A kórházi karantén olyan volt, mintha egy szörnyű sci-fiben lettem volna

Kéthetes külföldi útról tért vissza férjével egy, a neve elhallgatását kérő középkorú nő, amikor olyan tüneteket (például láz, erőtlenség, nehézlégzés, köhögés, torokfájás) észlelt magán, amelyeket a koronavírus is okozhat, így felhívta otthonról a háziorvosát. A szakember többekkel egyeztetett, majd arra kérte, hogy házi karantén helyett a kórházba menjen be tesztelésre. A nő természetesen együttműködött a járványügyi intézkedésekkel. Viszont a férje lehetséges fertőzöttségével – holott mindvégig együtt voltak – senki sem foglalkozott.  

A vidéki kórházban történő elkülönítés során végül, ahogy írja, napokig „lebegett félelmek és bizonytalanságok között”. Mit tapasztalt közben a kórházi dolgozók részéről? Egy orvos például közölte vele, hogy itt nincsenek jogai, nincsen szabad akarata, és azt is megtiltotta neki, hogy bármit posztoljon. A nő azt élte meg, hogy alig kap információt és empátiát, az ápolók túlnyomó többsége is gépiesen, üzemszerűen bánik vele. Bár sok negatív érzés munkál benne emiatt, a történetét mégis azért osztja meg, hogy minél kevesebb ember menjen hasonló dolgokon keresztül.

A jövőbeni ilyen típusú problémák megelőzése érdekében viszont szükséges, hogy ezeket a kérdéseket ne a szőnyeg alá söpörjük, hanem láthatóvá tegyük a nyilvánosság számára, és rendszerszinten is képesek legyünk gondolkodni róluk, mert csak így juthatunk el közösen a megoldásokhoz.

Ennek az írásnak nem az a célja, hogy az orvosok és az ápolók iránti bizalmat csökkentsük, vagy bárkit hibáztassunk. Természetesen az sem tisztünk, hogy igazságot tegyünk a felek között (minden ilyen típusú beszámolónak óhatatlanul vannak szubjektív elemei is, illetve az anonimitás megőrzése, valamint a különböző szabályozások miatt a kórházi dolgozók megszólaltatására amúgy sincs lehetőségünk). Inkább arra vállalkozunk, hogy egy érintett történetének megosztása kapcsán olyan fontos pszichológiai és jogi tudnivalókra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket mindenkinek érdemes szem előtt tartani a mostani helyzetben.

Az elkövetkezendő időszak borzasztóan nehéz lesz, de azért sokféleképpen lehet rá készülni. A potenciális betegeknek például azzal, hogy ismerik a jogaikat, és nagyobb tudásuk lesz arról, hogy mikor kell együttműködniük, és mikor kell határozottabban kiállniuk magukért. Az egészségügyi dolgozók esetében pedig különösen fontos lenne, hogy az extrém mértékű megterhelés ideje alatt odafigyeljenek a mentális egészségükre, ezzel némileg összefüggő módon pedig a betegekkel való bánásmódra, a jogaik tiszteletben tartására. Ezt akkor is lényeges megtenniük, ha közben látjuk és elismerjük azokat az elfogadhatatlan strukturális igazságtalanságokat, amelyek hosszú évek óta érik őket a döntéshozók részéről. 

Az alábbiakban a beszámoló szó szerinti közlését követően ezekhez a témákhoz mutatok be szempontokat. Arról pedig, hogy milyen jogaink vannak egy kórházi karanténban, Asbóth Mártont, a TASZ Magánszféraprojekt-vezetőjét kérdeztem meg. 

#1 Kórházban lenni módosult tudatállapot

Akinek valaha kellett már több napot egészségügyi intézményben tölteni betegként, az tudja, hogy kórházban lenni alapból egyfajta módosult tudatállapot. Az életed addig megszokott keretei felbomlanak, nehezen tájékozódsz a számodra új helyzetben, nem tudod pontosan, mik a szabályok, a normák. Teljesen természetes, hogy elveszettnek érzed magad, ráadásul ez egy meglehetősen ingerszegény helyzet, amelyben a gyötrő testi tünetektől is elég nehéz elvonatkoztatni, a szervezeted egyensúlyi állapota felborul. A legalapvetőbb testi funkcióid felett is elveszítheted a kontrollt, nem tudsz esetleg segítség nélkül járni, enni, mosdani vagy üríteni. Mindez végtelenül kiszolgáltatottá teszi az embert: mintha megint kicsi gyerekek lennénk, akik állandó gondoskodásra szorulnak. A tudatunk ennek megfelelően beszűkülhet, s ebbe a mentális térbe érkezik be egy-egy mosoly, bátorító szó, lekezelő gesztus – így nem csoda, hogy minden sokkal intenzívebben hat ránk, mint azt más körülmények között tenné. 

