetekkel is, hogy egy ekkora áldozatot meghozó ember mégis vidám, örül az életnek, jó vele lenni, mert felvidulsz a közelében. Ez azért lehetséges, mert a másikért végzett munkában nem „mindent” ad oda. Megtartja a boldogsághoz való jogát, meghozza a döntést, hogy a helyzetét elfogadva kinyílik azokra az ingerekre, élményekre, amiknek örülni lehet. Megdolgozta magában a helyzetét, és eldöntötte, hogy nem úgy fogja leélni az életét, hogy az áldozata súlya minden nap nyomja a vállát. Az általa érzett szeretet segítette ezt a döntést.
Talán azt lehet általános irányelvként megfogalmazni, hogy úgy szeress, hogy közben megőrzöd az integritásod, és tisztában vagy azzal, hogy mik a saját igényeid ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan élhess. Ezeket pedig elégítsd ki a lehetőségeiden belül. Mert ekkor leszel jóban saját magaddal, az életeddel, és igazán jól, figyelemmel és empátiával szeretni pedig akkor tudsz, ha jóban vagy önmagaddal.
Sákovics Diana: Van egy egészséges határ, amin a minden túlmutat
Milyen szépen hangzik ez a mondat! Mintha az igaz, önzetlen szerelem esszenciája lenne, ebből következően helyesnek is tűnik. Mintha így kellene lennie. Az egyetlen baj a párkapcsolatokat övező hollywoodi romantikával, a túlidealizált fogalmakkal, hogy rettenetesen felszínesek. Nincs ez máshogy ezzel a kijelentéssel sem.
Ugyan csodálatos dolog, ha valaki oda tud figyelni a másikra, ha mellette van, amikor kell, ha segít neki, amikor szüksége van rá, ha szívesen fektet időt, energiát a másik jóllétének, boldogságának elősegítésébe, vagy akár lemond a másikért dolgokról, áldozatokat hoz érte, az ő érdekeit helyezi a sajátja elé, de ennek van egy egészséges határa. Az egészséges határon pedig a minden túlmutat.
Amikor a másik boldogsága csak a mi szenvedésünk árán tartható fenn, amikor a testi-lelki egészségünket veszélyeztetjük a kapcsolatért, amikor a másik jólléte felülír minden más számunkra fontos dolgot, akkor megszűnünk független személyiségként működni, beleolvadunk a másikba, az ő életét éljük. Ebben a folyamatban a mi igényeink, szükségleteink elvesznek, az érzéseink háttérbe szorulnak, ami hosszú távon jelentősen veszélyezteti a lelki egészségünket.
A hosszú távon itt fontos kitétel. Vannak ugyanis helyzetek, például a kapcsolat kezdetén tomboló szerelem vagy egy vészhelyzet, amiben a másiknak sürgős segítség kell, ahol időszakosan felülírhatók, háttérbe szoríthatók a saját igényeink. Ideális helyzetben azonban ez csak belátható ideig áll fenn, és egy hosszú távú kapcsolatban többször cserélődnek is a szerepek. Egyszer ő támogat jobban, egyszer én őt. Élethelyzettől és erőforrástól függően.
Ha azonban hosszú távon is felborul az egyensúly, ha az egyik az, aki mindent megtesz, az nemcsak a kapcsolatra, de a lelki egészségünkre is súlyos terheket ró, ráadásul ez a viselkedés gyakran tünet, egy korai sérülés, mélyebb elakadás tünete, amivel érdemes alaposan, szakember segítségével is dolgozni.
Csonka Balázs: Attól, hogy megteszek érte dolgokat, még nem biztos, hogy szeretem
A mindent megtenni valakiért minimum két oldalról nehézkes: az egyik annak az oldala, aki teszi, a másik azé, akiért. De persze ott van még a minden is.
