Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Péterfy-Novák Éva neve 2014-ben, Egyasszony című blogjával robbant be a köztudatba, amiben saját történetét dolgozta fel: a súlyosan fogyatékos lánya, Zsuzsi rövid életét, második gyermekének elvesztését és egy bántalmazó férj mellett eltöltött éveket. A blogból nem sokkal később könyv, a könyvből pedig színdarab lett.
Írni csak olyan témáról érdemes, ami jó ideig nem ereszti az olvasót – vallja Éva, akivel a Hadikban beszélgettünk. Regényeiben újra és újra az élet legfájdalmasabb helyzetei kerülnek elő, mégis képes úgy átadni ezeket, hogy az olvasó képtelen letenni a könyvet a kezéből. Legutóbb a családon belüli gyermekmolesztálás traumájának generációkat átható következményeit dolgozta fel, most készülő regényében pedig a családon belüli erőszakot övező tabukat dönti le. Bár épp egy ’80-as években történt esetet kutat, a családon belüli erőszak áldozatainak helyzete azóta sem lett sokkal jobb. Éva úgy érzi, kezd felnyílni az emberek szeme, a hatóságok kezdik komolyan venni a bántalmazó eseteket, de a valódi változásig még hosszú az út. Egyértelmű, hogy kemény munka vár ránk, de szerinte már az is nagy lépés, hogy egyre több áldozat mer megszólalni, beszélni a vele történtekről. Nem véletlen, hogy ha most megkérdeznénk, Renner Erikát vagy Orosz Bernadettet választaná példaképének.
Az Egyasszonyban megjelenő Novák Éva egy sokszor riadt, naiv fiatal lány. A blog írása, a nyilvánosság elé kiállás erősített meg annyira, hogy ma már más áldozatokért is kiállsz, a családon belüli erőszak ellen felszólaló hangok közül a tiéd az egyik leghangosabb?
Nekem már rég nincs mitől félnem. Ahogy felnőttem és keresztülmentem dolgokon, úgy jött meg a bátorságom is. Amikor az emberrel valami szörnyűség történik, mellé áll a családja és a barátai, és bármilyen elcsépelt is, de ebben megedződik. Ez az edzettség pedig a korral beérik. Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy a saját szabadságunkat meg merjük élni. És amikor ez megvan, akkor már nem félsz semmitől, hiszen tudod, hogy szabadon megtehetsz bármit, mert megvan hozzá az erőd és a bátorságod. Ez nálam egy hosszú folyamat volt, de a könyv megírása óta egy másik folyamaton is keresztülmentem: azon, hogy mennyi embernek adott erőt, és mennyi ember érzi úgy, hogy segített neki a könyv.
Mennyit számít ebben, hogy személyesen is érintett voltál, téged is bántott az első férjed?
Biztos hozzájárult az is, ami velem történt, de nem ez a fő. Az édesanyám mindig azt táplálta belém, hogy nem vagyunk másodrendűek, tőle mindig azt tanultam, hogy akkor leszek egyenrangú, ha el tudom tartani magam. Az, hogy az ember önálló, saját egzisztenciával rendelkezik, nem azt jelenti, hogy nem tud párban jól működni. De ha az egyik félnek el kell számolnia, ha függ a másiktól anyagilag vagy érzelmileg, az egyáltalán nincs rendben. Rengeteg olyan helyzet van, amikor a nő borzasztóan szenved a kapcsolatban, de nem tud kilépni, mert korlátozva van. Nem engedi a párja, hogy dolgozzon, a nő belemegy abba, hogy évekig otthon marad a gyerekekkel, de amikor később kilépne a kapcsolatból, nem tud munkát vállalni, mert hiába van jó végzettsége, nincs tapasztalata. Ilyenkor az ember 45 évesen kezdi el azt, amit más 25 évesen, ez pedig elég igazságtalan.
Bár a történet fő szála nem ez, mégsem kerüli el az olvasó figyelmét az Egyasszonyban megjelenő kapcsolati erőszak. Zsuzsi tragédiájának és a kisfiad elvesztésének feldolgozását segítette az írás, de mi a helyzet az abúzussal?
Szerintem annak a feldolgozásában is segített. Nagyon vacilláltam, hogy az első fejezet után folytassam-e az írást. Pontosan azért, mert már akkor biztos voltam benne, hogy ha megírom, akkor az általam megélt igazságot szeretném leírni. Más biztosan másképp látta, de azt szerettem volna megírni, ahogy az én olvasatomban történtek a dolgok.
Az Egyasszonyban minden szereplő a saját nevével jelenik meg. Volt ezzel célod, vagy csak a történet valódiságát akartad megőrizni? Hogyan reagáltak erre ők maguk?