#2 A karantén egy még kiszolgáltatottabb helyzet

A fentiekben bemutatott pszichológiai sajátosságok a kórházi karantén esetén még sokkal hatványozottabban jelennek meg. A vírussal kapcsolatban rengeteg a bizonytalanság: nincs ellenszer, nagyon változó, hogy kinek mennyire lesznek súlyosak a tünetei, milyen eszközök lesznek elérhetők a panaszok enyhítésére. Így a betegek még inkább aggódhatnak a saját egészségükért, illetve az otthonaikban hagyott szeretteikért is, vagy azokért, akikkel kapcsolatban voltak az elmúlt időszakban. Az elkülönítés során ráadásul nem hagyhatják el a kórtermet, nem nézhetik együtt a többiekkel a tévét a folyosón, nem tehetnek sétákat az udvaron. Ha felnőttekről van szó, látogatókat sem fogadhatnak (a járvány terjedésének csökkentése szempontjából pont ez a lényeg), így viszont – a lehetséges szobatársakat leszámítva – az orvosok, ápolók lesznek napokig, akár hetekig az egyetlen olyan emberi kontakt a számukra, akikkel élőben találkozhatnak. Igaz, fizikailag is több réteg lesz közöttük, ami tovább fokozhatja a személytelenség érzetét. A védőfelszerelés ráadásul nagyon kényelmetlen, sebeket okoz az arcon, így előfordulhat, hogy a dolgozók törekedni fognak arra, hogy a lehető legrövidebb ideig viseljék. Mindebből az következik, hogy egy speciális helyzetről van szó, amelyben a szokásoshoz képest is megnövekszik a jelentősége mindannak, ami az orvos-beteg, ápoló-beteg interakciók során zajlik. 

#3 Az egészségügyi dolgozóknak több hatalma és felelőssége van

Azért érdemes a kórházi karantén betegekre gyakorolt lelki hatásaival tisztában lennünk (az egészségügyi dolgozókat érő nyomásról lentebb fogunk bővebben írni), hogy folyamatosan képesek legyünk reflektálni ezekre a szempontokra, miközben a helyzetben megjelenő viselkedésekről gondolkodunk. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezekben a kapcsolatokban a hatalmi többlet mindig az orvosok, az ápolók oldalán van a betegekéhez képest: ők vannak információs fölényben, ők hozhatnak döntéseket, ők tudnak kilépni a helyzetből (ha a kórházat nem is feltétlenül hagyhatják majd el, a kórtermet igen). S bár a társadalmi hierarchiának megfelelően őket pedig sajnálatos módon az osztályvezető, a kórházigazgató, a politikusok vagy az egész rendszer abuzálhatja, lényeges, hogy ezeket a fájó bántalmazásokat, elhanyagolásokat mégse adják tovább a betegeknek, akik még náluk is védtelenebb helyzetben vannak a „csipkedési sorrendben”. Ez nemcsak komoly felelősséget igényel az egészségügyi dolgozók részéről, hanem a tudásuk folyamatos frissítését is, hiszen az emberi bánásmód univerzálisabb szabályai mellett arról is információkkal kell bírniuk, hogy milyen jogok illetik meg a betegeket ezekben a mindenki számára új szituációkban. 

#4 A tájékoztatáshoz való jog most különösen fontos

„A koronavírus a magyar egészségügy nagy teherpróbája, amikor nemcsak az derülhet ki, hogy a rendkívül elhivatott, ám az állam által alig megbecsült egészségügyi dolgozók milyen emberfeletti teljesítményre képesek, hanem felerősödhetnek a már eleve meglévő hiányosságok. Mi a TASZ-ban nagyon sokat hallunk arról, hogy a tájékoztatás mennyire nehezen megy a magyar egészségügyben, és fontos lenne, hogy ebben a rendkívüli időszakban a szokottnál is jobban figyeljenek a betegek jogszerű tájékoztatására” – mondta el megkeresésünkre Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért Magánszféraprojekt-vezetője. A jogász azt is hangsúlyozza, hogy a mostani különleges helyzetben az emberek ráadásul nem tudják az információhiányt rutinból vagy máshonnan szerzett ismeretekből pótolni, s míg más betegjogok a karantén idején felfüggeszthetők, addig a tájékoztatáshoz való jog nem korlátozható. A tájékoztatás abban is segít, hogy a betegek kiszolgáltatottságát csökkentse: hogy világos legyen a számukra, hogy miért és meddig korlátozzák a jogaikat. 

