Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
100-ból mindössze 2 ember érzi úgy az élete felénél, hogy ha mindent elölről kezdhetne, akkor sem változtatna semmin. Az idén jubiláló HVG Extra Pszichológia magazin felmérést végzett arról, hogy kiket érint leginkább az életközépi válság, és melyek annak legszembetűnőbb jelei. De mit mondanak a szakértők: mikor érünk egyáltalán az „életünk közepéhez”?
A kutatás során több mint 1400 fő megkérdezésével arra keresték a választ, hogy az érintett, 37-55 éves korosztályból hányan érzik úgy, hogy életközépi válságban vannak, és ez milyen változásokat eredményez a hétköznapjaikban.
Több nőt érinthet
A válaszadóknak kicsivel több mint a fele (52 százaléka) számolt be arról, hogy az életközepi válság bizonyos tüneteivel kell pillanatnyilag szembenéznie, ám ebből csupán 9 százaléknyian érzik ezt a krízist életük közel minden területére kiterjedőnek. A kutatás során az is kiderült, hogy a saját bevallások alapján a nők nagyobb mértékben vannak kitéve az életközepi válságnak, mint a férfiak. Míg a középkorosztály férfi válaszadóinak csupán 5 százaléka számolt be intenzív krízishelyzetről, addig a női válaszadóknál ez az arány már 12 százalék volt.
A család védőburokként funkcionálhat
Nincsen biztos recept az életközepi válság elkerülésére, viszont úgy tűnik, hogy bizonyos tényezők meglétének esetén csökken annak az esélye, hogy valóban válságként éljük meg, ha elérkezünk a szóban forgó kritikus életszakaszhoz. A felmérésből az derül ki, hogy a házastársi vagy élettársi viszony például véd valamelyest az életközepi krízistől: a kapcsolatban élőknek ugyanis csak a 8 százaléka érintett intenzívebben, míg a nőtlen vagy hajadon válaszadóknak a 12 százaléka, az elváltaknak pedig a 15 százaléka. A nagyobb háztartás egyfajta védőburkot jelenthet. Míg az egyfős háztartásokban élők 41 százalékára nagyon jellemző a szorongás a jövőjük miatt – mely az életközepi válság egyik tünete is lehet –, addig a négyfős háztartásokban élőknek csak az egynegyede számolt be ugyanerről.
Nagyon jellemző, hogy életközepi krízisben új kalandok után nézünk
A felmérés az életközepiválság-indexen alapul, amely 11 olyan jellegzetesség meglétét, illetve intenzitását vizsgálja, amelyek, ha külön-külön nem is, de összességében már arra utalhatnak, hogy a válaszadó kisebb-nagyobb életközepi válsággal küzd. A válságindex 0-tól 100-ig terjedő értékeket vehet fel. A skála elején a „kösz, teljesen jól vagyok” állapot áll, a másik végén, a századik pont a „totális, az élet minden területére kiterjedő életközepi válság” állapota. Az átlag a válaszadók esetében 31 pont volt, ám azok, akik intenzív életközepi krízisről számoltak be, 50 pont feletti, a skála másik végéhez közelebbi értéket kaptak.
Egyik tünete lehet az életközepi krízisnek a teljesen új élmények megtapasztalása. A potenciálisan érintett korosztály tagjainak majdnem a háromnegyede, 69 százaléka számolt be arról, hogy van olyan dolog, amit korábban nem akart kipróbálni, de most szívesen pótolná a mulasztását. A kipróbálni vágyott dolgok spektruma rendkívül széles – az El Camino teljesítésétől az ejtőernyőzésen át a programozásig terjed –; a legtöbben mégis az utazás területén lesznek kalandvágyóbbak (ez 11 százalék). Egy új sport bevezetése az életünkbe is árulkodó jel lehet: az intenzívebb válságot megélő emberek 59 százaléka az elmúlt néhány hónapban gyakrabban sportolt, mint eddig, vagy kipróbált egy új mozgásformát. A nők nagyobb arányban váltottak a sportosabb életre, mint a férfiak.
Mit bánunk meg leginkább?
A felmérés egyik legérdekesebb része arról szól, hogy mi az, amit életünk felére a legnagyobb eséllyel megbánunk. Ha újrakezdhetnék az életüket, és csupán egyetlen dolgot változtathatnának meg, a válaszadók
- 23 százaléka más szakmát, karriert választana;
- 19 százaléka többet, tovább tanulna;
- 16 százaléka külföldre költözne;
- 14 százaléka más párt választana, mint akivel jelenleg vagy legutóbb együtt élt;
- 11 százaléka jobban figyelne az egészségére;
- 8 százaléka pedig több/kevesebb gyereket vállalna.
A válaszadók 9 százaléka a fentiektől valami teljesen eltérő dolgot gondolna újra az életében, de érdekesség az is, hogy 100-ból összesen 2 ember gondolja úgy, hogy semmit sem bánt meg, és nem változtatna semmin egy második esély alkalmával.
Mikor érünk el életünk feléhez?
Természetes, hogy életünk középső szakaszában elkezdenek olyan kérdések és kételyek megjelenni bennünk, mint hogy hol is tartunk, mit sikerült eddig elérnünk, merre és hogyan haladjunk tovább. Ám közel sem egyértelmű, hogy ki mikor érkezik el ezekhez a kérdésekhez, vagyis hogy mikor van az „élet közepe”? Belső Nóra, az Életciklusok és hangulatzavarok című könyvében azt írja: „középidősek 35–60 éves kor között bármikor lehetünk: amikor az ember már túljutott a kapunyitáson, van saját élete, talán családja is, építi az egzisztenciáját, vannak jó és rossz emlékei, tapasztalatai, megfigyelései az életről, aktív, és szociálisan is elégségesen működik. (...) A középkorúság hosszú állapot, és mindenki máskor döbben rá, hogy valójában már itt tart. Ekkor viszont kicsit be is pánikol, kisebb krízisen megy keresztül – még ha nincs is tudomása róla –, főleg azért, mert ekkorra már biztos tudással rendelkezik arról, hogy nem sebezhetetlen és nem halhatatlan. Ez a tudás pedig szorongással és félelemmel tölti el.”
Szél Dávid szerint ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az életközepi krízis szociális konstrukció. Tavaly megjelent, Útközben – Egy életközepi válság skype-terápiája, A terapeuta esetei sorozat című könyvében úgy fogalmaz, hogy az életközepi válságot „az adott társas-társadalmi kontextus hozza létre, amely nem függetleníthető tértől, időtől, kultúrától, társadalmi és gazdasági státusztól” sem. Szél szerint az életciklusváltással járó krízisből jól is kijöhet az ember „ha felhagy a korábban bevett és bevált próbálkozási és megoldási stratégiákkal, és minőségileg új megoldási módot talál. Egy új életszakaszban, új élethelyzetekkel és problémákkal a korábbiak egyszerűen nem fognak működni.”
