Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha már próbálkoztál vele, akkor tudod: egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik. De vajon a pszichológusoknak megy? Szakértőinket kérdeztük.
Rágódsz a múlton? Nyomasztanak az emlékeid, a sérüléseid? Fáj, hogy nem kapod meg, amit akarsz, hogy nem lehet úgy és olyan, mint amire vágysz? Hiányoznak emberek, barátok, szerelmek? Milyen jó lenne, ha ezeket az érzéseket, vágyakat, igényeket, elvárásokat el tudnád engedni! Mennyivel könnyebb lenne úgy az élet! De vajon ez mennyire megvalósítható? A pszichológusok például meg tudják csinálni? Heti sorozatunkban most erről kérdeztük a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit, pontosabban arról, mi az, amit felnőttként megtanultak elengedni. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: Már nem akarok egy embertől megkapni mindent
Az elmúlt évek fontos felismerése volt nekem, hogy megtanultam újrakalibrálni a másokkal kapcsolatos elvárásaimat. Arra jöttem rá, hogy az emberek nehezen fognak megfelelni egy személyben mindannak, amilyen kapcsolódásokra én vágyom. De szerencsére nem is kell, hogy bárki egymaga tudjon reagálni az összes igényemre – ez még a romantikus partnerem esetében is irreális kritérium lenne.
Erről sokáig nem így vélekedtem. Gyakran bosszankodtam például azon, hogy a családom, bár szerencsére mindannyian elfogadó, kedves és figyelmes emberek, de nem ugyanazzal a feminista-kritikai tudattal szemlélik a világot, mint én. Máskor amiatt voltam szomorkás, hogy a régi barátaimmal nem alakult hasonlóan az érdeklődésünk, az évek során nőtt közöttünk a távolság, és voltak, akik ritkábban kerestek, mint ahogy én azt szerettem volna. Előfordult az is, hogy a partneremmel voltam elégedetlen, mert nem akart velem eljárni futni, meg olyan koncertre jönni, ahol ő maga ugyan nem rajongott a bandáért, de én örültem volna, ha mégis ott van velem. Egy ideig különböző képzésekre is félve mentem el, mert azt éltem meg, hogy annyi szexista, rasszista, homofób okfejtést kell végighallgatnom csak úgy mellékesen, hogy nem is éri meg kitenni magam ennek.
Egy ideje viszont változtattam a hozzáállásomon, és kipróbáltam valami mást. Mostanában igyekszem inkább annak örülni, amit mások adni képesek, és nem azon bánkódni folyton, hogy mi az, ami kevésbé működik együtt. A családommal szeretek például programokat szervezni, sportolni, utazni, jókat enni és nevetni. Nem ők a „legfeministább” emberek a földön? Valószínűleg nem, de amióta én sem rugózom ezen annyit, azóta azt is könnyebben észreveszem, hogy mennyit formálódtak ezekben a kérdésekben. Mára már azt is tudom, hogy melyik barátommal érdemes nagyokat lelkizni, könyvekről beszélgetni, moziba menni, vagy csapni egy hajnalig tartó táncos bulit, mintha még mindig kamaszok lennénk. Egyre kevésbé zavar az, hogy akivel jó elmenni egy koncertre, az nem biztos, hogy ugyanaz lesz, mint akivel jó politikáról diskurálni, és fordítva. Elfogadtam, hogy a barátok útitársak, akikkel az életem egy bizonyos szakaszában több időt töltök, aztán az egyikünk óhatatlanul másfelé indul tovább. Ez nyilván veszteség, de semmit nem von le a közös élményeink értékéből, amiért hálás vagyok. Az oktatók hülyeségein sem hergelem már fel magam annyira, persze igyekszem jelezni, amikor valami szerintem nem oké, de alapvetően az érdekel, hogy mi az, amit tényleg tanítani tudnak nekem, a többit megpróbálom elengedni – ha senkit sem sért vagy veszélyeztet az adott viselkedés, akkor nem megyek bele túl mélyen a vitába, mert szeretnék jobban gazdálkodni az energiáimmal.