#5 Milyen jogaik vannak a betegeknek a kórházi karanténban? 

„A járványügyi intézkedések általános jellemzője, hogy korlátozzák az egyén szabadságát és a betegjogokat” – olvasható a TASZ munkatársai által összeállított jogi kisokosban. A szakemberek azt is kiemelik, hogy ezek „a jogkorlátozások azonban mindig csak törvényen alapulhatnak, csak a feltétlenül szükséges ideig tarthatnak, és csak a feltétlenül szükséges mértékűek lehetnek”. Az alábbiakban felsorolunk párat a legfontosabb tudnivalók közül: 

1. A járványügyi intézkedések kötelezők, és erőszakkal is kikényszeríthetők, ha valaki ellenáll nekik.
2. A karantén idején egyes betegjogok felfüggeszthetők: a kötelező kórházi tartózkodás elrendelésével korlátozzák a mozgásszabadságot, illetve a beteg beleegyezése nélkül is el lehet végezni vizsgálatokat, kezeléseket. 
3. Ugyanakkor sosem korlátozható a tájékoztatáshoz való jog: lehetőséget kell adni a kórházban arra, hogy a beteg kérdezzen, illetve olyan válaszokat kapjon, amelyeket megért. 
4. Bár látogatókat nem lehet fogadni (hiszen pont ez az elkülönítés a lényeg), a virtuális kapcsolattartást senki nem tagadhatja meg a betegtől. 
5. A telefonját (és más tulajdonát) nem vehetik el, maximum kivételes esetekben, ha annak valamilyen speciális járványügyi oka van (például elviszik tesztelni, hogy megtalálható-e rajta a vírus).
6. Ugyanígy ahhoz is joga van, hogy tudósítson, posztoljon a benti életéről. Arra azonban figyelnie kell, hogy más ne szerepeljen ezeken a felvételeken. 
7. A kórháznak étkezést, illetve valamilyen pizsamához hasonló ruhaneműt is biztosítania kell a beteg számára.

#6 Nehéz egyszerre empatikusnak lenni és mégis kibírni

Az orvosok, ápolók esetében pszichológiai szempontból alapjáraton is az egyik legnagyobb kihívás talán az, hogy megfelelő módon tudják szabályozni az érzelmeiket. Amikor bele kell vágni valakibe a szikét, bele kell bökni a tűt, vagy lehetetlen döntéseket kell meghozni életről és halálról, akkor igen, lényeges, hogy túlsúlyba tudjon kerülni a távolságtartóbb, racionális működésmód, másként aligha lehet lelkileg kibírni ezt a megterhelést. Ha viszont valakinél mereven rögzülnek az ilyen típusú válaszok, folyamatosan legátolja az érzelmeit, tárgyként vagy szimpla feladványként tekint a betegekre, állandóan racionalizál, ott baj van. Az igazi trükk talán pont abban rejlik, hogy az egészségügyi dolgozók rugalmasak tudjanak maradni: ne riadjanak vissza a nehéz helyzetektől, de közben partneri módon kezeljék a betegeket, emberileg is tudjanak hozzájuk kapcsolódni, együttérezni velük, illetve a tájékoztatáshoz való joguk biztosításán túl is empatikusan, érthetően kommunikálni. 

#7 A járványügyi helyzet hatalmas erőpróba

A fentiekben leírt váltási képesség még „békeidőben” sem könnyű, hát még egy akkora krízishelyzetben, amelynek a küszöbén állunk. Amikor arról beszélünk, hogy a betegek is emberek, lényeges, hogy az egészségügyi dolgozók emberi mivoltáról se feledkezzünk meg: ők is tele vannak félelmekkel, feszültségekkel, mint bárki más. Éppúgy aggódhatnak a saját és a szeretteik egészségéért, vagy éppen félhetnek attól, hogy hazaviszik a fertőzést. Ráadásul ők nem húzódhatnak be az otthonaikba, hogy átvészeljék a megpróbáltatásokat, rájuk végig a frontvonalban lesz szükség. Mindezek ismeretében különösen felháborító, hogy míg más országok vezetése extra juttatásokkal kezdte el támogatni az orvosokat, az ápolókat, hogy helytálljanak, addig nálunk még jó ideig normális védőfelszerelést sem kaptak. Szégyenletes, hogy a kormány hetekig úgy küldött csatába embereket a vírus ellen, hogy még egy pajzsot sem adott a kezükbe. Bízunk abban, hogy a döntéshozók állításai igazak, s ezek a nehézségek valóban megszűntek azóta. 