Azon is gondolkoztam, hogy nevezzem-e másképp a szereplőket, de végül arra jutottam, hogy aki ismer, az úgyis tudja, hogy kiről van szó, aki meg nem, annak teljesen mindegy, nem jelentenek semmit a keresztnevek. Engem nem keresett meg senki ezzel kapcsolatban, bár pletykák vannak. Az orvos állítólag azt mondta, hogy csak azért nem jelent fel, mert akkor még sikeresebb lenne a könyv. De ott fekszik a gyermekem a temetőben, ott a zárójelentés, amiben le van írva, hogy nem fájdalomcsillapítót, hanem gyorsító injekciót kaptam, így nem lett volna sok értelme a feljelentésnek sem.
Az Egyasszony blogot a terapeutád javaslatára kezdted el írni, míg az Apád előtt ne vetkőzz születése közben többször is egyeztettél pszichológussal. A most készülő regényed, ha jól tudom, a családon belüli erőszakról fog szólni. Ennek kapcsán is egyeztetsz pszichológussal?
Még csak az első szakaszban, a vázlatnál tartok. Próbálgatom, hogy kinek a szemszögéből a legjobb a történet, eddig nincs rá szükség, bár beszéltem két terapeuta barátnőmmel is. Később, ahogy egyre inkább belemélyülök, biztosan eljön majd az a pont, amikor szükségem lesz az ő segítségükre. Már csak magam miatt is, mert engem is megvisel, ahogy olvasom ezeket az eseteket, ráadásul a levéltárakban fényképekkel együtt hozzáférhetőek.
Az Egyasszony és az Apád előtt ne vetkőzz olvasóitól is rengeteg levelet kapsz. Kétségtelen, hogy ezekkel a témákkal foglalkoznunk kell, és szuper, hogy segítesz az olvasóknak megnyílni, felismerni a problémáikat. Viszont fontosnak tartom azt is, hogy ne hagyja az ember, hogy ez rányomja a bélyegét a mindennapjaira. Hogyan oldod ezt meg, mi segít megtalálni az egyensúlyt?
Gyakran érzem úgy, hogy nem tudom kezelni ezt a sok megkeresést. Sokan fordulnak hozzám azzal, hogy szeretnék velem megosztani a történeteiket, de én nem tudok mindenkivel meginni egy kávét, nem tudok időt szakítani arra, hogy mindenkivel személyesen találkozzak. Nagyon szeretnék másoknak segíteni, de nem vagyok jogász, nem vagyok pszichológus, nem vagyok szakember. Amit én tenni tudok, az az, hogy ajánlok egy olyan szakembert, aki valódi segítséget nyújthat, de ez sem könnyű. A szakemberek közül sincs mindenki felkészülve azokra az esetekre, ahol konkrét abúzus történik, hiszen ehhez külön tudás kell, nem minden terapeuta képes erre. De nem küldhetek mindenkit a NANE-hoz vagy a Patenthez sem.
Amikor ilyen esetekkel foglalkozom, általában azt érzem, hogy ha egész nap ebben maradok, elvesztem a józan eszem. De nem tudatosan, sokkal inkább ösztönösen tartom a határokat. Van bennem egy olyan ösztön, ami nem engedi túl mélyre ezeket a sztorikat. Ha beszélgetek valakivel, aki nagyon durva tragédiát élt át, nagyon át tudom érezni, de utána ugyanúgy odateszem az ebédet. Nem szabadna ezzel foglalkoznom, ha nem tudnám valamennyire távol tartani az eseteket magamtól, de ennek ellenére nagyon tudok azonosulni a másikkal. Ezeket el tudom rakni magamban egy olyan helyre, ahonnan tudok belőle dolgozni, de nem tesz tönkre.
Minden áldozatban meg kell érjen a döntés, hogy kiszáll a bántalmazó kapcsolatból, kívülről hiába próbálunk hatást gyakorolni rá. Neked mi adott erőt ehhez?
Én nem mondtam el senkinek, hogy mi történt, a családban sem tudta senki. Minden bántalmazás után jött egy jobb időszak, amikor megígérte, hogy nem lesz több ilyen, és igyekezett mindenben a kedvemre tenni. Emellett nem voltam érzelmileg túl stabil, Zsuzsi nagyon sokat kivett belőlem, de a férjem tényleg jó apa volt, imádta a gyereket – ez szintén jellemző a bántalmazó kapcsolatokra. Nem volt egyetlen konkrét alkalom, ami ahhoz vezetett, hogy kilépjek ebből a kapcsolatból. Évek kellettek ahhoz, hogy megérjen bennem ez az iszonyatos szégyen amiatt, hogy ezt velem meg lehet tenni, hogy ilyen férjet választottam, és hogy ezt eltűrtem.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy meggyőződésed, hogy itthon minden frakcióban ülnek „vak komondoros” képviselők. Mit gondolsz, amíg fennáll ez a helyzet, kerülhetnek jobb helyzetbe a bántalmazott nők?