A szeretet cselekszik – tanulhattuk meg Szent Páltól, és ez egy nagyon fontos dolog. A szeretet ugyanis nem az, amit te a másik felé érzel, hanem pont az, amit a másik érez abból, ahogy jelen vagy az életében. Amit te érzel, amikor ránézel, az a kötődés, amit ő, az maga a szeretet. Ezt a kettőt szokás persze összemosni, és a helyzetek többségében – nyelvileg legalábbis – ténylegesen össze is mosódnak. Ha azt mondom valakinek, szeretlek, egyrészt kifejezem az érzéseimet, vagyis a kötődésemet felé, ugyanakkor azt is állítom, szívesen teszek dolgokat, hogy jobb legyen az élete. Ahhoz azonban, hogy ez a szívesen teszek tényleg szeretetté váljon, olyan dolgokat és úgy kell tudni adni, hogy az a másiknak is „megérkezzen”, az ő szeretetnyelvén, az ő számára fontos dolgokban, az ő életét megkönnyítendő, stb.
A Szent Pál-i mondat nem jelenti ugyanakkor azt, hogy csak a szeretet cselekszik, vagyis attól, hogy a másikért megteszek dolgokat, még nem biztos, hogy szeretem. Cselekedhet ugyanis más is. Tehetek szívességet félelemből, számításból, bűntudatból, vagy egy másik szinten például generációkon átívelő kapcsolati mintákat követve. Ezeket azután a másik vagy szeretetként éli meg, vagy nem, mindez azonban esetleges marad mindaddig, amíg ez a szeretet nem teljesen az enyém. Jól szeretni tehát akkor tudok, ha önmagam vagyok közben, ha ismerem magam, tisztában vagyok az engem mozgató lélektani dinamikákkal, saját örökségemmel. Vagyis ha én tudok szeretni.
A másik oldalról hasonlóan érdekes a kérdés: meg tudom-e élni, hogy engem szeretnek, tudok-e a másikkal egy valódi szeretetkapcsolatot kialakítani és azt közösen építeni? Az egyik változata ennek, akit szinte nem is lehet szeretni, aki elkerüli az ilyen lehetőségeket, a szeretetgesztusok lepattannak róla. Hasonlóan nehéz annak a helyzete is, aki úgy érzi, sosem szeretik eléggé, és folyton újabb és újabb gesztusokra éhezik, amikor pedig a másik nem képes ezt biztosítani, sérülést él meg, sőt jellemzően valamilyen módon vissza is támad. Ezek nyilvánvalóan nagyon nehéz helyzetek a másik oldalról is: lehet-e, érdemes-e, kell-e mindent megtenni ilyenkor a másikért?
Ezt a kérdést én másképp tenném fel, és azt kérdezném: mit érdemes ilyenkor megtenni a másikért? És mi az, amit ő kell, hogy beletegyen, amit csak ő tud beletenni a rendszerbe? Én azt gondolom, ilyenkor érdemes minden szinten utánajárni a dolognak. Egyéni és kapcsolati szinten is. Kapcsolati szinten kiderülhet például, hogy egyszerűen csak nem azokat a dolgokat tesszük a másikért, amit ő szeretne, hogy érte tegyenek. Vagy nem jól. Vagy nem jókor. Felszínre kerülhetnek olyan sebek, amelyek miatt nehezebb egymásnak adnunk, és így tovább. De kiderülhet az is, hogy a rendszer működését egyéni elakadásaink nehezítik, s ilyenkor kinek-kinek a maga felelőssége dolgozni ezeken az elakadásokon, hogy a kapcsolat (vagy bármilyen emberi kapcsolódás) egyensúlya helyreállhasson.