Néha elgondolkodom, hogy mindebben mennyi a megalkuvás. Hogy akkor én is eljutottam-e abba a korba, amikor az ember elkezd kompromisszumokat kötni. Vagy inkább az van, hogy idővel fejet kell hajtani az élet összetettsége előtt, megtanulni kezelni az ambivalenciákat, és a nagy ideálok helyett minél több forrásból csipegetni össze a lelki betevőt. Persze ahhoz, hogy a nyitottság és biztonság közti egyensúly létre tudjon jönni, azzal is pontosan tisztában kell lenni, hogy mik azok az alapértékek, amelyekből nem engedsz. Én például igyekszem elkerülni az erőszakos, önreflexióra képtelen, kirekesztő embereket – rájuk már egyszerűen nincs időm.
Sákovics Diana: Az elengedés egy hosszú folyamat vége
Az elengedés kifejezés csalóka. Valahogy olyan érzést kelt, mintha egyszerű lenne, mint amikor szétnyitod a tenyered és elszáll belőle a lufi. Csak egy mozdulat, nem nagy ügy. Sérelmeket, magunk és mások felé érzett elvárásokat, a szeretett másikat vagy éppen elszalasztott lehetőségek emlékeit elengedni azonban hosszú és gyakran nagyon fájdalmas dolog. Ráadásul az elengedés egy folyamat vége, egy önismereti folyamaté, amelyben megtanuljuk magunkról, mi miért olyan fontos a számunkra, mit adnak nekünk helyzetek, szerepek, mi hajt arrafelé, hogy beleragadjunk a múltba, emlékekbe, viselkedésekbe, érzésekbe.
Arról tehát, hogy mit tanultunk meg elengedni, nem lehet beszélni a mögötte lévő önismereti munka nélkül. Számomra az elmúlt évtized legfontosabb elengedéssel záruló tanulsága az volt, hogy elfogadtam: nem kell mindent egyedül megoldanom. Segítséget kérni ér és szabad, de ehhez meg kellett tanulnom olyan barátokat és olyan társat találni, akikben megbízhatok, akikkel kölcsönös, szeretetteli kapcsolatot lehetett kialakítani, amiben mindenki igényei, szükségletei elfogadottak, kommunikálhatók. Ezt tanulni kellett, mert hajlamos voltam olyan emberekkel körbevenni magam, olyan helyzetekbe kerülni, ahol beigazolódhat az a belső, gyerekkoromban mélyen belém égett hiedelem, hogy az ember végül úgyis csak magára számíthat, végül úgyis magának kell megoldania mindent. Sokan igyekszünk tudattalanul igazolni az életünkben ezeket a korai, mély hiedelmeinket. Még akkor is, ha ettől sokkal nehezebb az életünk.
Szalay Ágnes: Szeretni, ami van
Ne vedd úgy a szívedre! Hagyd a csudába! Ugyan, engedd már el… Így hangzanak azok a tanácsok, amiket barátaid, szüleid adnak, ha látják, hogy számukra érthetetlen vagy fájó módon tipródsz egy témán. A józan eszeddel te magad be is látod, hogy el kéne engedni, mégsem vagy rá képes. Ettől, ha lehet, még inkább lúzernek érezheted magad. Pedig kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki hordoz magában olyan dolgokat, helyzetek emlékét, egy nagy csalódást, szülői parancsokat, amelyeknek a kényszerítő ereje ellenáll az akaratának. Ezek egy darabig jó szolgálatot tesznek: megóvnak fájdalmas helyzetektől, segítenek, hogy kialakuljon egy erkölcsi belső mércéje az embernek, vagy a figyelmet is elterelhetik még rosszabb lelki dolgokról. Ugyanakkor mégis a kárunkra lehetnek, ha szenvedést okoz, hogy nem tudjuk elengedni az adott dolgokat, vagy korlátoznak abban, hogy úgy éljünk, ahogy élhetnénk – és itt gondolhatunk munkára, párkapcsolatra, anyagi helyzetre, szülői működésre, bármire.