Ez egyszerűen a számok törvénye. Vegyük például azt, hogy egy frakció átlagosan 10 főből áll, és tegyük mellé a statisztikát, miszerint minden ötödik nő bántalmazó kapcsolatban él. És tudjuk, hogy a valóság ennél rosszabb, mivel sok eset nem derül ki, nem kerül be a statisztikába. Ha megnézed, most itt vagyunk hárman, ebből ketten áldozatok voltunk. Ez alapján bármelyik párt bármelyik frakciójában van három-négy olyan ember, akinek néha eljár a keze, mert ha ennyi a bántalmazott nő, akkor ennyi a bántalmazó férfi is ebben az országban. Ezt akár meg is fordíthatnánk, de azért szoktuk az előbbi felállást említeni, mert tudjuk, hogy a kapcsolati erőszak áldozatai 95 százalékban nők, és a maradék 5 százalék sem csak azokból az esetekből áll össze, amikor a nő bántja a férfit, hiszen ide soroljuk például a homoszexuális kapcsolatokat is. És persze biztos, hogy a nők tudnak verbálisan bántalmazni, de éppúgy képesek erre a férfiak is.
Én azt gondolom, hogy ha a parlamentben 30 százalék felett lenne a nők aránya, akkor lehetne változást elérni, hiszen együtt fel tudnának mutatni egy olyan erőt, ami valószínűleg most csak az álmaimban létezik. A jelenlegi helyzetet egy bántalmazó kapcsolat utolsó évéhez hasonlítanám. Amikor már érzi az ember, hogy nagyon gáz, amikor már tudja és látja, hogy mi történik, és az is egyértelmű, hogy segítséget kell kérnie ahhoz, hogy ebből ki tudjon lépni. Szerintem most pont az az időszak van, amikor az áldozat már mindjárt összepakol és elmegy, ehhez viszont kell a többi nő segítsége is. Tiszteletben tudom tartani, hogy van olyan nő, aki szeret másodrendű állampolgárként élni, szeret csak háziasszony lenni, nem dolgozni és nem gondolkodni, de ezt ne várjuk el mindenkitől, ne tegyük kötelezővé. Egyébként olyan érzésem van, hogy ez lesz az az év, amikor a nők összefognak, megrázzák magukat és elkezdenek nagyon-nagyon üvölteni, hogy elég. Elég abból, hogy ez a macsó társadalom másodrangú állampolgárként kezeli a nőket, elég a politikusok szexista megjegyzéseiből. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és tudom, hogy ebben a társadalomban ez a divat, de ne kelljen már azt hazudni, hogy a férfiaknak nincsenek érzéseik, a nők pedig nem tudnak gondolkozni.
Egyre többen csatlakoznak a Mérő Verával közösen szervezett megmozdulásaitokhoz, melyek a nők jogaira, a családon belüli erőszakra, a hatóságok és az igazságszolgáltatás tudás- és működésbeli hiányosságaira hívják fel a figyelmet. Hogy látod, ezek az események elérik a céljukat?
Én azt látom, hogy az elmúlt pár hónap szörnyűséges eseményei után a rendőrök elkezdték komolyabban kezelni az ilyen eseteket. Sajnos még mindig nem ez a jellemző, de már hallottam olyanról, hogy a bántalmazót emelték ki a családból, három napra elzárták, és kérdés nélkül kapott 60 nap távoltartást. A legnagyobb baj azonban, hogy a hivataloknak nincs erre protokollja, fogalmuk sincs, hogy bántalmazás esetén mit kell csinálni. Azért lenne nagyon fontos időben lépni, mert közbeavatkozás nélkül a bántalmazó egyre messzebbre megy, hiszen úgy érzi, hogy bármit megtehet, nincs következménye. És lehet, hogy korábban sem volt kevesebb eset, csak most tömegével kezdtek el beszélni az áldozatok, de már ez is egy nagy lépés. Mindenesetre azt érzem, hogy erre a mennyiségre egyáltalán nincsenek felkészülve a szakemberek és az intézmények.