#8 Az egészségügy kivéreztetése lelki károkat is okozott

Amikor a magyar egészségügy helyzetéről, kapacitásairól gondolkodunk, azt is lényeges tekintetbe venni, hogy az elmúlt bő évtizedet nemcsak az épületek állapota, az eszközök minősége vagy a létszám sínylette meg. Azok közül, akik maradtak, rengetegen ki vannak égve az embertelen mennyiségű túlóra, a borzasztó munkakörülmények és/vagy az anyagi megbecsültség hiánya miatt. A kiégés tünetei pedig tipikusan abba az irányba hatnak, hogy csökkentsék az orvos-beteg, ápoló-beteg kapcsolatok minőségét. Idetartozhat például az érzelmi kimerültség, a személy negatív attitűdjei a munkája és a többi ember iránt vagy az ún. deperszonalizáció jelensége is, amelynek során az illető mechanisztikussá, rideggé, ellenségessé, cinikussá válik. 

Az csak egy dolog tehát, hogy milyen fizikai infrastruktúrával, milyen eszközökkel, mennyi dolgozóval várja az ország a tömeges megbetegedések időszakát, de azzal is számolni kell, hogy mi van a fejekben, milyen pszichés állapotban vannak azok, akik a betegágyak mellett fogják végigdolgozni az elkövetkezendő hónapokat. Bár én magam nem vagyok vallásos ember, mégis mélyen megérintett, amikor a minap azt olvastam Grecsó Krisztián nemrég megjelent verseskötetében, hogy „a nővérek Isten napszámosai”. Sokszor tényleg csak csodálni lehet mindazokat, akik a nehézségek ellenére kitartottak ezen a pályán. 

#9 Legyetek azok a hősök, akikre vágyunk

Amennyiben valóban jogsértések történnek, arra természetesen semmi nem ad felmentést, ahogyan a bántalmazás is mindig a bántalmazó felelőssége, nem pedig az áldozat hibája. Ugyanakkor van a kórházi interakcióknak egy olyan köre, ami bár jogilag rendben van, de attól függetlenül lehet nagyon sértő, bántó, fokozhatja a kiszolgáltatottságot. Tehát sok olyan dolog is előfordulhat, amit nem a jog szabályoz, hanem inkább egyfajta emberség. Hogyan tudjuk megőrizni a nehéz időkben is, hogy ezáltal a szolidaritás kultúráját erősítsük? 

Szerintem a mi részünk ebben többek között az, hogy: 

• a lehető leghangosabban kérjünk számon a kormányon minden olyan intézkedést, amely az egészségügyi dolgozók érdekében hozható: legyen az a védőfelszerelés biztosítása, pótlása; az extra fizetés bevezetése vagy a kevesebb munkaidőé, amit egyhuzamban kell a fertőzöttek mellett egy műszakban tölteni; 
• továbbra is segítsünk az egészségügyi dolgozóknak étellel, eszközök előállításával, a családjaikról, gyermekeikről való gondoskodással, külön lakóhellyel és minden mással, amiben csak tudunk; 
• országszerte maradjunk otthon, tartsuk be a higiéniai szabályokat, minimalizáljuk az emberi kontaktusaink számát, hogy minél inkább lassítani tudjuk a járvány terjedését;
• működjünk együtt velük, kommunikáljunk konstruktívan, és legyünk türelmesebbek, hiszen a végtelenségig túl lesznek terhelve ezek az emberek;
• biztassuk őket, ismerjük el és köszönjük meg a munkájukat.

Az egészségügyi dolgozókat pedig a következőkre kérjük a testi tüneteink kezelése mellett: 

• legyenek képben a járványügyi helyzetben érvényes betegjogokkal kapcsolatban, és tartsák tiszteletben őket;
• fokozottan figyeljenek oda a tájékoztatásokra ezekben a bizonytalan időkben;
• kezeljenek minket emberként akkor is, amikor tömegével leszünk majd fertőzöttek (például szólítsanak a nevünkön, időnként mosolyogjanak ránk a maszk mögül, mondják el, hogy mire számíthatunk, mikor jönnek vissza, legyen hozzánk pár kedves szavuk, ami ilyenkor rengeteget számít);
• ha időnként hibáznak is (ami természetesen elő fog fordulni), tudjanak bocsánatot kérni (ez nyilván a betegekre is vonatkozik). A bizalmat ugyanis sosem a tévedhetetlenség illúziója, meg a tekintélyhez való merev ragaszkodás kelti és tartja fent, hanem az emberek közötti őszinte, átlátható és tiszteletteljes kommunikáció. Erre kéne orvosoknak, ápolóknak, betegeknek egyaránt törekedni.