Az elengedés folyamata maga az önismeret: amikor detektálod, hogy mi minden tart fogva, és megtanulsz dönteni arról, hogy ragaszkodsz-e ehhez a gondolatodhoz, érzésedhez a továbbiakban is, vagy megszabadulsz tőle. Nem véletlen a megszabadulsz szó: ez az elengedés lelki értelemben vett szabadsághoz vezet, megadja a döntés képességét, hogy bármilyen helyzetet is dob az élet, szabadon dönthess arról, hogy ezt hogy éled meg.
Ahogy gondolkoztam arról, hogy mik azok a nagyobb dolgok, amiket én megtanultam elengedni, egy hosszú lista jött elő. Azokról, amiket már tényleg elengedtem, azokról, amikkel kapcsolatban úgy csinálok, mintha elengedtem volna, de közel sem járok még ott, és azokról, amiket még el szeretnék engedni. Érdekes módon, amit könnyedén tudsz venni, amit elengedsz, az a helyzet annyira nem is jön elő, vagy legalábbis nem úgy és olyan erősen, mint korábban. Az élet valahogy kisimul, és hullámhegyek és -völgyek helyett kisebb bukkanókon vezet csak át, inkább egy fennsíkon.
Mondok egy példát, aminek az elengedéséhez semmilyen terápia vagy ilyesmi nem kellett, elég volt hozzá az élet- és munkatapasztalat. Nemrég egy bonyolultabb hivatali ügyletnél már azt hittük, hogy az összes – nem kevés – kritériumot teljesítettük, amikor kiderült, hogy egy teljesen váratlan és nehezen előállítható, ugyanakkor józan ésszel értelmetlennek tűnő iratot még létre kell hoznunk. Még a hivatal képviselője is szánakozva adta elő az újabb kérést. A meglepetésem és bosszúságom az újabb követelmény hallatán nagyjából három percig tartott – ettől kezdve pedig megoldási módba kapcsolva már csak az érdekelt, hogy minél előbb meglegyen. Mivel jó pár ember érintve volt rajtunk kívül, tőlük szívességet kellett kérnünk, amit mindenki kedvesen és zokszó nélkül megtett, látva, hogy annyira megkönnyítjük nekik, amennyire tudjuk, hogy nem hepciáskodunk, és hogy tényleg fontos a számunkra, amit kérünk tőlük (és mert kedves és együttműködő emberek). Tíz-húsz éve egy ilyen még álmatlan éjszakákat, különféle stressztüneteket okozott volna, és a kétségbeesés, hogy „jaj, nem leszek képes rá” váltakozott volna a hivatal észszerűtlen működésének a szidásával, meg úgy általában a világ igazságtalanságának emlegetésével, talán megfűszerezve egy kis nekem semmi se sikerüllel. Akkor rengeteg energiába került volna, kellemetlen napokba, hetekbe, most inkább sikerélmény volt, hiszen könnyen lezajlott és minden szereplő elismerését fejezte ki az eredményt látva (még a hivatal is!). Ez az egyik jó dolog az öregedésben: hogy az embernek már van tapasztalata száz ilyen ügyről, ami végül megoldódott, függetlenül attól, mennyit izgultunk és mérgelődünk rajta.
Ez számomra jól példázza azt, hogy a stresszt, a kínlódást nem feltétlenül az okozza, ami történik – jelen esetben egy mindenféle szándék nélküli hivatali gépezet működése, hanem az, ahogyan megéljük, az, amit gondolunk róla. És hogy miket engedtem még el? Az önsajnálatot, a tökéletességre vágyást, egy csomó félelmet és a másokkal való összehasonlítást. Meg még egy csomó mindent. Előttem is áll még pár dolog, de már közeledem ahhoz az állapothoz, amit Byron Katie a könyvének címével úgy fejezett ki, hogy Loving what is – vagyis Szeretni, ami van.