Semmiképp sem az a megoldás, hogy én mindenkit elirányítok a megfelelő szervezethez, sokkal inkább az lenne, ha nagyon sürgősen beemelnénk az oktatásba ezeket a szegmenseket. Megtanítanánk, hogy mi számít bántalmazásnak, mi mindenre érdemes odafigyelni akár az első párkapcsolatban is, és hogyan kell erőszakmentesen kommunikálni. Mert sokkal kevésbé tud ártani, ha ezeket időben észrevesszük, hiszen kisebb traumát visz magával a bántalmazás elszenvedője. Képzeld el, ha a kisfiad óvodájában mondjuk évente kétszer játékos formában tanítaná valaki az erőszakmentes kommunikációt. Ehhez viszont a szülők beleegyezésére is szükség lenne, de mi van akkor, ha a szülő maga is bántalmazó? Akkor nagy eséllyel az ő gyereke nem vehetne részt ebben a programban, és vinné tovább az otthoni mintát. A társadalmi érzékenyítés is nagyon fontos lenne, hiszen nem tudjuk, hogy mit tehetünk, ha mondjuk a szomszédban bántalmazást tapasztalunk. Meg kéne tanítani, hogy ilyenkor hol tudunk úgy belépni a rendszerbe, hogy közben mi biztonságban maradunk, az áldozatot biztonságos módon keresik meg, az elkövetőt pedig biztonságosan emelik ki. Legyen erre egy protokoll, legyenek erre kérdőívek, amelyekből kiderül, hogy valós-e a vád, lehessen látni, hogy éppen fél-e az áldozat. De ehhez arra van szükség, hogy a törvényhozók a szakmában valóban jártas emberekkel működjenek együtt, alkalmazzák a tudásukat.
Nemrég kiderült, hogy a március 8-i, nőnapi esemény egy jótékonysági koncert lesz. A leírásban ez szerepel: „Csapjunk egy nagy bulit nőnemű embertársainknak, és álljunk ki együtt a nemek közti egyenlőségért!” Valljuk be, viszonylag ritkán szoktuk bulinak hívni a társadalmi célú megmozdulásokat. Szerinted nyitottabban állnak az emberek a kérdéshez, emészthetőbb a társadalom számára, ha a megszokottól eltérő irányból közelítitek meg a problémát?
Szerintem igen, de az is sokat számít, hogy egyre több szörnyű esetről hallunk, egyre inkább nyílik fel az emberek szeme. Fantasztikus, hogy a koncert fellépői maguktól jelentkeztek, nem nekünk kellett összevadászni őket. Nagyon remélem, hogy ez egy jó hangulatú esemény lesz, aminek a fővédnöke Karácsony Gergely, hiszen ő Budapest főpolgármestere, de politikai pártok nem fognak felszólalni, ettől teljesen elzárkózunk. Mérő Vera és én készülünk beszéddel, emellett pedig koncertek lesznek, lesz, aki énekel, lesz, aki verset mond, nagyon jó hangulatra számítunk. Nemrég Vera csinált egy alapítványt, ami jogi segítséget próbál nyújtani, hiszen sok esetben az is gondot jelent, hogy az áldozat nem tudja beadni a szükséges papírokat, nem tud látleletet vetetni, mert egyszerűen nincs rá pénze. Akit anyagi függőségben tart a párja, az egyszerűen nem tud lépni. Nekik, rajtuk segíthet az, aki a koncertekre szánt összeget az alapítványnak adományozza.
Többször utaltál már rá, hogy az írói sikereid ellenére nem érzed magad népszerűbbnek, különlegesebbnek, mint korábban. Abban viszont biztos vagyok, hogy a családon belüli erőszak elleni egyre aktívabb és nagyobb figyelmet követelő kiállásod rengeteg embernek segít. Ezt meg tudod élni sikerként?
Inkább arról van szó, hogy fel sem bírom fogni. Elvagyok vele, de attól még ugyanaz az ember, ugyanaz a diósgyőri lány maradtam. Nagyon örülök, ha így látod, nekem mindig vannak kétségeim ezzel kapcsolatban. Érdekes, mert nem a támadásoktól félek, hiszen aki kimegy a napra, az lesülhet. Ennél mindig sokkal rosszabbul esik nekem azoknak a közömbössége, akikről én sokáig úgy gondoltam, hogy ugyanúgy gondolkoznak, ugyanazokat a dolgokat tartják fontosnak, mint én, de mégsem fogják meg a kezem, és nem jönnek velem. Ezek a szakmailag általam végtelenül elismert nők nem igazán mondják azt, hogy menjünk és csináljuk, mert sokszor nem az ő ízlésüknek megfelelően kommunikálok. Tudom, hogy sokszor túl egyszerűen fogalmazok és demagóg vagyok, de azt gondolom, hogy ez legalább átlépi azt az ingerküszöböt, amivel meg tudom szólítani az embereket, amivel el tudom érni a célomat. És nagyon remélem, hogy egyre több olyan fiatal nő, lány, asszony van, aki azt mondja, hogy ebből elég.