Milanovich Domi: Nem a szakítás a legrosszabb, ami történhet veled
Számos könyv és film beszéli el annak történetét, hogy miként nyerhetjük el a kiszemelt partner szerelmét. Ha belegondolsz, valahol már az iszonyat problémás, ám rendkívül árulkodó, hogy erre a műveletsorra a hódítás kifejezést használjuk. Ebben ugyanis benne sejlik, hogy az illetőnek kezdetben fenntartásai voltak, de mi az ellenállását elaltatva, kicselezve, vagy éppen megtörve, különböző manőverek segítségével rávettük arra, hogy velünk legyen. Mert mi helyette is tudjuk, hogy milyen jók lennénk együtt. Ám attól még, hogy ráerőltetjük az akaratunkat a másikra, vagy a különböző teljesítményeinkkel átmenetileg lenyűgözzük, az eredeti kétségei általában fennmaradnak, hogy aztán pár hónap múlva – amikor érzelmileg még több veszítenivalónk van –, az újdonság varázsának megkopásával ismét szárba szökkenjenek.
Az első dolog, amit a húszas éveimben megtanultam, tehát az volt, hogy ne akarjam meggyőzni a kétkedőket. Valószínűleg el tudnám érni, hogy pár hónapot járjon velem, de kinek lesz attól jobb? Ma sokkal inkább arra törekszem, hogy a nagy lelkesedés ellenére a várható nehézségeket is rögtön meghalljam, hadd zúgjanak azok a vészharangok! Igazából az emberek többsége már az első randikon előre figyelmeztet, akár tudatosan, akár tudattalanul, hogy várhatóan mi lesz a baj vele. Ezt utólag persze könnyű összerakni, de a rózsaszín ködben tapogatózva valahogy csak a vágyaidat megerősítő információk akadnak a kezed ügyébe, a többit kiszelektálja a tudatod: ha meg is hallod a rossz dolgokat, csak a jókat hiszed el.
Idővel sűrűsödni kezdenek a problémák, de te még mindig azt hiszed, hogy ha eléggé igyekszel, akkor minden olyan jó lesz megint, mint az elején (ami a fentiek alapján eleve egy illúzió). Izgalmas programokat szervezel, a kedvében jársz, próbálsz olyanná válni, amilyennek szerinted szeretne, de a köztetek lévő hatalmi egyensúly egyre inkább kibillen. Arra is rátanulsz, hogy úgy tudj teret adni neki, hogy közben a saját vágyaidról lemondasz, bebeszéled magadnak, hogy a te szükségleteid nem is olyan fontosak. Lábujjhegyen lépdelsz a kapcsolatban, miközben egyre távolodsz önmagadtól. Érzékeled, hogy egyre rosszabbul vagy: nincs étvágyad, nem tudsz aludni, elhanyagolod a barátaidat, feladod a terveidet. Tulajdonképpen irracionális dolgokat teszel, de mivel azt gondolod, hogy te nem vagy hülye, ezért inkább arra a következtetésre jutsz, hogy a sok szenvedést egy fergeteges happy end fogja igazolni, amelynek során a másik végre felismeri, hogy mennyire szeret téged. Talán épp a következő pillanat lesz az, amikor ez bekövetkezik?
Mivel minden boldogságod forrását a másik irántad érzett szeretetétől tetted függővé, így eszméletlen félelmetesnek tűnik a lehetőség, hogy elveszítheted őt. Nem veszed észre, hogy még mindig onnan várod a gyógyulást, ahonnan a bántás ér. Aztán egy ponton szétfeszülnek a párkapcsolat keretei, és megérted, hogy már hónapokkal ezelőtt szakítanotok kellett volna. És akkor ez még nem is egy bántalmazó kapcsolat volt, hanem egy olyan, ahol az egyik fél romantikus értelemben jobban szerette a másikat. Érdemes belátni, hogy egy párkapcsolatban mindenhez két ember kell: a vonzalomhoz, az elköteleződéshez, az elvégzendő érzelmi munkához. Azzal szembesülni, hogy a másik mindezt mégsem akarja eléggé, rendkívül fájdalmas. De közel sem ez a legrosszabb dolog, ami történhet veled, hanem az, ha benne ragadsz egy borzalmas kapcsolatban, amelyben a másik szándékosan vagy akaratlanul, de sokat bánt téged. Senki sem érdemli meg, hogy így kelljen élnie.
